“Nosila si ovu haljinu na dvije različite lokacije, uprljala si je, a sada je želiš vratiti. Ne možemo je prihvatiti” – i tada je komadić jabuke poletio prema Sari.

Danas sam imala neugodan incident na poslu. Dok sam bila la blagajni, komad jabuke aletio je ravno prema meni, baš kao iz vedra neba. Kupci u butiku, kolege, voditeljica, direktorica, svi su svjedočili tome kao neka scena koju ne mogu zaboraviti.

Posjetitelji su komentirali: Po izgledu nikada ne bi pomislio da je neprimjerena. Ta žena koja mi je uputila tu uvredu izgledala je stvarno pristojno nosila je elegantan kostim, frizura je bila svježa, manikura besprijekorna. Štikle su joj sjajile kao iz izloga. Što se zapravo dogodilo? Zadnji put smo je vidjeli prije dva mjeseca, tad nas je sve dobro izmorila pet sati je birala haljinu, kao da bira nešto za najvažniju životnu priliku.

Tada je rekla: Vi ste svi toliko lijeni i neodgojeni! Nitko nije bio grub prema njoj haljinu je kupila, platila u kunama i otišla bez mnogo riječi. Ništa posebno. Danas se vratila, odlučila je vratiti haljinu. Pomislila sam sigurno neki kvar na tkanini ili šavovima, ali ne. Nosila ju je dva mjeseca, dosadila joj je boja i unatoč tome što su prošli svi rokovi povrata, tražila je povrat novca. Ljubazno sam joj objasnila da to nije moguće. Onda napišite da je haljina neispravna, predložila je. Žao mi je, ali ne može tako nema očitog nedostatka. Ako želite, možemo poslati haljinu na procjenu, odgovorila sam.

Nije mi drago, nemam toliko vremena. Samo označite da je greška! počela je galamiti. Razumijem da je nervozna, ali mi ne možemo napisati da je greška ako nismo sigurni. Moram li, valjda, letjeti u drugu zemlju da je zamijenim? totalno me zbunila, jer Hrvatska ima jasna pravila povrata. O čemu ona govori? Glas joj je postajao sve viši i uznemireniji. Voditeljica je izašla iz svog ureda, čuvši bučnu raspravu.

Što se događa? pitala je. Vi ste direktorica? Nitko mi ne vraća novac! Možete li reći datum kupnje, molim Vas? Zašto vas toliko zanima datum, bitno je da je proizvod neispravan ima mrlju! Da, ima mrlju, ali refundaciju ne možemo dati dok ne utvrdimo je li ona nastala prije ili poslije kupnje…

Sve je tu samo za prevaru, pravog poštenja nema nigdje! vikala je žena. Opet sam pokušala objasniti: Žao mi je, ali nosili ste haljinu dva mjeseca, zaprljali je i sada je želite vratiti. Ne možemo dijeliti odjeću besplatno to se ne radi, ne možemo zamijeniti haljinu. U tom trenutku pogodila me tom jabukom. Nitko nije ni primijetio odakle je uzela. Osjećala sam se poniženo, jednostavno sam morala napustiti radno mjesto. Žena je nastavila svađu s voditeljicom i direktoricom.

Dajmo joj kune i neka ide, predložila je voditeljica. Ne, rekla je direktorica, koja uvijek nastoji smiriti situaciju, nećemo plesati kako ona svira. Došla je pokušati nas prevariti i neće joj to proći, odlučno je rekla i pozvala policiju.

Dok sam išla kući, razmišljala sam je li ova haljina bila vrijedna sve te galame? Osjećam se ranjeno, jer sam samo radila svoj posao, a završila sam ponižena pred svima. Nadam se da će sutra biti mirniji dan.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

five × two =

“Nosila si ovu haljinu na dvije različite lokacije, uprljala si je, a sada je želiš vratiti. Ne možemo je prihvatiti” – i tada je komadić jabuke poletio prema Sari.
– Te fogod fizetni a lakáshitelt. Segítened kell – mondta Anyám. Mi felneveltünk, lakást vettünk neked. – Nahát, milyen idegen lettél… – Anyám teát töltött, járkált a régi útvonalán a tűzhely és az asztal között. – Havonta csak egyszer jössz, akkor is két órára. Apám a tévé előtt ült. Lehalkította a hangot, de nem kapcsolta ki. A képernyőn focisták futottak, néha lopva a gólokat nézte vissza. – Dolgozom, Anyu… – két kézzel szorítottam a csészét, hogy felmelegítsem kicsit az ujjaim. – Majdnem minden nap este kilencig. Mire ideérek, mire visszamegyek, éjfél van. – Mindenki dolgozik. De a családot nem felejtjük el. Kint már sötétedett. A konyhában csak az asztal feletti lámpa égett, az árnyékok a sarkokban remegtek. Az asztalon káposztás rétes, Anyám mindig ezt süti, mikor jövök. Vicces, mert gyerekkorom óta ki nem állhatom a főtt káposztát. De sosem tanultam meg elmondani ezt. – Finom – hazudtam, és ittam egy korty teát. Anyám elégedetten elmosolyodott. Majd leült velem szembe, letette a kezét az asztalra – ezt a mozdulatot gyerekkoromból ismerem. Így kezdődtek mindig a fontos beszélgetések. Így volt első lakáshitelemnél. Így, amikor rábeszéltek, hagyjam ott azt a fiút, aki „nem hozzám való”. – Tegnap beszéltem a húgoddal – mondta. – Hogy van? – Fáradt… Kolesz, zaj, még páran a szobában. Azt mondja, nem tud tanulni, inkább könyvtárba jár, de ott sem mindig van hely. Néha a folyosón, ablakpárkányon ül… Bólintottam. Tudtam, hacsak hová visz a beszélgetés. Anyám mindig óvatoskodva „öntögette” a témát, apránként, cseppenként, míg eljutott az igazira. – Nagyon sajnálom… – sóhajtott. – Próbálkozik, tanul, ösztöndíjas… de nincsenek jó körülményei. – Tudom… írt is nekem. Csöndben volt, majd lehajtotta a fejét, mint aki nagy titkot készül mondani. – Apáddal úgy gondoljuk… – halkult el a hangja. – Szüksége lenne egy saját kis lakásra. Egy garzon is elég volna. Hogy legyen saját sarka. Tudjon tanulni, rendesen aludni. Nem mehet ez így tovább… Erősebben markoltam a csészét. – Mit jelent ez, hogy „lakás”? – Hát nem nagy lakást… – legyintett. – Egy kis garzont. Vannak olcsón is. Talán hárommillióért is akad. Ránéztem. – És ti ezt hogyan képzelitek? Anyám Apára pillantott. Ő köhintett, még halkabbra vette a tévét. – Bent voltunk a bankban – sóhajtott. – Több helyen is kérdeztünk… Nincs esély. Kor miatt, kevés jövedelem… Nem kapunk hitelt. És akkor kimondta azt, amit már tudtam: – Téged viszont jóváhagynának. Jó fizetésed van, hat éve minden törlesztést időben fizetsz. Tökéletes hitelmúltad van. Második hitelt is simán adnának. Mi segítünk, míg húgod talpra áll. Aztán majd ő is dolgozik, fizeti magának. Bent valami összeszorult, mintha kiszívták volna a levegőt a konyhából. „Segítünk.” Pontosan ugyanezt mondták hat éve is. – Anya… én most is alig bírom… – Ugyan már! Saját lakásod van, jó állásod van. Mi kéne még? – Lakásom van… de életem nincs – mondtam halkan. – Hat éve mókuskerékben élek. Minden nap estig munka. Néha hétvégén is. Hogy kijöjjek belőle. Huszonnyolc vagyok, mégis soha nincs normális randevúm – vagy nincs erőm, vagy nincs pénzem. Barátnőim már férjhez mentek, gyerekeik vannak… én meg mindig fáradt és egyedül vagyok. Anyám úgy nézett rám, mintha túlzottam volna. – Mindig csak túlzol! – Még egy lakáshitelt, anyu… Én magam sem tudok talpra állni. Felvonta a száját, az abroszt kezdte simogatni, mintha ott lenne a baj. – Mi segítettünk neked… A nagymamád hétvégi házát eladtuk az első részlethez. Nem vagyunk idegenek. És akkor… már nem bírtam. – Anya… az az én örökségrészem volt. Az arca megváltozott. – Miféle „részed”?! Minden közös. Érted adtuk. Mi futottunk a papírokkal, a bankkal! – A saját pénzem adtátok be… és hat éve hallgatom, mennyit segítettetek. Apa is felém fordult a tévé elől. Tekintete súlyos volt. – Hát mi… most már számolgatod? Idegenek vagyunk a szüleid? – Nem számolok… csak az igazat mondom. Csapott az asztalra. Nem erősen, de hideg lett tőle a levegő. – Az igazság az, hogy mi vettünk neked lakást, te meg nem akarsz segíteni a húgodnak. Saját véred, ha elfelejtetted volna! Gombóc volt a torkomban, de összeszedtem magam. – Ti nem vettetek lakást. A hitel az én nevemen van. Az örökségemet adtátok bele. Az első két évben néha segítettetek – egyszer tízezer, néha tizenötezer. Aztán abbahagytátok. Azóta magam fizetem hat éve. Most meg még EGY hitelt akartok. – Mi majd fizetjük! – türelmesen, mintha gyerekhez beszélne. – És én… mikor állok talpra végre? Csend. A tévé reklámra váltott, elnémult. Apa hátat fordított. Anyám úgy nézett, mintha valami szégyenleteset mondtam volna. – Indulok – felálltam, felvettem a táskám. – Maradj… ülj még… – próbálta. – Fáradt vagyok, anyu. Kimentem szó nélkül. A rétes érintetlenül ott maradt. A lépcsőházban a falnak dőltem, lehunytam a szemem. Megrezdült a telefonom – barátnő. – Hová tűntél? Ma találkoztunk volna! – A szüleimnél voltam… – Milyen volt? Egy pillanatig hallgattam. – Borzalmas. Még egy lakáshitelt akarnak rám. Húgomnak. – Hogyhogy? Az elsőt se fizetted ki! – Pontosan. De a bank adna nekem, mert jó ügyfél vagyok. Mi meg „majd fizetünk”, míg a húgom felnő… – Ez csapda – mondta. – Te fogod fizetni az egészet, meglátod. Megszorítottam a telefont. – Tudom… Ekkor elmesélte, hogy rokonainál is ez volt: csak egy aláírás kellett volna, aztán majdnem elvették a lakásukat. A végén azt mondta: – Jogod van nemet mondani. Ez nem önzés. Ez túlélés. Lekuporodtam egy padra, mély levegőt vettem. Első hitel: ennyi havonta. Még kilenc év. Ha újabbat veszek: még ennyi. Még ennyire sem jut majd pénz, hogy enni tudjak. Csak azért élek, hogy fizessek. Nem azért, hogy éljek. Három nap múlva Anyám beállított váratlanul. Kora reggel. Munkába indulás előtt. – Hoztam pár krémest – mosolygott. – Beszéljünk nyugodtan. Apa nélkül. Beengedtem. Felraktam teát. A krémesek érintetlenül maradtak. Leült, kezdte: – Egész éjjel nem aludtam… Meg kell értened. Húgod fiatal. Nem önálló. Te erős vagy. Rád lehet számítani. Ránéztem, kimondtam, amit sosem: – Anyu… én nem vagyok erős. Csak nincs választásom. Legyintett. – Mindent elértél. Lakásod van, állásod. Húgodnak semmije sincs. Elővettem a jegyzetfüzetem. Felütöttem, ahol mindent kiszámoltam. – Itt. Fizetés. Első hitel. Rezsi, kaja, bérlet. Sosem marad semmi. Ha lebetegszem, vagy valami elromlik – végem. Anyám eltolta a füzetet, mintha légy lenne. – Ezt csak papíron nézed. Az élet más. Valahogy mindig megoldod. – Ez a „valahogy” az én életem. Hat éve. Nincs pihenés. Nincs ruha. Barátnőim a Balatonon, én meg szabadságban is dolgozom, legyen legalább biztonsági tartalékom. Felemeli a hangját. – Megígértük, hogy mi fizetjük majd! – Legutóbb is ezt ígértétek. Szeme felvillan. – Most vádolsz engem?! – Nem. Csak az igazat mondom. Felpattan. – Felneveltünk! Iskoláztattunk! Lakást vettünk neked! – Nem mondom, hogy nem neveltetek fel. De úgy érzem, tovább már nem bírom. Jéghidegen mondja: – Nem bírod… vagy nem akarod? Most először néztem a szemébe, kitartottam a pillantását. – Nem akarom. Csend lett. Arca foltosan elvörösödött. – Hát így… Külön vagy már, húgod már nem testvér, mi már nem számítunk. Na, ezt felírd az eszedbe. Felkapta táskáját, kiviharzott. Az ajtót úgy csapta be, zörgött bele az előszoba tükrének üvege. Maradtam a konyhában. A krémesek ott maradtak az asztalon – feleslegesen, lezárva, mint egy zsaroló-csomag. Este írtam a húgomnak: „Szia! Szombaton meglátogatnálak, jó?” Gyorsan írt: „Szuper! Gyere!” Elmentem. A saját szememmel akartam látni a „horrort”, amiről Anyám beszél. A kollégium hétköznapi volt. Szűk. Igen. Zajos. Néha. De tiszta, rendezett. Húgom… nem nézett ki áldozatnak. Megölelt, nevetett: – Miért nem szóltál előbb, hogy jössz? Kitakarítottam volna jobban! Körbenéztem – pár ágy, szekrény, asztal, a falon fotók, égősor. Próbált otthont csinálni magának. Leültünk, beszélgettünk. Megkérdeztem: – Beszéltél Anyuval a lakásról? Csodálkozott. – Igen… de én azt hittem, ők oldják meg. Nem gondoltam, hogy neked kell… – Nem tudják. Rajtam kérnék az egészet. Az arca komoly lett. – Várj… hiszen a te hiteledet is még fizeted… – Igen. – Mekkora a havi törlesztőd? Megmondtam. Elámult: – Nem is tudtam… Anyu sosem mondta el, mennyire kemény ez neked… És ekkor azt mondta valamit, ami felszabadított: – Nem ragaszkodom! Tényleg. Jól érzem magam. Barátaim is vannak. És… megismertem egy fiút is nemrég. Mókás. Ha nagyon kell, elmegyek dolgozni, majd magam segítek magamon. Néztem, nem tudtam sírjak vagy nevessek. Mindig azt hittem, ő tehetetlen… De csak „kényelmes indok” volt. Hazafelé a vonaton néztem kifelé, és először nem éreztem bűntudatot. Húgom elboldogul majd. Nem kicsi már. Nem is gyenge. És én… nem fizetek tovább más helyett. Felhívtam Anyámat. – Voltam húgomnál. – No és?! Láttad, hogy él?! – Anyu… nem szenved. Jól van. Nem kéri. Felhorkan: – Gyerek még, mit tud?! A büszkesége nem engedi, hogy panaszkodjon! Akkor kimondtam végre: – Anyu… nem veszem fel a hitelt. A hangja hideg lett, idegen. – Hát, nem bízol a szüleidben? Mi majd fizetjük! – Ezt már mondtátok. – Ne ismételgesd ezt! – Nem ismétlem. Csak… nem akarom tönkretenni magam. Elkezdett kiabálni: hogy hálátlan vagyok hogy áruló vagyok hogy „családot” nem hagy senki hogy egy nap szükségem lesz rájuk és majd emlékezni fogok Letette. Apa sem vette fel többé. Az üzeneteimre sem jött válasz. Csend lett. Egyedül maradtam. Sírni kezdtem. Igen. Sokat. Fájt, de nem a bűntudattól. Mert ha azt mondják: „Vagy velünk vagy, vagy ellenünk” az nem szeretet. Az irányítás. És aznap éjjel, a sötétben, rájöttem valamire: Néha nemet mondani… nem árulás. Néha a „nem” az egyetlen menekülés. Mert hosszú az élet. És ha már végig kell járnom… akkor a sajátomat járom, nem másét, amit a szüleim írtak elő. ❓Te hogy látod – kötelessége egy gyereknek egész élete során „visszafizetni” a szüleinek, akkor is, ha ebbe belerokkan?