Hirtelen éreztem, hogy valami nem stimmel, azon a reggelen, amikor rájöttem, hogy a feleségem már nem mondja nekem többet azt a szót: szeretlek. Nem tudom, mikor hagyta abba. Nem lehet megmondani, hogy ez most egy hete vagy egy hónapja történt-e, vagy talán már régebben. Csak arra emlékszem, hogy korábban szinte minden alkalommal kimondta amikor munkába indultam, mikor letettem a telefont, amikor lefeküdtünk aludni. Én pedig mindig visszafeleltem: én is, ugyanaz, vagy nevetve valamit, hogy na, szeretet.
Harmincnégy éves vagyok. Egész nap rohanok, dolgozom. Hajnalban indulok, fáradtan érek haza. Egész életemben azt hittem, hogy jó férjnek lenni csak annyit jelent: ellátod a feladataid fizeted a számlákat, elintézed a bevásárlást, otthon vagy, nem csalsz meg. Hazajöttem, ettem, zuhanyoztam, leültem és néztem a telefonom vagy a tévét. Ő mesélt a napjáról, én pedig csak elmotyogtam: aha, igen, beszélünk később, fáradt vagyok. Amikor azt mondta, szeretlek, nekem már nem volt különös úgy éreztem, hogy ez magától értetődő, automatikus. Egyszer sem gondoltam rá, mennyire hiányozni fog, ha többé nem hallom.
Most már a legapróbb dolgokban veszem észre, mennyire megváltozott minden. Napközben már nem ír rám. Régen írt: vigyázz magadra, szép napot, ebédeltél-e?. Most nincs semmi. Este, amikor lefekszünk, a telefonját nézi, háttal nekem. Már nem keresi a kezem. Nem kérdezi, hogy vagyok. Egy alkalommal azt mondtam neki: szerelmem, ő pedig csak annyit válaszolt: Kristóf. Furcsa érzés volt, mintha valami üres, szúró dolog költözött volna a mellkasomba.
Egyik este összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem tőle:
Szeretsz még engem?
Csendben maradt, rám sem nézett. Csak annyit mondott:
Nem tudom már nem érzem ugyanazt.
Száraz ütés volt, mintha becsapna egy ajtó. Megkérdeztem, mi történt-e, vagy van-e valaki más, vagy elrontottam-e valamit komolyan. Azt felelte, nincs más. Egyszerűen csak fáradt fáradt ahhoz, hogy folyton egyedül legyen. Fáradt beszélni és nem meghallgatva lenni. Fáradt mondani, hogy szeretlek, és nem kapni semmit vissza.
Azon az éjszakán felidéztem minden alkalmat, amikor azt mondta nekem, hogy szeretlek, és én csak én is-t motyogtam vissza, nem néztem rá, nem öleltem át, nem figyeltem rá. Eszembe jutottak azok a délutánok, amikor inkább a telefonomat bámultam, mint őt. Azok, amikor arra kér, menjünk ki együtt, és én csak visszautasítottam, hogy inkább ledőlök. Azt hittem, a szeretet az, ha mindent megteremtek, biztonságot adok. De neki szavak, idő és figyelem kellett volna.
Most próbálok változtatni. Elmondom neki, hogy szeretem. Átölelem. Írok neki. Hívom, hogy menjünk valahova. De nem ugyanolyan. Most úgy néz rám, mint aki nem akar újból remélni. Néha csak annyit válaszol: köszönöm, amikor azt mondom, hogy szeretem. Ez valahogy jobban fáj, mint egy egyszerű nem.
Egy házban élünk, egy ágyban alszunk, mégis minden más. Olyan az egész, mintha próbálnék egy tüzet eloltani, ahol már nincs mit megmenteni. Nem tudom, elkésem-e. Nem tudom, elfelejtett-e már. Csak azt tudom, hogy bármit odaadnék érte, ha visszamehetnénk abba az időbe, amikor kimondta: szeretlek, minden gondolkodás nélkül, magától.
Mit tanácsolnátok nekem?
