Dăruire din inimă

Ioană și Mihaela au crescut într-o familie cinstită, Ioana fiind sora mai mare, iar Mihaela cea mică. Părinții le-au crescut la fel, cu dragoste și bunătate, dar caracterul fetelor era diferit.

Ioana, de mică, nu putea trece pe lângă pisici sau câini care aveau nevoie de ajutor. Le aducea pe toate în casă.

„Ioano, de ce ai adus un pisoi murdar?” o întreba mama cu severitate.

„Mamă, are laba rănită, șchiopătează. Hai să-l păstrăm, îl voi îngriji eu!” o ruga Ioana.

Mulți copii au astfel de perioade în copilărie, dar le trece cu timpul. La Ioana, însă, nu a trecut.

Sunt oameni pe care ai vrea să-i numești sfinți, din cauza inimii lor blânde și a milii față de alții. Ioana era din această categorie. Majoritatea devin mai duri cu vârsta sau mai selectivi, dar la ea, compasiunea s-a transformat într-o pasiune.

Fetele au crescut, Ioana a devenit adultă, dar în casă erau mereu pisici, iar haosul era inevitabil. Nu una, ci mai multe. Le spăla în baie, pe bucătărie stăteau boluri cu mâncare, iar lădițele erau peste tot. Pisicile alergau prin casă, dărâmau lucruri, dar Ioana le apăra mereu.

„Mamă, ele nu înțeleg că nu pot face asta, sunt doar animale.”

A vorbi cu Ioana era inutil. În cele din urmă, a terminat liceul și s-a înscris la Școala Veterinară. Nimeni din familie nu s-a mirat. Părea că acesta era rostul ei în viață.

„Ioano, cu pisicile tale, nici măcar nu te vei mărita. Ce bărbat ar suporta animalele tale, mirosurile, hrănirea, tratamentele?” o mustra mama, iar Mihaela o susținea.

„Se va găsi cineva. Nu toți sunt așa duri ca voi,” răspundea Ioana.

Până la urmă, Ioana s-a mutat cu animalele în apartamentul bunicii, care tocmai murise și i-l lăsase moștenire. Se pare că bunica înțelesese că era nevoie, având în vedere câte animale avea.

„Mamă, sunt atât de fericită că am un apartament doar al meu! Două camere—una pentru pisici, alta pentru mine.”

„Ioano, tu nici nu trăiești, doar te învârți după pisici. Viața va trece pe lângă tine, și nici nu o să vezi,” se îngrijora mama, temându-se că fiica ei nu-și va găsi niciodată un bărbat.

Au trecut ani. Mihaela a terminat facultatea, iar într-o zi, Ioana a anunțat că vine în vizită nu singură.

„Ce animal a mai adus Ioana de data asta?” vorbeau părinții între ei. „Probabil un câine mare, ar face-o fără ezitare.”

Dar când a sunat soneria, tatăl a deschis ușa și a văzut-o pe Ioana cu un bărbat lângă ea.

„Faceți cunoștință, acesta este Valentin,” a spus Ioana, iar mama a izbucnit în plâns de bucurie și s-a repezit să-i primească. „Intrați, copii, suntem atât de fericiți!”

La masă, mama a întrebat-o pe Ioana unde s-au cunoscut.

„Am mers la o conferință veterinară de la clinica noastră, și Valentin era și el acolo. Am stat chiar lângă el, am vorbit. Ne-am înțeles imediat, ca și cum am fi cunoscut-o dintotdeauna. La întoarcere, am venit împreună,” povestea Ioana cu entuziasm, iar el dădea din cap aprobator.

Valentin era un bărbat serios și plăcut, dar cel mai important, la fel de pasionat de animale ca Ioana. Au trăit împreună în apartamentul ei, transformând una din camere într-un adăpost, căci și el îndrăgea pisicile.

După ce au trăit împreună ceva timp, s-au căsătorit în secret. N-au făcut nuntă—banii erau puțini, căci îi cheltuiau pe animalele din grija lor. Hrană, medicamente. Chiar dacă aveau un frigider mare, acesta era plin cu tratamente pentru pisici.

„Fiică, de ce nici măcar nu ne-ai spus că v-ați însoțit? Am fi organizat o mică petrecere,” s-a supărat mama.

Dar, aflând, rudele s-au strâns și le-au dăruit un plic cu bani. Au trecut trei ani, iar Ioana nu plănuia să aibă copii.

„Mai târziu, mamă. Lasă-ne să ne ocupăm mai întâi de pisici, apoi îți facem nepoți,” promitea Ioana.

Dar viața a hotărât altfel. Valentin a murit brusc, la floarea vârstei, din cauza unui infarct. Nici măcar nu l-au putut duce la spital la timp. Se simțise rău ultima vreme, dar crezuse că era din cauza programului încărcat de la clinică și a animalelor pe care le îngrijeau acasă.

Ioana a fost zdrobită de durere. Părinții și Mihaela au încercat să o susțină. Mihaela a început să o viziteze des, căci simțea că sora ei se prăbușise. Într-o zi, a ajuns la ea și a rămas șocată—apartamentul era într-o mizerie cumplită, lădițele nespălate.

„Ioano, ce s-a întâmplat? Nu seamănă cu tine.”

„O să fac curat mai târziu,” a murmurat Ioana.

„Hai să facem împreună,” s-a oferit Mihaela.

În timp ce îngrijeau pisicile, Mihaela s-a gândit: „Ioana nu a neglijat niciodată animalele. Ce se întâmplă?” Dar a tăcut. „Va trebui să vin mai des.”

Și a venit. Și a văzut cum Ioana devenea tot mai distrată, uitând chiar să le hrănească pe pisici. Într-o zi, Ioana i-a mărturisit că îi dă de mâncare oamenilor fără adăpost. Mihaela s-a îngrijorat—printre ei puteau fi și indivizi periculoși. Dar nu putea să o supravegheze nonstop.

Într-o zi, intrând în apartamentul sorei, Mihaela a văzut urme de pantofi murdari lângă ușă și un miros greu. Și Ioana părea mai veselă în ultima vreme, zâmbea, glumea.

„Slavă Domnului,” a spus mama când Mihaela i-a povestit. „Poate își revine. Unii nu se mai recuperează niciodată după pierderea cuiva drag.”

Dar apoi, o vecină s-a plâns de mirosul din scară și din apartamentul Ioanei, adăugând că o vizitează un boschetar. Mihaela și-a dat

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

3 + nine =

Dăruire din inimă
Nők sorsai: A titokzatos erő — A magyar falvak bátor asszonyai. – Jaj, drága Lubica, istenemre kérlek, vedd magadhoz az én kis Andriskámat! – zokogott Dóra. – Rossz előérzetem van, valami baj érheti. Inkább legyen a lelkem szakadt, mintsem elveszítsem a fiamat. Lubica félrefordította fejét, és ránézett a gyenge Andriskára, aki a kemence padkáján ült, és vékony lábain lóbálta a csizmáit, mint egy kisgyerek. Valaha a nővérek együtt laktak, de aztán az idő eljött: Dóra férjhez ment Nikodémhez, és a távoli Szilágypusztára költözött. Lubica, a fiatalabb, maradt otthon, az anyjuk mellett, aki hamarosan meghalt. Az apjuk még régen, tüdőbajban hunyt el. Az anyjuk rendes lányokat nevelt. Jólelkű, dolgos asszonyok lettek, mindig segítettek, amerre csak jártak. Bár Dóra volt a nővére, Lubica mégis őrizte a család szavát. Dóra lágy – mint a gyurma – bármit lehetett faragni belőle. Nikodém is azért választotta. Jó asszony lett belőle. A férje máig hálás a sorsnak. Lubica viszont, aki nem hagyta magát egykönnyen, kemény, szigorú de, az igazat megvallva, szépséges teremtés volt. A környék legjobb legényei mindhárom vártak, de Lubica mind elutasította. Míg éltek, az édesanyja gyakran mondogatta: – Ó, leányom, a dédnagyanyád természetét örökölted — csak a sorsod ne legyen az. Vigyázz, ki ne maradj, senkinek sem fogsz kelleni öregen! Lubica csak mosolygott, tisztelte az anyja szavait, de megvolt a maga véleménye. A dédnagyanyja különös asszony volt — férj meg gyerek nélkül, de boldog életet élt. Gyógynövényekkel és imádsággal gyógyított. Rosszra sosem használta a tudását. Féltek is tőle a faluban. Lubica tőle örökölte a természetét — sőt, a tudományát is! A füvekihez értett, s a szavához. Bosszantani hiába próbálták, büszkén járt fel-alá, jól tudta, mennyit ér. Senkinek sem mondott nemet a bajban, a gyerekeket is mindig gyógyította. Félték, de még annál is jobban tisztelték. – Nem értelek, Dóra – szólt Lubica, Andriskát nézve. – Hiszen egészséges a fiú, te meg már temeted! – Jaj, Lubica, hát nem hallottad, mi van mostanában Szilágypusztán? – kérdezte Dóra. – Nem hallottam. – A gyerekek úgy hullanak, mint a legyek. Hosszasan betegeskednek, aztán elviszi őket az Úr. – Vagy talán nem is az Úr? – emelte fel a szemöldökét Lubica. – Hát ki tudja, húgom. Már évek óta jár a ragály, nincs is olyan porta, ahol ne siratnának legalább egy gyereket. – Hát mi okozza ezt, miért nem jöttek hozzám? – Ki tudja? Az egyik gyerek még szaladgál, aztán egyszer csak elfekszik, lassan elenyészik az ereje, végül kimúlik. Neked meg messze vagy, nekünk is van itthon egy „füvesasszony”… – felelte Dóra őszintén. – Régóta van már ilyen? – Már amikor Nikodémhoz költöztem, ott volt. – Hát miért nem mondtad? – Mit mondjak róla? Olyan, mint a többi, füvet ad, rosszat nem tesz. Az állatokat is összerakja, csak a gyerekekkel nem boldogul. Sem a fű, sem a fohász nem segít. – Most akkor elviszem Andriskát pár hétre, ha akarod – mosolygott Lubica, és megborzolta a kisfiú szalmasárga haját. Dóra gyorsan elbúcsúzott, keresztet vetett Andriskára, hazament. – Gyere, Andriska, mutatok neked valamit a kertben! – mondta Lubica. *** – Vendégek jöttek! – kiáltotta Dóra fél év múlva a házban. – Megjött anyuka! – örvendezett Andriska. Dóra párszor havonta járt át látogatni, minden alkalommal sírás volt és ölelés. – Jaj drága fiam, mennyire hiányoztál! Apád már idegeivel sem bírja, mindig azt kérdezi, mikor hozom már haza. Lubica a kötényébe törölte kezeit, és ők is megölelték egymást. – Jól vagyunk – szólt Lubica. – Épp ideje már, hogy hazavigyem Andriskát, lassan anyának is szólít téged! – nevetett Dóra. – Nikodém is rágja a fülem. – Hát, hazaviszed? S a faluban mi újság? – Ne kopogjam le, amíg Andris itt volt, egy gyerek sem halt meg! – Anyu, Vacak a cimborám, megmutassam? – lobogott Andriska, s már futott is ki. Miközben a csomagjait pakolta, Lubica és Dóra mindennapi dolgokról beszéltek. – Mikor lesz már neked is családod? – kérdezgette a nővér. – Ugyan már, Dóra! Majd az idő hozza, addig is itt van nekem az aranypletykám! Nehezen engedte el Andriskát, megszokta a vidám ofrtyaságát. – Vacakot ne bántsátok – szólt Lubica. – Soha sem bánom az állatot. Kis idő múlva elindultak, Lubica keresztet vetett rájuk, és elköszöntek. Elmúlt az ősz, beállt a tél, a havak betemették a kaput. Az élet lassan folyt a faluban, de a munka Lubicának mindig akadt: felnőttnek, gyereknek, állatnak egyaránt. Aztán, mikor jött a tavasz, egyszer csak Vacak jelent meg Lubica előtt. – Te hogy kerülsz ide? – kérdezte döbbenten. – Tán baj van Andriskával? A macska körbefurakodott, Lubica nem is habozott, összepakolt, elindult Szilágypusztára. Szinte futott a falun át. Dóra zokogva fogadta: – Sírva mondom, Lubica, baj van! Szegény Andris ágynak esett, sápadt, le sem veszi szemét az ajtóról, csak Vacákot hívogatja. Lubicának rögtön világos lett. Megkérdezte Dórát, ettek-e máshol, karácsony alatt jártak-e házról házra? Dóra igenél, s különösen Pelágia néni sütijét dicsérte Andriska. Lubica elküldte Dórát Pelágiáért, magához hívta, végighallgatta, figyelte mit tesz, majd keresztbe tűzött két varrótűt az ajtó fölé… A babona és varázslás legfurfangosabb eszközeivel oldotta meg Pelágia sötét praktikáit — kiderült, a falu öreg “füvesasszonya” ártott a gyerekeknek, hogy saját életét meghosszabbítsa. Lubica végül a macskától kezdve a különös kenyeres praktikáig mindent átlátott, és végleg kitiltotta a gonosz erőket Szilágypusztáról. Pelágia erejét varázslattal elszívta, a szegény se többé ártani sem tudott. A falu felszabadult, Andriska meggyógyult, Lubicát az egész környéken tisztelték és keresték, bármilyen bajban. De férjet és boldog családot — azt sose talált, s nem is bánta. – Ó, Lubicám, csitulj már, talán lenne ura is, gyereke is – sóhajtozott olykor Dóra. – Aki a sátánnal szembeszáll, nem lehet túl jámbor, Dórika! De boldog vagyok így is, Andriska szeretete is bőven elég nekem – nevetett Lubica, és ölelte büszkén a fiúkat.