Ha elkezdted, fejezd is be rendesen! emeltem fel a hangom Edinára, Ha meg nem tudod biztosan, inkább ne beszélj bele a levegőbe
Dehogyisnem tudom, vigyorgott Edina rám nézve, Nekünk nem voltak titkaink egymás előtt
Zoltán és Annamária is teljesen átlagos módon ismerkedtek meg. Hideg január volt, tükörjég az Erzsébet körúton. Annamária elcsúszott a jeges járdán kora reggel, munkahelye felé tartva, nagyot esett, beütötte a térdét. Épp akkor ért oda Zoltán, felsegítette, majd el is kísérte a baleseti ügyeletre.
A röntgen szerencsére nem mutatott ki törést, Annamária megkönnyebbülten megkapta az orvosi utasításokat: pihentetés és rugalmas fásli a sérült ízületen. Zoltán mindvégig mellette maradt, még a munkahelyére is felhívta a főnökét, elkérte magát fél napra. Csak azután nyugodott meg, miután Annamáriát beültette egy taxiba, s el is váltak. Megígértette a lánnyal, hogy amint hazaér, mindenképp hívja fel, és jelezzen vissza, hogy minden rendben.
Annamáriának nagyon tetszett Zoltán kedvessége, figyelmessége. Ilyen férfit még nem ismert, teljesen elvarázsolta. Kezdődött a kapcsolatukban az igazán romantikus szakasz. Egész nap telefonon beszélgettek, üzeneteket írtak, szinte mindenről fecsegtek. Zoltán számára minden, ami Annamáriával kapcsolatos volt, fontosnak számított. Reggel szép napot kívánt neki, este nyugodt éjszakát. Nap közben aggódott, rendesen fel van-e öltözve, evett-e, hogy telt a napja.
Zoltán számára mindez természetes volt. Náluk otthon mindig ilyen szeretetteljesen figyeltek egymásra. Tudni kell, Zoltán külön lakott, a nagymamájától örökölt lakásban, szülei édesapja, István és édesanyja, Mária pedig Pécsen éltek, onnan nem messze. Régen együtt laktak, a nagymama lakását kiadták. Harmóniában éltek, sosem veszekedtek, Zoltán igazi szeretetben, bizalomban nőtt fel. Miután a nagymamája meghalt, már elég felnőttnek érezte magát, hogy külön költözzön, így vette birtokba az üresen maradt lakást.
Zoltán a lányokkal sosem volt szerencsés. Túlzottan visszafogott, szerény volt ahhoz, hogy csak úgy hirtelen megszólítson valakit az utcán, bulizni sem járt, baráti társasága sem nagyon volt, akikkel mozgolódhatott volna. Annamáriával is minden spontán történt ám ez más volt, segítségre volt szüksége, és nem lett volna lelkiismerete, ha szó nélkül továbbmegy. Úgy gondolta utólag, hogy a sors akarta így.
Két hónap múlva össze is házasodtak. Így alakult. Zoltán csak viccből kérte meg Annamáriát,
Na mi lenne, ha összeházasodnánk?
Benne vagyok! Gyerünk, még most menjünk be a hivatalba és adjuk be a kérelmet!
Egy órájuk volt bezárásig, úgyhogy gyorsan átmentek a polgármesteri hivatalba, majd a legközelebbi időpontot kapták. Zoltán szülei meglepődtek a gyors döntésen, de végül nagyon örültek, pláne, hogy a lány azonnal elnyerte a rokonszenvüket.
Annamária édesanyja Szekszárdon lakott. Telelefonon értesítette a hírről, jönni nem tudott, mert Annamária nagymamája éppen rosszul lett, nem lehetett magára hagyni.
A család jól működött. Boldogan éltek, ritkán veszekedtek, a románc sem múlt el, úgy tűnt, szerelmük csak még erősebb lett. Megszületett kisfiuk, Marcell, aki még több örömöt és persze törődést hozott. Egy alkalommal, egy nagyobb családi ünnepen Annamária közeli barátnője, Edina túl sok bort ivott, ki kellett hívni neki a taxit, hogy hazajusson.
Az egész társaság az esküvői évfordulót ünnepelte egy pesti kávéházban. Jelen voltak Zoltán szülei, Mária néni és István bácsi, Marcell, aki már ötéves volt, és Annamária legjobb barátnője, Edina. A két nő szinte testvérként nevelkedett, még középiskola óta barátnők voltak. Edinának azonban valahogy sosem jött össze a magánélete, harminc volt már, mint Annamária, de egyedülálló maradt. Annamária mellett Edina a külsejével alulmaradt, kerekebb alkat, alacsonyabb is, arca halvány és felejthető mintha egy festő vázlatát százszor kitörölték volna, és semmi különös nem lett volna benne.
Már tizenéves koruktól minden fiú Annamáriára figyelt, sosem Edinára. Mégis, barátsága Annamáriával előny volt, mert Annamáriának az anyja csak Edinával engedte közösen elmenni randizni. Így többen mentek, néha egyszerre négyen-öten, s Edina is kapott egy kis figyelmet de soha, senki nem kérte meg a kezét. Bezzeg Annamáriának már az érettségi után tucatnyi kérője akadt, de nagyon válogatós volt. Nem adta oda magát akárkinek, így egészen huszonöt éves koráig várt. Aztán jött Zoltán. Innen indult minden
Edina nehézkesen lépkedett lefelé a kávéház lépcsőjén, háromszor majdnem elesett, ha Zoltán nem tartja meg. Fent várták a család, a felesége, kis Marcell, lent pedig a taxi, amit Annamária rendelt Edinának. El kellett kísérni, szó szerint vitte volna, ha lehetett volna soha nem látta még Edinát ilyen állapotban.
Sok boldogságot a fiataloknak, haha! Neki minden összejön! Mindig mindent megkapott, amire vágyott, én meg Én mindig szerencsétlen maradok! Edina kiabált, az emberek megfordultak utána, Amióta csak ismerjük egymást, Annamáriának minden könnyen ment! Mindig tudta irányítani a férfiakat, ne vicceljünk már elhiszitek mind, amit mond! Gondolkozzatok már, ne csak nézzetek! Persze, hogy elkapja az eszeteket, annyira gyönyörű, hogy kikapcsol az agyatok!
Alig néhány lépés a taxitól Edina hirtelen kirántotta magát Zoltán karjából, már egészen tiszta hangon fordult hozzá:
Tudod te, kinek a fiát neveled? Nem is a sajátod az a gyerek!
Mit beszélsz?! alig tudtam magam visszafogni, hogy ne vágjam pofon, minden összeszűkült előttem, mintha a kávéházi fények forogni kezdtek volna. Meg akartam rázni Edinát, hogy hallgasson már végre, de csak mondta tovább, kíméletlenül:
Nézd már, hogy kikerekedtek a szemeid! Nem esett le? Marcell túl korán született, és a házasság is hirtelen volt, gondolod, annyira szerelmes volt beléd Annamária, hogy sürgősen férjhez akart menni? Ugyan! És a fiú nem is hasonlít rád, nem látod? Volt előtted is egy kérő, komolyan vette, aztán mégis lecserélte másra Annamáriát. Na, meg is érdemelte!
Gyűlölködve beültettem Edinát a taxiba és rávágtam az ajtót, nem bírtam tovább hallgatni, de amikor eltűnt a sarok mögött, felhívott telefonon és magam sem tudom, miért, de felvettem. A vonalban ő nevetett durván:
Kérdezd csak ki a feleségedet! Hahaha! Ne csak nekem legyen borzasztó ez a nagy boldogságotok, most már hadd érezze ő is! Mint hal a serpenyőben! mondta Edina és jól kinevetett
Egész este ez a nevetés dübörgött a fejemben. Akármennyire is akartam, nem tudtam kiverni a fejemből Edina szavait. Hiszen igaz, Marcell kicsit korán született, de sosem gondoltam bele, hisz vannak előforduló koraszülött gyerekek, a súly és a méret különbségén sem gondolkoztam, hisz majd szétvetett a boldogság, sosem vádoltam volna a feleségem. A fiunkat, azt a pillanattól szerettem, mikor csak megláttam, eszembe nem jutott, hogy nem sajátom.
A szüleim is rajongtak az unokájukért, hétvégente áthívták, állatkertbe, múzeumokba vitték. Átkozott Edina! Mintha minden örömünkre mérget hintett volna csak ezen tudtam gondolkozni, s Edina szavai minduntalan visszhangzottak. Marcell tényleg kis, vékony gyerek volt, szőke, világos bőrű, az én hajam meg jóval sötétebb. Anyám mindig mondta, hogy százszor is változik még a gyerek haja, ez természetes de akkor is, hogy lehet ilyen finom alkatú? Én magas vagyok, Annamária is. A gyerek szeme is más Majd beleőrültem a gondolatokba. Egy hétig hallgattam, míg végül nem bírtam tovább. Megkérdeztem Annamáriát.
Annamária furcsán nézett rám, aztán így felelt:
Sejtettem, hogy egyszer előkerül ez a kérdés. Ha már rájöttél, miért vártál öt évet, hogy szóba hozd? gúnyosan mondta, Mondhattad volna rögtön is! Elváltunk volna. Úgyis ezt akarod, ugye? Becsaptalak, hát, hogy viselkedtél volna rendesen? Kiálts rám, most kell, hallod?!
Hátrébb léptem. Miért mond ilyeneket? Hisz hisz annyira szeretem, hogy ha akkor megmondja, akkor is elvettem volna! Most meg? Olyan nyugodtan mondja, mintha épp ezt várta volna öt hosszú évig. Elválni? Eszemben sincs Marcell kisfiam úgy megszerettem, hogy lehet bármit mondani, én akkor se hagyom magára. És a szüleim? Nekik hogy mondjam el? Vagy inkább ne is mondjak semmit, maradjon minden úgy, ahogy van? Vajon ugyanúgy fogják szeretni őt és Annamáriát?
De Annamária mintha nem hitt volna az érzéseimben. Hatalmasat veszekedtünk. Bepakoltam és eljöttem. A nagyi lakása üres volt mostanában, albérlőt épp nem találtam, ideiglenesen visszaköltöztem oda. Két hét telt el így. Elmondhatatlanul nehéz volt, hiányzott a fiam. És a feleségem is. Sokat gondolkoztam, végül eldöntöttem, maradjon minden így. Edina szét akart szedni minket, de ezt nem hagyom! Hiába reménykedett benne!
Hazamentem Annamáriához és a fiamhoz.
Bocsáss meg! Sokat mondtam rád, amit nem érdemeltél sírt Annamária. Azt hittem, hogy ha mindent megtudtál, már nem fogsz szeretni, és jobb, ha inkább én mondom el, csak történjen már meg, mert egész életemben ettől féltem!
Jaj, Annamária! magamhoz öleltem Öt évig éltél velem, és mégsem ismertél igazán. Ha tudtad is a titkot, miért gondoltad, hogy elhagylak? Szeretlek téged, és Marcellt is, ez semmin nem változtat. Megértem, nem ítéllek el Mit tehettél volna? Féltél, hogy egyedül maradsz, nem merted elmondani a terhességet Igazi szeretet köt minket össze, Edina pedig semmit nem tud megrontani!
Ez így van Annamária hozzám bújt, letörölte könnyeit. De Edinát nem akarom többé soha látni!
És a szüleimnek mit mondjunk? kérdeztem, mert folyton csak ez járt a fejemben Hiszen annyira szeretik a fiunkat Mit mondjunk nekik?
Elmondtuk nekik. Másfél hónap múlva. De nem ezt. Azt, hogy Annamária várandós, hamarosan két unokájuk lesz
Ebből az egészből megtanultam: csak az számít, hogy a családunkat szeretjük, és együtt vagyunk a vér szerinti köteléknél fontosabb a szív, az egymásért való felelősség. Senki sem mérgezheti meg a boldogságunkat, amíg őszinték vagyunk egymáshoz és kitartunk egymás mellett.
