MAGÁNY KETTESBEN
Harmincnyolc évvel ezelőtt Katalin elvitte leendő férjét, Andrást a szüleihez. Ismerkedni, bejelenteni, hogy hamarosan összeházasodnak.
Az apja és anyja már az ajtóban mindent megértettek, amint meglátták a számukra ismeretlen fiút. Addig sosem hozta haza egyetlen udvarlóját sem. Mindig azt mondta:
Minek őket bemutatni? Ha egyszer komolyra fordul a dolog, úgyis elhozom.
Így hát nagyon alaposan szemlélték az ifjú férfit, aki szemmel láthatóan zavarban ült az asztaluknál. Katalin valamiért kiment a konyhába, apja utána ment.
Nagy hibát követsz el. Nem kellene hozzámenni.
De miért, apa? Kati rögtön védekezett. Azért mert traktoros?
Nem, nem csak ezért, bár az is számít. Értsd meg, lehet, hogy rendes ember, de teljesen mások vagytok. Miről fogsz vele beszélgetni? Tiszthelyettes családban nőttél fel, diplomád is van. Ő? Falusi fiú, dolgozós, de nagyon egyszerű lélek. Az első pillanatban látszik. Ha vele maradsz, mindig ott lesz közöttetek egy szó: értelem.
Ne mondj ilyet, apa. Ez előítélet. Nekem nem számít, ki ő, csak az, hogy szeret. Tanulni soha nem késő. Majd segítek neki vágott vissza Katalin, teljesen biztos volt az igazában.
Hát jó, te tudod. De emlékezz: Aki a szüleit nem hallgatja, megjárja. Aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek
Az esküvő megvolt. A mézeshetek lángja lecsendesedett, elkezdődött a szokványos hétköznapi élet.
András, hosszú győzködés után, beiratkozott levelezőn a technikumba, de sosem kezdett el tanulni. Katalin írta meg helyette a beadandókat, túrta a számára idegen szakmai anyagokat. András elment néhány vizsgára, aztán elunta és abbahagyta.
Minek ez nekem? Ha te akarod, tanulj te! mondta egyszerűen.
Kati próbálta meggyőzni a férjét, de hasztalan. András úgy gondolta, így is elég okos, a hülye tanulásra nem vesztegeti az idejét.
Legyen, ahogy akarod békélt meg Katalin, s feladta a férje taníttatását. Úgy gondolta, valójában nem buta ember. Elolvasta az összes könyvét, érdekelte a politika is. A munkahelyén szerették. Igaz, a falusias szokásai átjöttek, de végül is ilyen férfit választott, így szerette.
Az évek múltával nehezebbé vált az együttélés. András soha nem vette figyelembe felesége véleményét. Állandóan lekicsinyelte, igyekezett kimutatni, ki az úr a házban. Kőkeményen kijelentett olyasmit mások előtt is, amiket Katalin elképzelhetetlennek tartott volna kimondani. Olyan magabiztossággal tette ezt, hogy néha a nő szégyenében földbe gyökerezett.
Kiderült, András egyetlen bonyolultabb döntést sem tudott meghozni. Minden családi feladat Katalin vállát nyomta. Férje mindezt természetesnek gondolta:
Fel kell újítani? Hát csináld meg!
Kell egy új hűtő? Akkor vegyél!
Be akarod üvegezni az erkélyt? Hozzád tartozik, intézd el!
Egyetlen egyet szeretett a kertet. Ott András örömmel és ügyesen dolgozott. De ennyi is volt.
Sokan mondanák: Ennyi nem elég? Nem. A kert szezonja csak pár hónap, a többi időben Katalin volt a nő IS meg a férfi IS.
Fiatalon nem nézett erre, aztán egyre inkább nehezére esett. András, aki megszokta, hogy felesége irányít, nem tervezett változni. Minek? Neki így is jó volt. Egyszer sem hozott egy szál virágot március 8-ára. Ajándékról is csak egyszer mondta halálosan komolyan:
Már megajándékoztalak kétszer. Tessék, itt futkosnak a lakásban.
A két lányukra célzott.
Katalin nem vitatkozott, elfogadta. Még magyarázatot is talált: Ők így élnek, nem szokták meg az ajándékokat. Túl fogom élni.
András alapból nehéz ember volt társalgásban is. Nem tudott, de nem is akart másokkal beszélgetni. Eleinte folyamatosan kérdezték Katalintól, tud-e beszélni a férje egyáltalán. Ő mindig viccelődött.
Andrást azonban feldühítette, hogy felesége mindenkivel olyan könnyedén, barátságosan cseveg. Katalin barátait, rokonait gyakran lekezelte, közben saját barátokat sosem szerzett.
Katalin nemcsak a család minden ügyét intézte, de jól is keresett. Sosem élt András pénzén, még a nehezebb időkben is talált kiegészítő jövedelmet. Tudta: a férje ritkán veszi erőltetni magát. Kevés? Dolgozz többet! Ő eljárt dolgozni, szerinte ennyi éppen elég.
Szép lassan Katalin számára egyértelmű lett: semmiről sem tud beszélgetni Andrással. Ugyanazokra az élményekre teljesen másként reagálnak. Amit ő élvezett, András biztosan lehurrogta. Az érdekes filmek szerinte hülyeségek voltak, amit ő kedvelt, Katinak tíz perc is elviselhetetlen volt. Zene, könyvek? Esélytelen.
Az alaptermészetük is élesen eltért: ő önzetlen, mindenért megtenne a gyerekekért, a barátokért, érte, míg András igazi önző ember, csak a saját dolgai számítanak neki. Ez lett a vége: külön főznek, külön érdeklődési kör, érzések kihűltek, a gyerekek kirepültek. Több mint harminc éve élnek együtt, kettesben de mégis külön. Idegenek egymásnak.
András a maga részéről úgy vélte, felesége tiszteletlen, nem becsüli. Nem számít, hogy mindent ő visz a hátán, szerinte ez Katalin dolga.
Időnként berúgott, és ilyenkor mindent a fejéhez vágott: a már rég meghalt szüleit, a családját, Katalin minden tettét. Folyamatosan minősítette, bántotta, alázta, mintha neki ez örömet okozna. Mint egy régi uraság, aki rendre utasítja a cselédjét.
Ha kijózanodott, nem értette, miért kerülgeti a felesége.
Hisz csak az igazat mondtam!
És egyikük sem tudta megértetni vele, hogy az csak az ő igazsága. Másét meg sem hallotta, nem is értette volna.
Most is itt ül Katalin velem az asztalnál, könnyeivel küszködve mesél:
Annyira elfáradtam Mindig olyan, mintha lőportartón ülnék. Soha nem tudom, mi jár éppen a fejében, mikor borul el a hangulata. Belefáradtam a kompromisszumokba, az alkalmazkodásba, a némaságba. De mit tegyek? Váljak el? Minek? Ez az ember úgysem menne el. Csak tovább bosszantana. S a legrosszabb, hogy teljesen biztos abban, hogy igaza van. Minden ilyen őszinte kitörése után napokig, hetekig beteg vagyok. Újra összeszedem magam. Végül is: család, gyerekek, most már unokák is. Mindig akad ok, hogy ne lépjek ki ebből. Próbálok normálisan beszélni, kisimítani a veszekedéseket. Ő meg győzelemnek érzi, és kezdődik elölről.
Elegem van, néha ordítani szeretnék De nincs hová menekülni. Lehet persze menni, de utána mi lesz? Ha engem kirak, beköltözik a fél falu barátságtalanabb fele, mindent tönkretesznek Ezt már láttam máshol.
Így hát tűrök Fájó szívvel hagynám sorsára a saját otthonom.
Tudod, amíg a gyerekek kicsik voltak, nem tűnt fel annyira ez a különbség. Nem volt idő gondolkodni, önvizsgálatot tartani.
De most, hogy csak mi ketten maradtunk, elviselhetetlen. Két idegen ember egy fedél alatt pedig harmincnyolc évet együtt éltünk le
Igen Apának igaza volt Az értelem mindig is ott állt köztünk, és elszigetelt minket egymástól.
Az ember akkor boldog, ha megtanul odafigyelni nemcsak önmagára, hanem a másik emberre is. Mert a legnagyobb magányt nem a csend, hanem a közös magány teremti kettesben, idegenként. A választás mindig a miénk: megtanulunk hidakat építeni, vagy végleg falakat húzunk.
