Prieteni de-ai mei investesc în apartamente și dau sume mari pe renovări, în timp ce iubita mea a cheltuit toate economiile noastre încercând să ne creștem averea.

Jurnal personal, 15 aprilie

Uneori am impresia că toată lumea din jurul meu are noroc la capitolul familie, doar eu am dat de belea.

Încă de la început, Ileana se lăuda peste tot, spunându-le colegelor și rudelor că după nuntă vom lua fără probleme un apartament în Chișinău, pentru că invitații ne-au dat bani frumoși și familia o să ne ajute dacă e nevoie. Realitatea a fost mult mai crudă. Părinții ei ne-au spus pe șleau că, dacă tot a insistat să se mărite la douăzeci de ani cu un agent imobiliar fără mare viitor și fără diplomă, să ne descurcăm singuri. Ba chiar au râs pe sub mustață de noi. Am ajuns până la urmă cu Ileana acasă la ai mei, la Bălți.

Nici acolo nu era loc de huzur fratele meu deja locuiește cu prietena lui, care e însărcinată, și abia ne mai strecurăm prin casă de cât e de înghesuit. Tata și mama au tot dat de înțeles că n-ar strica să ne mutăm, măcar cu chirie, dar eu m-am încăpățânat să strâng fiecare leu moldovenesc, să pot să iau un credit și, pe viitor, să cumpărăm o locuință a noastră. Planul meu era clar, Ileana era la curent spunea și ea că vrea din suflet să ne mutăm. Și ce credeți că a făcut? Cu tot ce reușisem să punem deoparte, s-a apucat și a cumpărat acțiuni pe bursă.

De ce? Ca să multiplice economiile noastre.

Mama, când a aflat, cred că și-a mușcat limba de necaz. Nici eu nu mai știam dacă să plâng sau să urlu prețul acțiunilor scădea pe zi ce trece și nu le puteam vinde fără să pierdem aproape tot. Riscam să pierdem oricum, fie acum, fie mai târziu dacă rămânem cu speranța că poate, într-o zi, prețul urcă iar. Și așa am rămas singurii din tot cercul de prieteni care nu avem familie pusă la punct și nici apartament ci doar niște hârtii care nu știm dacă valorează ceva.

Ileana a început să plângă, rușinată că a fost păcălită și că a și plătit niște oameni să o învețe cum să investească. Eu nu pot să nu mă gândesc dacă mai are rost să continui totul. Parcă nu-mi mai găsesc iubirea inițială când văd cum anii de economii se duc pe apa sâmbetei, iar tot ce simt e ciudă și amărăciune.

Privind înapoi, parcă de la început am tras la lozul necâștigător cu această căsnicie. Faptul că am ajuns până aici doar mă convinge că traversez o perioadă de nor negru, una interminabilă, doar pentru că m-am însurat cu o fată pripită și naivă.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

four − three =

Prieteni de-ai mei investesc în apartamente și dau sume mari pe renovări, în timp ce iubita mea a cheltuit toate economiile noastre încercând să ne creștem averea.
Ezt tettem a saját fejemre — Apa, mik ezek az újdonságok? Kiraboltad az antikvitás boltot? — Krisztina összevont szemöldökkel nézte a fehér horgolt terítőt a komódján. — Nem is tudtam, hogy az efféle régiségek rajongója lettél. Ízlésed akár a nagymamáé, Zoié… — Jaj, Krisztikém? Hogyhogy bejelentés nélkül jöttél? — Oleg Péter lépett ki a konyhából. — Mi… vagyis én, nem vártalak… Apa láthatóan próbált vidámnak tűnni, de valahogy bűntudatosan nézett. — Látom is, hogy nem vártál, — mondta Krisztina elégedetlenül, majd a nappaliba ment, ahol újabb meglepetések fogadták. — Apa… Honnan van ez minden? Mi folyik itt? Krisztina nem ismert rá a lakására. …Amikor még csak megkapta a lakást a nagymamától, az összkép lehangoló volt. Régi, szocreál bútorok, dundi tévé kopott állványon, rozsdás radiátorok, helyenként foszló tapéta… De ez az ő saját lakása volt. Addigra Krisztinának már volt egy kis megtakarítása. Ezt költötte a felújításra, nem is akármilyenre. Skandináv stílust választott: világos színek és minimalizmus tette tágassá a kétszobást. Szeretettel választott függönyöket, puha szőnyegeket terített… Most viszont a vastag fényzáró függönyei helyén egyszerű nejlonfüggöny lógott. Az olasz kanapé egy szintetikus, vigyorgó tigris mintás pléd alá temetve. Az asztalon rózsaszín műanyag váza, benne ugyanilyen rikító műrózsák. És ez még csak a fele gond. Ami legjobban zavarta Krisztinát, azok az illatok voltak. A konyhából olaj és sült hal szaga jött. Cigifüst terjengett. Pedig az apja nem dohányzott… — Krisztikém, érted… — szólalt meg végre Oleg. — Hát tudod… Nem vagyok egyedül. El akartam neked mondani korábban, de valahogy nem sikerült. — Hogyhogy nem vagy egyedül? — döbbent le Krisztina. — Apa, erről nem volt szó! — Kriszti, tudod, anyád után sem állt meg az élet. Még fiatal férfi vagyok, nyugdíjat sem kapok. Nincs jogom saját élethez? Krisztina megfagyott a meglepetéstől. Persze, apjának jogában áll más nőkkel is randizni. De nem az ő lakásában! …A szülők egy éve váltak el. Az anya nyugodtan fogadta az apa hűtlenségét, mintha megszabadult volna egy tehertől, és új hobbit keresett magának. Barátnőkkel élt, sosem unatkozott. Az apa viszont összeomlott. Visszaköltözött a régi kecójába, és elszörnyedt. Előtte tíz évig albérlők laktak benne, az utolsó vendég elaludt a cigarettával. Nem volt pénze felújítani, aztán megfeledkezett a lakásról. Nem adta el, de lakni sem akart benne. Tényleg lakhatatlan volt. Kormos falak, betört ablakok, penész az ablakpárkányon… Inkább kriptára hasonlított, mint lakásra. — Jaj, Krisztikám, nem tudom, hogy fogok itt élni… — panaszkodott akkor az apa. — Veszélyes itt lakni, tél előtt úgysem lesz kész a felújítás. Nincs pénzem, hogy egyszerre mindent megcsináljak. Hát, ha megfagyok, úgyis az a sorsom. Krisztina akkor nem bírta tovább. Nem hagyhatta, hogy az, aki felnevelte, ilyen körülmények közt tengődjön. Mi lenne, ha baja esne? Ráadásul mostanában ment férjhez, ahhoz vissza költözött, a lakás meg üresen állt. Apja albérlet tapasztalata után neki sem volt kedve kiadni. — Apa, költözz be hozzám ideiglenesen, — ajánlotta. — Ott minden rendben, megvan minden kényelem. Nálad apránként felújítasz, aztán visszaköltözöl. Egy feltétel: semmi vendég. — Tényleg lehet? — csodálkozott az apa. — Lányom, köszönöm! Megmentettél. Ígérem, minden csöndes lesz, békés. Hát persze. Békés. Ahogy Krisztina visszaemlékezett a beszélgetésükre, kinyílt a fürdőszobaajtó, kiáramlott az illatos gőz. Egy ötvenes nő lépett ki, Krisztina frottír köntösében. A kedvencében. Most alig takarta a formás, telt alakot. — Jaj, Oleg, vendég jött hozzánk? — kérdezte a nő füstös hangon, lekezelően mosolyogva. — Legalább szóltál volna, ne otthonkában fogadjam. — Ön kicsoda, pontosan? — kérdezte hunyorogva Krisztina. — Miért viseli az én köntösömet? — Zsanna vagyok, apád szerelme. Miért vagy így felpaprikázva? Elvettem a köntöst, úgyis csak lógott itt. Krisztina fejében dobolt az ideg. — Vegye le. Azonnal, — sziszegte. — Krisztina! — könyörgött apa, közéjük állva. — Ne csinálj cirkuszt! Zsanna csak… — Zsanna egyszerűen idegen dolgot vett fel idegen lakásban! — vágta rá Krisztina. — Apa, normális vagy? Hozzad ide a kedvesed, még turkálhat is a dolgaim közt?! Zsanna látványosan forgatta a szemeit, majd belehuppant a tigris-plédes kanapéra. — Micsoda modortalan vagy, — közölte. — Ha Oleg helyében lennék, már rég elvernélek derékszíjjal, kortól függetlenül. Hogy beszélsz te az apáddal? Hogy ő mással él, ahhoz semmi közöd, kicsikém. Krisztina szóhoz sem jutott. Egy idegen, plédjén ülve, nevelte ki, mint egy kiscicát a pocsolyában. — Semmi közöm hozzá, — bólintott, — amíg nem az én otthonomban történik. — Az öné? — horkant fel Zsanna, kérdőn nézve Olegra. Ő a falhoz simult, vállát felhúzva, ijedten járt a tekintete a dühös lány és az arcátlan szerető között. Reménykedett, hogy magától elül a vihar, de az előrejelzés hirtelen számára csúnyára fordult. — Ó… Talán papika elfelejtett magának ezt mondani? — mosolygott hidegen Krisztina. — Akkor megmondom én. Ő itt senki. Vendég. Ez a lakás az enyém, minden benne az enyém, az utolsó serpenyőig. Beengedtem ideiglenesen, de nem engedtem, hogy nőket hozzon ide. Zsanna elvörösödött. — Oleg?.. — hideg lett a hangja. — Ez hülyeség! Azt mondtad, a tiéd a lakás. Hazudtál nekem? Apa beleolvadt a tapétába, füle égett a szégyentől. — Hát… Zsannácska, nem így értettem… Csak félreértés volt… Van saját lakásom, csak nem ez. Nem akartam minden részletet elmondani. — Nem akartad mondani?! Köszi szépen! Most miattad szólnak be nekem itt! Krisztina türelme végleg elfogyott. — Ki innen, — szólt halkan. — Mi? — Zsanna megakadt. — Ki. Mindketten. Egy órát adok. Ha egy óra múlva még itt vagytok, másként beszélünk. Ezt nevezik úgy, hogy maga után hozza a bajt… Krisztina az ajtó felé indult, de Oleg végül levált a falról, utána ugrott. — Lányom! Kiraksz az utcára? Tudod, milyen ott! Megfagyok! Apa a ruhájába kapaszkodott, Krisztina szíve megremegett. Gyerekkori emlékek, kötelesség, szánalom az öregedő szülő iránt… Elsírta volna magát. De Zsannára nézett. Az ott ült, keresztbe font lábbal, idegen köntösben, és végzetes utálattal nézett rá. Ha most csendben marad, holnap ez a nő zárat cserél és új tapétát húz. — Apa, felnőtt vagy. Bérelj lakást, — mondta Krisztina, kiszabadítva a ruháját. — Magadnak köszönheted. Egyedül kellett volna laknod, te meg ide hoztad ezt a nőt, hagytad, hogy a dolgaimban turkáljon, hogy tönkretegye az otthonom… — Jaj, fuldokolj meg a lakásoddal! — vágott vissza Zsanna. — Gyere, Oleg! Ne alázkodj tovább. Hálátlan lány… Fél óra pakolás – és lezárult a kérdés. Apa csendben, görnyedten ment el, mint egy viharvert kutya. Krisztinában örökre megmaradt a tekintete – azé, akit kiraknak az esőbe. Ő viszont rendíthetetlen maradt. Mikor elmentek, azonnal ablakot nyitott, hogy megszabaduljon hal-, cigaretta- és olcsó parfümszagtól. Összeszedte a köntöst, plédet és mindent, amit Zsanna hátrahagyott. Kidobta őket a kukába. Másnap takarítót és zárszerelőt hívott. Felfordult a gyomra attól, amit valaki idegen megtapogatott a lakásában, főleg az a nő. …Négy nap telt el. Most Krisztina lakásában minden rendben volt. Nem voltak művirágok, büdös illatok. Bár férje lakásában élt, jó érzés volt visszaadni otthonát önmagának. Apjával többet nem beszélt. A negyedik napon az apa hívta. — Halló, — mondta Krisztina, kivárva. — No… Kriszti… — részeg hangon szólt az apa. — Elégedett vagy? Örülsz? Zsanna elment. Ott hagyott… — Ó, micsoda meglepetés — szólt vissza Krisztina. — Hadd tippeljem. Amikor meglátta a valódi lakásodat, és rájött, hogy itt bizony melózni kell, ugye? Apa szipogott. — Igen… Beraktam egy hősugárzót. Légmatracon kellett aludni. Három napig bírta… Tűrt, aztán lehordott, hogy csóró vagyok, és átvertem. Elment a testvéréhez. Azt mondta, csak az idejét vesztegette… Pedig szerettük egymást! — Hol volt itt szerelem? Te is egy kényelmes helyre vágytál, ő is. Csak késett a számításotok. Csend. Apa még nem fejezte be. — Borzasztó itt egyedül, lányom, — mondta végül. — Félek… Hazaengednél? Egyedül leszek, esküszöm! Krisztina lesütötte a szemét. Apja ott ült viharvert, hideg lakásban. De ezt magának okozta: megcsalta anyát, becsapta a lányát, félrevezette Zsannát. Sajnálta, de a sajnálat mindkettőjüket megmérgezheti. — Nem, apa. Nem engedlek vissza, — felelte Krisztina. — Fogadj munkásokat, csináltasd meg. Tanulj meg élni abban, amit magadnak felépítettél. Egy dolgot ajánlok: jó és megbízható szakembereket. Ha kell, szólj. Letette a telefont. Kegyetlen? Talán. De Krisztina sosem akarta többé, hogy bárki foltot hagyjon a köntösén – és a lelkén. Van, amit nem lehet lemosni. Be se szabad engedni az életünkbe…