Rajtam már így is minden! Hová lehetne még többet? háborodott fel Zsófia.
A férje hallgatott. Mint mindig, most is inkább homokba dugta a fejét, bízva abban, hogy majd minden magától megoldódik. De általában semmi sem oldódott meg magától a problémákat Zsófia csavarta ki valahogy. Otthonról dolgozott, szabadúszó számítógépes munkát végzett. A munkaideje rugalmas volt, a fizetés eleinte szerény. De ahogy továbbképezte magát, a fizetése is szépen felment, már többet keresett, mint a férje. Az ő pénzéből fizették az autóhitel részleteit, abból mentek nyaralni, vettek háztartási gépeket, ruhát. Aztán jött a szülési szabadság. Zsófia, szinte dolgozva a szülőszobáról is, világra hozta a kisfiukat. Kimerült, de nem akarta elengedni a jó jövedelmét.
A kisfiukat beíratták egy jó nevű magánbölcsődébe, amit Zsófia gondosan választott ki csak a legjobbat akarta a gyerekének. Ezt is ő fizette, a férje, Gábor, rábízta minden ilyen döntést, ahogy szinte minden mást is.
Mindeközben saját lakásban éltek, amit Zsófia a nagymamájától örökölt. Gábornak saját ingatlana sosem volt, házasságuk előtt az édesanyjánál, Gizellánál lakott és nála volt a nővére lánya is, Anna, aki félárva volt, miután a nővére három évvel ezelőtt meghalt. Ez nagyon megviselte Gizellát, akinek az egészsége hirtelen leromlott, vérnyomása az egekben járt.
Amikor Gábor Zsófiához költözött, Anna már főiskolás volt, a saját útját járta, barátnőkkel találkozott, randizott. Ritkán járt haza.
Gizella minden problémájával Gábor családjához fordult. Azaz főleg Zsófiához, mert a többiekben kevés segítséget talált. Viszont Annának, az unokájának soha semmit sem tagadott meg, kifizette minden kívánságát hiszen árva, a lánya házasságon kívül szülte, de erről az ügyről Gizella nem szeretett beszélni, mert fájó emlék volt.
Így mentek a mindennapok. Mígnem Gizella súlyos életveszélyes állapotban kórházba került egy durva vérnyomáskiugrás után. Három hetet töltött az érdi kórházban, mire valamennyire rendbejött, de továbbra is ágyhoz volt kötve, s az orvosok semmit se ígértek.
Gábor, ahogy az lenni szokott, hátrébb húzódott, Zsófiára tolva mindent.
A nők úgyis jobbak ebben, tárta szét tehetetlenül a kezét.
Mire gondolsz, Gábor?
Tudod a betegápolás a rehabilitáció meg ilyenek motyogta Gábor, és zavartan vakarta a fejét.
Én grafikus vagyok, nem ápoló. Pontosan annyit értek hozzá, mint te, sóhajtott Zsófia. Mindegy, elmegyek, beszélek az orvossal.
Zsófia és az anyósa közt feszült, kimért viszony volt; eleinte sokat veszekedtek, de végül fegyverszünetet kötöttek. Nem éltek együtt, így mindketten türtőztették magukat Zsófia udvariasan, Gizella pedig, mert tudta, Gábor kenyérkeresőként hát gyenge láncszem, a család az ő menye fizetéséből él.
Az unokáját, Zsófia kisfiát, alig látta vagy vérnyomása volt az egekben, vagy fejfájással szenvedett, különösen, amikor néhány órát kellett volna segíteni a gyerekfelügyeletben. Zsófia így nem számíthatott anyósa támogatására.
De most mindenki Zsófiára számított. Ő ment a kórházba, ő vitte haza Gizellát (elvégre otthon dolgozik, Gábort pedig a munkahelyéről nehezen engedik el). Úgy döntöttek, átmenetileg Zsófia, Gábor és a kisfiuk Gizellánál maradnak segítségképpen.
Ott aztán három hét alatt Zsófia annyira lefogyott, hogy egy ruhaállványra hasonlított. Munkája mellett ápolónővé avanzsált: főzte a húslevest, pürésítette a zöldségeket, kanállal etette, fürdette, forgatta az anyósát.
Anna, a kedvenc leányunoka, mindig halkan bemenekült a szobájába, és estig elő sem jött, nehogy ráússza a segítség súlya. Reggel iskolába, délután társasági élet. Az élet megy tovább, gondolta magában. A nagymama az nagymama, de mi köze ehhez neki?
Gábor sem sokat segített. Zsófia próbált rá hatni:
Mégiscsak a te édesanyád! Segíts legalább egy kicsit! Egyedül nem birom!
Hát nem tudom Ez női munka, motyogta Gábor. Elmentem boltba, bevásároltam, mi kell még?
A női munka nagyon is kemény volt. Gizella nem javult, veszekedett mindenkivel, főleg Zsófiával. Szeszélyes lett, és olyanokat mondott, amiket Zsófia szerint soha ki nem ejtett volna a száján betegség előtt. Most azt hallgatta Zsófia, hogy mennyire szerencséje volt az életben: jó diplomát, remek munkát szerzett, csak ül otthon, néz ki a fejéből, nyomkodja a gépet, és egy vagyont keres vele. Bezzeg Gábor a szegény pára! Tanulás sem ment soha neki rossz tanárokat fogott ki, főiskolára se vették fel elsőre, hát persze hogy peches volt.
Gizella meghúzta a nadrágszíjat, hitelt vett fel, hogy fizetős főiskolába járhasson a fia, aki csak úgy-ahogy húzta az igát, épphogy nem kirúgták. Sok idegeskedés árán végül diplomát kapott de persze ebből is csak az következik, hogy az iskolarendszer a hibás. És ott volt még a néhai lánya, akinek a halálát követően Anna is rámaradt, az unoka is támogatásra szorult. Szerencsére Anna magától jutott be az ELTE-re ösztöndíjjal, amire Gizella végtelenül büszke volt lám, megéri, ha jó a tanár. (Korábban a lány fizette az elitiskolát Annának.)
Zsófia századszor is végighallgatta mindezt, és úgy érezte, nem bírja tovább. Itt mindenki csodás, kivéve őt; hát ő csak peches, neki könnyű.
Igen, tényleg szerencsés vagyok főleg hogy ilyen férjet kaptam, gondolta szomorúan, Hol volt az eszem, mikor igent mondtam neki? Egyre többször jutott erre.
Egy nap azt javasolta Gábornak, fogadjanak ápolót, és menjenek inkább haza a saját lakásukba.
Ápolót? ámuldozott Gábor, De hát az drága én azt nem tudom kifizetni Nézd, ha neked kell, oldd meg, de akkor a te pénzedből.
A házasságukban eleve megvolt az elosztás: Gábor a rezsit és az alapélelmiszert fizette, Zsófia a többit. Tehát az ápoló is automatikusan az ő dolga… Ez talán még egy sünnek is világos lenne fortyant fel Zsófia , de ahogy ezt mondja! Nekem miért kell mindent elvállalni? Elég volt, most már tényleg élnem kell! Olyan vagyok, mint a saját árnyékom, és ez senkit sem zavar
Rájött, hogy ennyi volt, vége. Egy nap azt mondta az anyósának: elugrik a boltba, de útközben elhozta a bölcsődéből a kisfiát, és elment a saját lakásába.
Milyen jó feküdt a hatalmas franciaágyán, bámulta a plafont Itthon vagyok. Semmit sem akarok. Csak feküdni. Annyira fáradt vagyok
Odaszólt a kis Rolinak vacsorázni. Miután megették a főzeléket, Zsófia arra gondolt: odahaza Gizelláék biztosan már keresték. Nem hagyta cserben az anyósát: megetette, átöltöztette, és nagyjából másfél óra múlva úgyis hazajön Gábor a munkából. Gábornak hagyott egy cetlit: Nem akarom tovább, nem bírom, elmegyek. Jobbulást kívánok, ne haragudjon, Gizella néni
A telefonját kikapcsolta.
Gábor még aznap este átrohant. Zsófia nem engedte be. A küszöbön, nyitott ajtónál beszéltek. De nem volt mit mondani. Gábort saját maga és az, hogy most már mihez kezd nélküle, érdekelte, nem Zsófiához kötődő érzései vagy a fiuk.
Fogadjatok inkább egy ápolót, az lesz a legjobb, higgy nekem. S hogy tudd: beadom a válópert. Nem akarok többé igavonó ló lenni, akin mind átgázoltok. Szia.
Gábor üres kézzel ment el. Zsófia később visszakapcsolta a telefont munkaügyben kereshették.
Gizella is hívta. Kérte, térjen vissza, ne hagyja őt és Gábort magukra. Bocsánatot kért a szavakért, de hangjában továbbra is ott csengett egyfajta fennhéjázás: Na, bocsánat, most már visszajöhetsz, vége, csináld újra a dolgod!
Zsófia elmondta neki, hogy senkinek sem tartozik semmivel; ott a fia és az okos, erős unokája, Anna, nekik kell részt venniük az életében, hiszen sokat köszönhetnek neki. Gizella letette a telefont.
Lecsengett a válás is.
Így lett Zsófia hirtelen egyedülálló nő. De igazából semmi sem változott. Minden eddig is az ő vállát nyomta; csak most már kevesebb teher maradt. Hálás volt ennek a fordulatnak, ami rávilágított az őt valójában körülvevő emberek hozzáállására.
Közben Gizella is javulni kezdett. Sokat lendített rajta egy profi ápolónő aki nemcsak szakszerűen ápolta, hanem gyógytornát is tartott neki. Gábor pedig láss csodát szerzett egy másodállást (nahát, erre végig képes lett volna! mosolygott keserűen Zsófia, mikor Annától megtudta, akit véletlenül futott össze a villamoson), így kitelt pénzük az ápolónőre. Addig meg lám, mit ad Isten Anna is végül segített a nagymamának: főzött, gondozta. Mindenre képesnek mutatkozott, amire kellett. Végre mindenki megtalálta a maga helyét.
Na ugye. Mindenki javára vált, hogy magamról leráztam őket, gondolta Zsófia, miközben egy újabb megrendelésen dolgozott számítógépén Nekem meg főleg: végre tanultam ebből valamitZsófia reggelente, amikor kibontotta az ablakot, újra felfedezte a csendet a lakásban. Nem zakatolt a mosógép, nem szólt senki, hogy anya, ezt hol találom?, sem hogy Zsófi, mit vegyek a boltban?. Csak ő volt, meg Roli, ahogy álmosan kuporogtak az ágyban egy fél óráig, amíg rá nem untak a lustálkodásra. Megtanult újra önmagának főzni: nem húslevest valami zöldfűszeres levest, amit szeretett. Kifundálta, hogy hetente eljár a kicsivel játszótérre, esténként pedig filmeket néz vagy rajzol, csak úgy, magának.
Néha meginvitálta Annát egy teára. A lány halkan kérdezte: Ugye most már jól vagy? Zsófia mosolyogva bólogatott. Új rutinja lett: nem mondott igent minden kérésre, csak amire akart. Azt is megtanulta, hogy a saját igényei ugyanolyan fontosak, mint másokéi. Még akkor is, ha ezért némelyek nehezteltek rá.
A bölcsiben egy nap megkérdezték tőle: Zsófia, hogy bírja egyedül? Ő elgondolkozott, aztán vidáman válaszolt: Már nem egyedül vagyok. Végre magammal is vagyok. És ez most mindennél többet jelentett.
A lakásban új élet kezdődött. Nem volt se hibáztató szó, se elvárás, csak a lehetőség, hogy reggelente újra elhiggye: ami neki jó, az úgy helyes. A múltból csak annyit vitt tovább, amennyi már nem volt teher inkább erő. És amikor Roli először futott oda: Anya, szeretsz? Zsófia nevetve felkapta, magához ölelte, és tudta: Pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. És ez most már csak rajtam múlik.
