Anya, mi vagyunk azok, a fiaid… Anya szólt a hang a múltból, s most is előttem van az az emlék, ahogy ránk nézett.
Régen történt mindez, amikor Éva és Gábor szegénységben élték mindennapjaikat egy kis faluban, valahol a Duna-Tisza közén. Éva fiatalkorában sokat remélt, szerelemben élt, ragyogóbb jövőt álmodott maguknak. Az élet azonban másként alakult. Gábor napról napra dolgozott, markát csak néhány forint ütötte, s mindennapi fáradozása sem hozott változást. Amikor Éva teherbe esett, három fiúval ajándékozta meg a sors, egymás után, kevés időn belül. Ezután Éva nem tudott többet munkát vállalni, csak Gábor szerény keresetére támaszkodhattak. A gyerekek nőttek, kinőtték ruháikat, cipőiket, s mindig többre lett volna szükség.
A fizetésük szinte mindennap elfogyott élelemre, fűtésre, villanyra, egyebekre. Tizenkét év telt el így, s a család erejét, boldogságát mind felemésztette a szegénység. Nem csoda, hogy Gábor egyre gyakrabban fojtotta bánatát pálinkába. A fizetését mindig hazavitte, de esténként szinte minden alkalommal részegen botorkált haza. Éva szíve lassan elhidegült mellette ebben a reménytelen életben. Egy napon Gábor ismét mámorosan állított haza, kezében egy félig üres pálinkásüveggel. Akkor Éva hirtelen elvesztette a türelmét, kitépte férje kezéből az üveget, és ő maga is ivott belőle. Aznap este kezdődött el minden.
Ahogy telt az idő, Éva lelke könnyebbnek érezte magát néhány korty után. Elszálltak gondjai, sőt, még vidámabb is lett. Attól fogva majd’ mindennap várta, hogy Gábor hozzon neki italt, együtt ittak, s szinte mindent elfelejtettek.
A gyerekekről teljesen megfeledkezett. A falubeliek csak ámulva beszéltek róla, hogy a pálinka milyen embert képes faragni valakiből. A fiúk végül úgy jutottak ételhez, hogy házról házra jártak könyörögve egy-egy falat kenyérért meg maradékért. Egy szomszéd egy nap már nem bírta tovább, s szigorúan szólt Évának:
Éva, inkább add be ezeket a fiúkat az otthonba, mintsem hogy éhen veszítsd őket. Meddig iszol, meddig felejted el, hogy anyjuk vagy?
Éva máig is emlékszik e szavakra, mint valami régi, soha el nem múló visszhangra. A gondolat újra és újra előjött benne; talán tényleg jobb, ha a gyerekek nincsenek a lábuk alatt. Kis idő múltán Éva és Gábor végleg lemondtak fiaikról. Így kerültek a fiúk egy állami intézetbe, ahol esténként csak sírtak, várták az anyjukat és apjukat, de az csak nem jött senki értük. Éva és Gábor pedig lassan már emlékezni sem tudtak rájuk.
Évek teltek el ebben az új, szomorú életben. A fiúk, ahogy felnőttek, egyesével elhagyták a gyermekotthont. Mindegyik egy kis garzonlakást kapott a várostól, legalább volt hol meghúzniuk magukat. Mind dolgozni kezdtek, és mindig számíthattak egymásra. Szóba ritkán került a múlt, a szülők, de a vágy sosem múlt el, hogy egy nap szemükbe nézzenek, s megkérdezzék: miért tettétek ezt velünk?
Egyszer aztán összeültek, s autóba ülve elindultak vissza a régi házhoz. Útközben megpillantották Évát, aki fáradtan botladozott hazafelé. Rájuk sem nézett, csak ment tovább megrogyott testtel, tekintetét a földre szegezve.
Anya, mi vagyunk azok, a fiaid… Anya
Éva először nem ismerte fel őket, csak üres szemmel nézett. Aztán egyszer csak elöntötték az emlékek, s zokogva kérte fiait, hogy bocsássanak meg neki. De hogyan is lehetne megbocsátani ilyesmit? A fiúk némán álltak, nem találták a szavakat. Végül mégis úgy döntöttek, hogy bármilyen volt is, mégiscsak az ő édesanyjuk. Hát megbocsátottak neki.
