Elejtette egy krumplit.
Bözsike néni hátrafordult. Két vézna fiú állt előtte, egyformák, kinőttek a kabátjaikból, arcukban az éhség. Az egyik felvette a lehullott krumplit, letörölte a nadrágjába, aztán visszaadta. A másik úgy nézte a főtt krumplikat a tálcán, mintha három napja nem evett volna.
Köszönöm, fiúk. De mondjátok csak, mit kerestek itt már megint? Ez már a harmadik alkalom, hogy látlak titeket.
A nagyobb vállat vont.
Csak úgy.
Bözsike néni ismerte ezt a “csak úgyot”. Két krumplit újságpapírba csavart, melléjük egy savanyú uborkát is tett.
Gyertek holnap újra, pakoljátok a rekeszeket, jó lesz?
A két fiú némán elkapta az adagot, aztán elszálltak, mintha a levegő vitte volna el őket.
Később, mikor Bözsike néni vizet cipelt, újra megjelentek. Szavak nélkül vették át tőle a tartályt, csendben vitték. A nagyobbik ezután a zsebében kezdett kotorászni, két megkopott rézforintot húzott elő.
Ez apáé volt. Pék volt, aztán elment. Nem adjuk el, de megnézheti.
Bözsike néni csak bólintott: ennyiük van.
László és Gergely másnap is, mindennap jöttek. Bözsike néni abból etette őket, amit otthonról hozott főtt krumpli, uborka, kenyér. Ők pedig dolgoztak némán, szinte láthatatlanul. Sebesen ettek, szemük elől minden elbújt. Egyszer megkérdezte:
Hol alusztok, gyerekek?
A Rákóczi utcai pincében, felelte Gergely. Ott legalább nem ázunk.
Hát hogyne aggódnék mondjátok is.
László felnézett:
Mi nem vagyunk csavargók. Ha nagyok leszünk, pékséget nyitunk, mint apánk.
Nem kérdezett tovább. Látta rajtuk: rend és tartás. Mint katonáknál.
A piacon azonban Gábor bácsi a portás szemet vetett rájuk. Felesége halszagú pultja üres volt legtöbbször, miközben Bözsike néni előtt kígyózott a sor. Időnként odafordult hozzá, gúnyosan szólt:
Jótékonysági intézményt csinálsz itten? Kolduscsavargókat etetsz?
Nem a te dolgod, Gábor.
Dehogynem! Itt rend kell!
Jegyzetelt, nézte a fiúkat gonosz szemmel. Bözsike néni érezte: valami gonoszság készül, de nem hitte, hogy ennyire.
Szerdán történt. Leparkolt egy sötét autó, belőle két nő és egy körzeti megbízott szállt ki. László és Gergely épp ládákat pakoltak, egy pillanat alatt megdermedtek.
Kovács László és Kovács Gergely?
Igen, felelte a nagyobbik.
Öltözzenek, velünk jönnek.
Bözsike néni előre lépett:
Hová viszik őket? Én felelek értük, velem vannak!
Kiskorúakat dolgoztat, mondta hűvösen az egyik nő, Gábor bácsira bökve, aki a portásfülkénél állt. Bejelentés érkezett. A gyermekeket intézetbe kell helyezni.
Nem dolgoztatom! Etetem őket!
Bözsi néni, ne mondta halkan László. Ne vesződjön velük.
Gergely ökölbeszorította a kezét. Már vitték őket. Bözsike néni utolérte a nőt, a ruhájába kapaszkodott:
Várjon! Én vállalom az őrzésüket, megkapom az engedélyt, én
Maga már nyugdíjas. Menjen arrébb. A gyerekeket külön helyezik el, eltérő otthonokba.
Külön?!
De az autóajtó rácsukódott. Bözsike néni ott állt a piacon, szemében László arcával, ahogy az ablakhoz lapítva suttogja: Köszönöm.
Gábor bácsi fütyörészve húzott el mellette.
Eltelt húsz év.
Bözsike néni már nem árul. A város szélén lakik egy roskadozó kis házban, szinte fillérre számolva mindent. Gyakran gondolt a fiúkra. Élnek-e? Megtalálták egymást? Néha álmodott is velük: ott állnak a standjánál, krumplit esznek, ő pedig simogatja a hajukat.
Gábor bácsi a szemben lévő házban öregedett meg. Néha még mindig beszólt neki, ha összefutottak:
Na, Bözsike, még mindig a csavargóidat sajnálod?
Ő már csak elhallgatott. Nem volt ereje válaszolni.
Szombaton, amikor Bözsike néni az ágyások között kapált, két drabális fekete autó gördült be az utcába. Itt csak bakancsos lábak járnak, nem ilyesmi gépek. A szomszédok az udvarra siettek csodálkozni.
Az autók megálltak a kapu előtt. Kiszállt két férfi, öltönyben, egyformán magasak, arcukon anyajegy a bal szem alatt. Bözsike néni kiegyenesedett, a kapa kiesett a kezéből.
Bözsi néni?
A hang elcsuklott. Ismerte a tekintetet ugyanaz, mint húsz éve.
László?
László bólintott. Gergely mellette állt, némán mosolygott. Aztán László előrelépett, előhúzott a nyakából egy láncot, rajta a régi rézforint.
Mindig magunknál tartjuk, Gergellyel együtt. Azóta is.
Bözsike néni mindkettőjüket átölelte, hosszú ideig álltak így, mintha csak álomban lennének, sietve ne múljon el.
A szomszédok dermedten figyeltek, míg Gergely zsebkendővel letörölte az arcát:
Három éve keresünk, néni. A piac rég nincs, mindenki szétszéledt. Levéltárakban, régi címjegyzékekben kutattunk. Azt hittük, elvesztünk.
László kézen fogta:
Jöttünk, hogy magunkhoz vigyük. Tizenhét pékségünk van most már. Apánk mesterségét újraélesztettük. Akkor szétválasztottak, de megtaláltuk egymást, megszöktünk az otthonból. Mindent elölről kezdtünk, de sosem felejtettük el, ahogy etetett minket. Maga volt az egyetlen, aki nem ment el mellettünk.
Fiúk hiszen én jól vagyok itt
Jól? nézett végig Gergely a házon. Bözsi néni, maga az utolsó falatját adta nekünk. Most mi következünk. Odaköltözik hozzánk. Vitázunk már egy hete, kié legyen.
Nálam közelebb a rendelő, szólt László. De nekem nagyobb a kert.
Egymás szavába vágva beszéltek, mint egykor gyermekként. Bözsike néni halkan sírt.
A kerítés mögül kibukkant Gábor bácsi. Nézte az autókat, az öltönyös fickókat, nem értette. László odalépett.
Magának Gábor a neve? Maga volt a piac portása?
Igen.
Maga vitt minket intézetbe?
Csend. Végül az öreg morogva bólintott:
Ilyen volt a törvény. Nem dolgozhatnak gyerekek.
Gergely félszegen mosolygott:
Tudja mit? Maga nélkül talán még mindig a pincében laknánk. Szétválasztottak, most meg együtt vagyunk, mindent újrakezdtünk. Maga felforgatta az életünket.
László előhúzott egy névjegykártyát, Gábor kezébe adta:
Itt a telefonszámunk, minden esetre. Mink nem haragszunk. Nem úgy, mint egyesek.
Gábor bácsi remegő ujjal olvasta: Kovács & Kovács Pékségek. Arca szürkült, csendben indult vissza a kapuján, mintha súlyos kő nyomná le a vállát.
Bözsike néni fél óra alatt összepakolta holmiját nem volt sok. László és Gergely gyengéden betakarták a hátsó ülésen pléddel.
Amikor az autók elhajtottak, visszapillantott. Gábor bácsi ablakában árnyék állt. Már nem volt szemeiben sem harag, sem diadal csak az az üresség, amely annak jut, aki egész életében csak bánt.
Bözsi néni szólt vissza a tükörből László. Ugye emlékszik, ígértük egyszer, hogy pékséget nyitunk, ha nagyok leszünk?
Emlékszem.
A legnagyobbat magáról neveztük el: Bözsi néni péksége. És ott naponta etetünk olyan gyerekeket, akiknek sehová nincs hova menniük.
Bözsike néni behunyta a szemét. Húsz éve két éhes fiút adott egy tál krumplival, nem fordult el. Most ők tértek vissza hozzá mindennel, sokszorosan.
Az autók rákanyarodtak az országútra. A falu elsüllyedt mögöttük, előtte új élet kezdődött: az, amelyet csak azok kapnak, akik emberséggel maradnak emberek.
