Nők sorsai: A titokzatos erő — A magyar falvak bátor asszonyai. – Jaj, drága Lubica, istenemre kérlek, vedd magadhoz az én kis Andriskámat! – zokogott Dóra. – Rossz előérzetem van, valami baj érheti. Inkább legyen a lelkem szakadt, mintsem elveszítsem a fiamat. Lubica félrefordította fejét, és ránézett a gyenge Andriskára, aki a kemence padkáján ült, és vékony lábain lóbálta a csizmáit, mint egy kisgyerek. Valaha a nővérek együtt laktak, de aztán az idő eljött: Dóra férjhez ment Nikodémhez, és a távoli Szilágypusztára költözött. Lubica, a fiatalabb, maradt otthon, az anyjuk mellett, aki hamarosan meghalt. Az apjuk még régen, tüdőbajban hunyt el. Az anyjuk rendes lányokat nevelt. Jólelkű, dolgos asszonyok lettek, mindig segítettek, amerre csak jártak. Bár Dóra volt a nővére, Lubica mégis őrizte a család szavát. Dóra lágy – mint a gyurma – bármit lehetett faragni belőle. Nikodém is azért választotta. Jó asszony lett belőle. A férje máig hálás a sorsnak. Lubica viszont, aki nem hagyta magát egykönnyen, kemény, szigorú de, az igazat megvallva, szépséges teremtés volt. A környék legjobb legényei mindhárom vártak, de Lubica mind elutasította. Míg éltek, az édesanyja gyakran mondogatta: – Ó, leányom, a dédnagyanyád természetét örökölted — csak a sorsod ne legyen az. Vigyázz, ki ne maradj, senkinek sem fogsz kelleni öregen! Lubica csak mosolygott, tisztelte az anyja szavait, de megvolt a maga véleménye. A dédnagyanyja különös asszony volt — férj meg gyerek nélkül, de boldog életet élt. Gyógynövényekkel és imádsággal gyógyított. Rosszra sosem használta a tudását. Féltek is tőle a faluban. Lubica tőle örökölte a természetét — sőt, a tudományát is! A füvekihez értett, s a szavához. Bosszantani hiába próbálták, büszkén járt fel-alá, jól tudta, mennyit ér. Senkinek sem mondott nemet a bajban, a gyerekeket is mindig gyógyította. Félték, de még annál is jobban tisztelték. – Nem értelek, Dóra – szólt Lubica, Andriskát nézve. – Hiszen egészséges a fiú, te meg már temeted! – Jaj, Lubica, hát nem hallottad, mi van mostanában Szilágypusztán? – kérdezte Dóra. – Nem hallottam. – A gyerekek úgy hullanak, mint a legyek. Hosszasan betegeskednek, aztán elviszi őket az Úr. – Vagy talán nem is az Úr? – emelte fel a szemöldökét Lubica. – Hát ki tudja, húgom. Már évek óta jár a ragály, nincs is olyan porta, ahol ne siratnának legalább egy gyereket. – Hát mi okozza ezt, miért nem jöttek hozzám? – Ki tudja? Az egyik gyerek még szaladgál, aztán egyszer csak elfekszik, lassan elenyészik az ereje, végül kimúlik. Neked meg messze vagy, nekünk is van itthon egy „füvesasszony”… – felelte Dóra őszintén. – Régóta van már ilyen? – Már amikor Nikodémhoz költöztem, ott volt. – Hát miért nem mondtad? – Mit mondjak róla? Olyan, mint a többi, füvet ad, rosszat nem tesz. Az állatokat is összerakja, csak a gyerekekkel nem boldogul. Sem a fű, sem a fohász nem segít. – Most akkor elviszem Andriskát pár hétre, ha akarod – mosolygott Lubica, és megborzolta a kisfiú szalmasárga haját. Dóra gyorsan elbúcsúzott, keresztet vetett Andriskára, hazament. – Gyere, Andriska, mutatok neked valamit a kertben! – mondta Lubica. *** – Vendégek jöttek! – kiáltotta Dóra fél év múlva a házban. – Megjött anyuka! – örvendezett Andriska. Dóra párszor havonta járt át látogatni, minden alkalommal sírás volt és ölelés. – Jaj drága fiam, mennyire hiányoztál! Apád már idegeivel sem bírja, mindig azt kérdezi, mikor hozom már haza. Lubica a kötényébe törölte kezeit, és ők is megölelték egymást. – Jól vagyunk – szólt Lubica. – Épp ideje már, hogy hazavigyem Andriskát, lassan anyának is szólít téged! – nevetett Dóra. – Nikodém is rágja a fülem. – Hát, hazaviszed? S a faluban mi újság? – Ne kopogjam le, amíg Andris itt volt, egy gyerek sem halt meg! – Anyu, Vacak a cimborám, megmutassam? – lobogott Andriska, s már futott is ki. Miközben a csomagjait pakolta, Lubica és Dóra mindennapi dolgokról beszéltek. – Mikor lesz már neked is családod? – kérdezgette a nővér. – Ugyan már, Dóra! Majd az idő hozza, addig is itt van nekem az aranypletykám! Nehezen engedte el Andriskát, megszokta a vidám ofrtyaságát. – Vacakot ne bántsátok – szólt Lubica. – Soha sem bánom az állatot. Kis idő múlva elindultak, Lubica keresztet vetett rájuk, és elköszöntek. Elmúlt az ősz, beállt a tél, a havak betemették a kaput. Az élet lassan folyt a faluban, de a munka Lubicának mindig akadt: felnőttnek, gyereknek, állatnak egyaránt. Aztán, mikor jött a tavasz, egyszer csak Vacak jelent meg Lubica előtt. – Te hogy kerülsz ide? – kérdezte döbbenten. – Tán baj van Andriskával? A macska körbefurakodott, Lubica nem is habozott, összepakolt, elindult Szilágypusztára. Szinte futott a falun át. Dóra zokogva fogadta: – Sírva mondom, Lubica, baj van! Szegény Andris ágynak esett, sápadt, le sem veszi szemét az ajtóról, csak Vacákot hívogatja. Lubicának rögtön világos lett. Megkérdezte Dórát, ettek-e máshol, karácsony alatt jártak-e házról házra? Dóra igenél, s különösen Pelágia néni sütijét dicsérte Andriska. Lubica elküldte Dórát Pelágiáért, magához hívta, végighallgatta, figyelte mit tesz, majd keresztbe tűzött két varrótűt az ajtó fölé… A babona és varázslás legfurfangosabb eszközeivel oldotta meg Pelágia sötét praktikáit — kiderült, a falu öreg “füvesasszonya” ártott a gyerekeknek, hogy saját életét meghosszabbítsa. Lubica végül a macskától kezdve a különös kenyeres praktikáig mindent átlátott, és végleg kitiltotta a gonosz erőket Szilágypusztáról. Pelágia erejét varázslattal elszívta, a szegény se többé ártani sem tudott. A falu felszabadult, Andriska meggyógyult, Lubicát az egész környéken tisztelték és keresték, bármilyen bajban. De férjet és boldog családot — azt sose talált, s nem is bánta. – Ó, Lubicám, csitulj már, talán lenne ura is, gyereke is – sóhajtozott olykor Dóra. – Aki a sátánnal szembeszáll, nem lehet túl jámbor, Dórika! De boldog vagyok így is, Andriska szeretete is bőven elég nekem – nevetett Lubica, és ölelte büszkén a fiúkat.

Női sorsok. Emese

Jaj, Emese, az Istenért könyörgök, vidd el magadhoz a kis Andriskát panaszolta Dóra. Úgy érzem a szívemben, valami rossz fog történni. Inkább legyen ideiglenes távollét, mint hogy a fiamat veszítsem el.

Emese oldalra fordította a fejét, és ránézett a vékonyka Andriskára, aki a sparhelt mellett ült a padkán, és gyermeki módon lóbálta vékony lábait.

Régen a testvérek együtt éltek, de az éveket nem lehetett megállítani: Dóra, az idősebb, férjhez ment Miklóshoz és elkerült a szomszéd faluba. Emese otthon maradt beteg édesanyjukkal, aki hamarosan örökre elment. Az édesapjuk még Dóra esküvője előtt meghalt súlyos tüdőbetegségben. Édesanyjuk rendesen felnevelte a lányokat: derék, dolgos, segítőkész asszonyok lettek. Bár Dóra volt az idősebb, a házban mindig Emeséé volt a szó. Dóra szelíd volt, akár az agyag: lehetett formálni. Miklóst ez fogta meg benne; jó házasság lett az övékéből, boldogságban éltek.

Emese viszont, ellentétben nővérével, nem hagyta magát. Gyorsan visszavágott, kemény és magabiztos volt ráadásul gyönyörű, a szépségének messze földről csodájára jártak. A környékbeli legények sorra jöttek leánykérőbe, de Emese mindegyiknek kosarat adott.

Míg élt az édesanyjuk, gyakran mondogatta:

Jaj, kislányom, a dédanyádtól örökölted a makacsságot, csak aztán a sorsát ne vedd át! Mert így vénlány maradsz, s öregedre kit fogsz majd érdekelni?

Emese csak mosolygott ezeken a panaszokon, nem ellenkezett, tisztelte az időseket, de a maga gondolatát követte.

A dédanya sem volt hétköznapi asszony: sosem ment férjhez, de boldog életet élt, gyógyított, gyógynövényeket, imákat használt, sohasem ártott senkinek. Kissé tartottak tőle a faluban, mert szigorú lénye volt.

Emese a dédanya természetét és tudását is örökölte. Ő is értett a füvekhez, gyógyításhoz, s amikor segítségre volt szükség, soha nem zárkózott el. A gyerekekhez mindig volt türelme, félték és tisztelték is egyben.

Nem értelek, Dóra mondta Emese, Andriskára pillantva. Mitől félsz, hisz egészen egészséges a fiú, te meg már a haldoklók közt tartod számon.

Ó, én félek, testvérem! suttogta Dóra. Hát nem hallottad, mi történik mostanában Felsőszentmártonban?

Nem hallottam felelte Emese.

Hát a gyerekek mintha muslincák lennének: hosszú ideig betegeskednek, aztán elviszi őket az Úr.

Biztosan az Úr? vonta fel a szemöldökét Emese.

Nem tudom biztosan nehéz sóhajt ejtett Dóra. Már évek óta valami betegség jár a falun, nincs olyan ház, ahol meg ne halt volna egy gyerek.

Hát mitől halnak meg? És miért nem fordultatok hozzám?

Ki tudja Szaladgál a gyerek, jól van, aztán váratlanul elgyengül, csak fekszik, minden erő kimegy belőle, aztán egyszer csak meghal. Meg aztán messze laksz, van nálunk saját gyógyító asszony is magyarázta tekintet nélkül Dóra.

Mióta van? kérdezte Emese.

Már költözésemkor is ott volt.

És miért nem mondtad régebben?

Miért mondtam volna? Megvan a maga baja, segít az állatokon, csak a gyerekeken nem tud. Gyógynövény, szó, semmi sem használ. Most vetődött szóba vont vállat Dóra. No hát, elviszed Andriskát hozzád?

El, hogyne vinném mosolygott Emese, borzolva Andriska szőke haját. Hadd legyen itt egy csöppség a házban.

Dóra megcsókolta fia buksiját, keresztet vetett, és hazament.

Na, gyere mondta Emese a fiúnak. Megmutatom a kertben, hogyan rakott fészket a vörösbegy a fahasábok között.

Andriska tátott szájjal vigyorgott, és nyújtotta a kezét Emesének.

***

Isten hozott kiáltott be Dóra, amikor pár hónappal később Emeséhez lépett.

Megjött anya! örvendezett Andriska, átölelve anyját.

Hat hónap telt el, a késő ősz borús színeket öltött az égre. Dóra havonta többször meglátogatta fiát, minden alkalom sírás és ölelés lett.

Jaj, drágám, hogy hiányoztál! ölelte csókolta a fiát. Apád is csak nyaggat: mikor hozzam már haza a fiút.

Emese is bement, megtörölte kezét a kötényébe, testvérek is megölelték egymást.

Hogy vagytok itt, kedveseim? kérdezte Dóra.

Jól vagyunk, anya. Emese néni adott egy kiscicát is, megmutatom? kiáltott Andriska, s már rohant is ki.

Nincs semmi baj, testvérem válaszolta Emese.

Itt az ideje, hogy hazavigyem Andriskát mondta Dóra. Miklós is mondja már, hozzam haza a gyereket.

Haza akarod vinni? Mi a helyzet a faluban?

Hála Istennek, mióta Andriska nálad van, nem halt meg senki.

Andriska beiramodott, kezében a kiscica.

Anya, Vilinek neveztem el. Ő a barátom! ragyogó szemmel mutatta.

Nagyon jó, jól fog jönni egérfogónak az ólban. mondta Dóra. Viszed magaddal, összeszedsz mindent, induljunk haza.

Míg Andriska csomagolt, a testvérek mindennapi dolgokról beszéltek. Dóra azt firtatta, mikor megy férjhez Emese.

Hagyd abba, Dorottya mondta Emese. Mint anyánk! Ha eljön az ideje, lesz férj is, most nem kell! Egy ilyen drága unokaöcs elég nekem, éppen jól érzem magam vele. Andriska, ne felejts el! Ha vendégségbe vágyódnál, mondd anyának, nálam mindig szívesen látlak!

Emese nehezen engedte el a fiút, hisz nagyon megszerette azt a derűt, játékosságot, amit Andriska vitt a házba.

A cicára vigyázzatok meg, Dóra, el ne kergesd! Az én ajándékom volt Andriskának!

Hát amikor bántottam volna bármilyen állatot? duzzogott Dóra. Mindig adok enni a teremtményeknek!

Na, ne haragudj, csak úgy mondtam mondta Emese. Elől van egy kosár, abba tedd Vilit, messze van az út. Sietnetek kell, hogy sötétedésig hazaérjetek.

Útravaló ölelés, kereszt, búcsú: vitték Andriskát, s az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba. Jött a tél, hosszú, sötét esték. Vastag hó borította a falut, alig lehetett reggel kinyitni a kaput. Emese télen is mindig találta feladatát: gyerekeket hoztak hozzá, beteget, öregek szorultak a füvekre, minden napja tele volt munkával. Felolvadt hó, csiripeltek a madarak, közelgett a tavasz.

Egy nap, amikor Emese a kertet készítette elő, egyszer csak azt hallotta: Miaú! Megfordult: ott állt Vili.

Hogy kerülsz ide? csodálkozott a lány. Netán történt valami Andriskával?

Vili másodszor is megszólalt, majd Emese lábához dörgölőzött. Emese nem gondolkodott, fogta a holmiját, átment a szomszéd, öreg Juliskához, hogy nézzen rá a baromfira, ha holnapig nem érne vissza.

Lehet, hogy Dóránál maradok, nézd meg a házat, mama mondta, aztán útra kelt.

Ment az erdő szélén, madárdal, tavaszi illat, de belül nyugtalan volt, gyorsított a léptein. Mire a nap lemenőben volt, már látta a falu háztetőit. Futva ért haza, be a házba.

Emesém! kiáltotta Dóra. Nagy a baj, Emese! zokogva átölelte húgát, s a kis szobába húzta. Ott feküdt Andriska, mint egy élettelen test: kéken a szája, áttetsző a bőre, nehéz légzéssel.

Dóra szipogva elmondta, hogy karácsony óta érezte magát rosszul a fiú, aztán egy hétig már teljesen ágynak dőlt.

Miért nem jöttél hozzám? szigorúan szólt rá Emese, a fiú homlokához érintve a kezét.

Nem tudom mintha valaki bezárta volna az utakat. Amint elindultam volna hozzád, Andriskának rosszabb lett Aztán én is ágynak dőltem, gyógyteákkal, málnával próbáltunk jobban lenni, de mind hiába. Ha jobban lett volna az idő, indultam volna hozzád de lám, te jöttél magadtól. Nagy bajunk van még: Vili, a cicánk eltűnt, senki se találja. Andriska mindig őt keresi. Segíts rajtunk, drága testvérem! Ha Andriska meghal, én is utánamegyek!

Dóra ölelte a fejét, ingatta, sírt.

A macska miatt ne aggódj, az vezetett hozzátok szólt Emese. Okosabb nálad, lásd be!

De hogyan hozott ide a macska? kérdezte.

Csak hozott. Mondod, mintha valaki akadályozott volna az úton? faggatta Emese.

Igen, ahányszor indultam volna, Andriska rosszabbul lett, én meg visszafordultam hozzá.

Andriska evett-e, fogadott-e el bármit idegenektől? kérdezte Emese.

Persze, hiszen karácsonykor a gyerekek házról házra jártak, persze, mindenhol kínálták őket süteménnyel. A legtöbbet Pelághya néni pogácsájából evett.

Emese összevonta a szemöldökét, s mondta:

Menj, hívj ide Pelághya nénit, mond, hogy jöjjön eláldani Andriskát, ne mondd, hogy itthon vagyok. Meg kell néznem, segít-e egyáltalán.

Dóra elment, Emese elővett két nagy tűt, elbújt a konyhában. Hamarosan visszaértek, Pelághya bement a szobába, Emese keresztbe tette a két tűt a küszöbbe, majd újra elrejtőzött.

Pelághya többször próbált kimenni, de mindig visszafordult, arca kivörösödött, izzadt nem tudott kimenni, csak amikor Dóra szóval elterelte, s akkor Emese kivette a tűket. Pelághya azonnal kisietett a házból. Dóra visszatért, Emese már Andriska mellett ült, nézte a fiút.

Gyilkos vénacsiga morogta magában Emese. Gyerekeken szívja az életet!

Három gyertyát font össze egymásba, Andriska feje mellé tette.

Mit csinálsz, Emese? kérdezte Dóra.

A ti gyógyítótok felelős a gyerekhalandóságért! Az ő évszámai már fogytán, a gyerekekből nyer új erőt! mondta Emese.

Dóra szája elé kapta a kezét, haja az égnek állt.

Most menj ki, találkozz a férjeddel! Éjjel majd segítek Andriskának.

Emese egész este imádkozott, a gyertyákat égette, az unokaöcsét ölelte, végül álomba merült.

Reggel csend volt, meleg kenyérillat szállt. Dóra hálásan ölelte át öccsét, Emese is boldog volt, hogy Andriska jobban lett.

Pár napig itt maradok, aztán kitalálom, hogyan lehetne Pelághya nénit leleplezni mondta.

***

Emese elment Pelághya nénihez, mintha segítségért menne, de közben csak azt akarta megtudni, hogyan működik a boszorkánysága.

Rosszul vagyok, Pelághya mama, szétmar engem a düh síránkozott Emese szándékosan.

Pelághya ártatlanul tagadott.

Én csak segítek az embereknek! mondta.

Segíts akkor nekem! Senkinek nem mondom el! Jó megfizetek! erősködött Emese.

Jól van. Hiszek neked. De cserébe azt kérem: viszel a falud gyerekeinek kenyeret, amit sütök szólította meg Pelághya.

Miért? kérdezte Emese.

Neked nem kell tudnod válaszolt az öregasszony. Az a lényeg, hogy megszabadítsuk téged attól az asszonytól!

Majd hozzáteszi:

Halott kenyeréből adok, mindegyikbe mesterkedéssel halott lelket kötöttem. Üzletem van velük: élők lelkét adom, cserébe életerőt kapok.

Emese magában egyezett, fogta a kenyeret, hazament, s odatette Dóra elé:

Tessék, nézd, mivel kínálja a gyerekeket a gyógyító!

Ez kenyér, ebben mi a baj? hüledezett Dóra.

Ez halotti kenyér, a halott lelkekhez kötve. Ettől pusztulnak a gyerekek magyarázta Emese.

De miért éppen a gyerekeket adja oda? suttogta Dóra.

A gyermeki lélek tisztább, több az életereje, ezt használja fel Pelághya! mondta Emese.

A kenyeret összemorzsolták, a baromfinak adták.

Másnap Dóra hírrel jött: Pelághya néni rettentő állapotban van, megöregedett egyik napról a másikra, ingerült, mindenki elkerüli.

Talált, szívás nevetett Emese. A halott lelkek megharagudtak, nincs kit megzabálniuk!

Félek a szavaidtól, testvér mondta Dóra.

Olyan vagy, mint anyánk, mindenkit sajnálsz, még a boszorkányt is! legyintett Emese.

De a dolgukat végig kellett vinni.

Emese varázslatot végzett: egy rozsda lakatot varázserejével lezárt Pelághya házán. Este elment, bekiáltott:

Itthon vagy, mama?

Ki az, akit a pokol küldött ide? hörgött Pelághya.

Én vagyok lépett be Emese. Nincs már erőd! A lelkeket megetettük egérrágta kenyérrel!

Pelághya rájött, hogy Emese elvette az erejét, ordított, fenyegetett, de a lány büszkén ment ki az ajtón, s végleg bezárta a lakatot a házára.

***

Két hónap múlva Andriska felgyógyult. Pelághya néni is meghalt: amikor megszegte az egyezséget, a halott lelkek visszafordultak ellene. Emese azóta egyedüli gyógyító lett a környéken: becsülettel segített jón és állaton, boszorkányságra, ártásra sosem vetemedett.

Jaj, Emesém sóhajtozott Dóra , ha már egy kicsit engedékenyebb lennél, talán egy férj, néhány gyerek is becsúszna!

Engedékenység nélkül nem bírnám a sötétséget, Dórája válaszolta félig mosolyogva a húg. Gyerekem nincs, de sorsom ez, és nem bánom.

Andriska minden hónapban többször látogatta meg nagynénjét, gyakran ott is maradt vendégségben; megtöltve Emese életét szeretettel és derűvel.

Legyen mindig bátorságunk jót tenni, és sose feledjük: a szeretet és becsület többet ér, mint a könnyebb, de kártékony utak. Ezzel válhatunk igazán emberré, bármekkora is a próbatétel.