A feleségem elhagyott egy másik férfiért öt év házasság után, és bár eleinte szerettem volna áldozatként látni magam, idővel rájöttem, hogy én sem voltam a legjobb férj. Nem voltak gyerekeink. Gyorsan összeházasodtunk, alig két év kapcsolat után. Az elején minden csodálatosnak tűnt közös tervek, séták a Margitszigeten, ígéretek. De a megszokás lassan bekebelezett minket, anélkül hogy ezt észrevettem volna.
Olyan férj voltam, aki azt hitte, hogy elég csak dolgozni, hazahozni a pénzt ennyi a dolgom. Korán keltem, mindig rohantam, fáradtan és feszülten estem haza. Rengetegszer inkább lefeküdtem a kanapéra a telefonommal, vagy bámultam a tévét, minthogy leüljek mellé beszélgetni. Ha azt javasolta, menjünk el valahova, csak ennyit mondtam: majd máskor, fáradt vagyok, vagy ez pénzbe kerül. Idővel elfelejtettem gyengédnek lenni. Nem mondtam neki szép dolgokat, már nem néztem rá nőként, inkább csak a lakás berendezésének részeként kezeltem.
Őszintén próbált szólni: azt mondta, úgy érzem magam, mintha lakótársad lennék, nem a feleséged. Én csak védekeztem, hogy túlzásba viszi, minden házasság ilyen lesz idővel. Voltak nagy veszekedések, csapkodott ajtók, napokig tartó némaság. Inkább hallgattam, mintsem próbáltam volna javítani a dolgokon. Ő sokszor sírt, én meg még inkább bezárkóztam.
A változás akkor kezdődött, mikor új munkahelyre került. Többet törődött magával, szépen sminkelt, csinosabban öltözött. Ahelyett, hogy örültem volna neki, féltékeny és elzárkózó lettem. Egyre később ért haza, sokat mosolygott a telefonjába nézve. Egy este megkérdeztem: Tetszik valaki? Azt felelte: Az tetszik, hogy újra élőnek érzem magam. Ez a mondat mindmáig ott cseng a fülemben.
Próbáltuk rendbe hozni a kapcsolatunkat. Kétszer-háromszor elmentünk vacsorázni, ígéreteket tettünk, de én nem változtam. Maradtam a távolságtartó, rideg férfi, biztos abban, hogy ő úgyis mellettem marad. Aztán egy nap csak annyit mondott: Nem bírom tovább. Időt kért. Belementem, de legbelül már tudtam, elveszítem őt.
Egyik nap egy ismerős írt, hogy látta egy másik férfival a Kazinczy utcai kávézóban. Nem hívtam fel, csak elmentem oda. Az ablakon keresztül láttam ahogy nevet, megérinti a férfi kezét. Kint álltam a járdán, mint egy ostoba. Mikor kijött, szembesítettem vele. Csak annyit mondott: Igen, látogatom mással.
Aznap este volt életem legnehezebb beszélgetése. Sírva könyörögtem, hogy tönkretesz, hogy fáj. Azt válaszolta, ami jobban fájt minden hűtlenségnél: Én már hónapokkal ezelőtt elmentem, csak nem vetted észre. Megmondta, hogy belefáradt a várakozásba, egyedül érezte magát a házasságunkban.
Egy hét múlva összecsomagolta a ruháit. Csak néztem, ahogy mindent összeszed, szóhoz sem jutottam. Megkérdeztem: Van valami, amit tehetnék? Ő csak annyit mondott: Túl késő. Becsukta maga mögött az ajtót, s akkor értettem meg, hogy nemcsak más miatt vesztettem el őt, hanem főleg a saját hibáim miatt.
Azután a hónapok pokoli nehezek voltak: bűntudat, düh, féltékenység, szégyen. Ha megláttam a közös képeiket, rosszul lettem. De idővel rá kellett néznem a saját hibáimra: a büszkeségemre, a ridegségemre, az önelégültségemre. Ma már nem mentegetem őt, de magammal sem hazudok.
Most egyedül élek. Megtanultam magamnak főzni, rendet rakni, beszélgetni az érzéseimről. Járok pszichológushoz. Nem akarok többé az a férfi lenni, aki azt hiszi, hogy a szeretet csak forintban mérhető vagyis, hogy csak a számlák kifizetéséből áll. Megértettem: a valódi törődés időt, figyelmet és őszinteséget kíván. Az ember csak akkor látja igazán, mit veszített, amikor már túl késő és talán pont ezért kell ma jobban figyelnünk arra, akit szeretünk, mielőtt elveszítenénk őt örökre.







