Ismerősök kérlelték magukat, hogy velünk utazzanak autóval, megígérték, hogy beszállnak a költségekbe. Megérkezéskor közölték: Ti úgyis mentetek.
Az egész úgy indult, mint egy teljesen átlagos nyári nyaralástervezés. Én és a feleségem, a már jól bevált Suzuki S-Cross, útvonal több mint ezer kilométer egy irányba, és az út gyerekként várt izgalma. Mindig is szerettük az autós utazásokat a szabadság érzése miatt: magad választod a tempót, ott állsz meg, ahol csak akarsz, bármikor letérhetsz az útról, ha valami érdekeset látsz. Nincsenek kötött vasúti menetrendek, vonatfülkének szomszédja bömbölő kisgyerek, nincs repülőjárat-tologatás.
Ezúttal viszont végzetes hibát követtünk el túl sokat árultunk el a terveinkből.
Egy baráti társasággal töltött vacsorán, ahol sokféle ember összegyűlt, óvatlanul elejtettem, hogy két hét múlva délnek indulunk természetesen kocsival.
Húha, és melyik napon? kapott fel a fejét a szemközti páros.
Ők voltak Gábor és Csenge. Nem voltunk szoros barátok, néha futottunk csak össze ismerősök révén.
15-én indulunk válaszoltam gyanútlanul.
Hát az pont jó nekünk is! mondta Gábor, és még a villát is letette. Nekünk 16-án kezdődik a szabadság, vonattal mennénk, de normális jegy már nincs, csak a folyosó végén a WC mellettiek. Mehetnénk inkább veletek? Benzinköltség felesben, jó társaság, nem veszekszünk.
A feleségemre pillantottam a szeméből egyértelmű nem tükröződött. Próbáltam mentegetőzni, hogy az autó tele, lassan haladunk, rengeteget megállunk.
Ugyan, csak egy bőrönd jut ránk ketten! erősködött Gábor. Ráadásul így félpénz spórolunk, a benzin egy vagyon Segítsetek, mégsem idegenek vagyunk!
Végül beleegyeztünk. A spórolás érve meggyőzött, és amúgy is kellemetlen lett volna arcon elutasítani őket. Ez a gyengédségünk két hétre pokollá változtatta az utunkat.
Ha nem akarsz bajt, ne csinálj jót
5-kor, a megbeszélt időben már lent voltunk a ház előtt, az autó csomagtartóját gondosan bepakoltuk: a mi cuccaink, víz, szerszám, pokróc. Gáborék késve, majdnem 40 perc csúszással futottak be.
A taxi órákig jött mondta Csenge minden bocsánatkérés nélkül, és kicsit sem túlzok, akkora bőröndöt vonszolt maga után, mint egy kis hűtőszekrény. Ehhez még néhány zacskó nass.
Megbeszéltük, hogy csak minimális cuccal jöttök sóhajtottam.
Hát, lány létére muszáj ám többször átöltözni nevetett Gábor.
Tetrisz-játék lett a csomagtartóba pakolásból, a mieinket úgy kellett tologatni, hogy beférjen minden.
Egy óra múlva elkezdődött a rémálom. Csengének melege lett bekapcsoltuk a klímát teljes erővel, 10 perc múlva Gábornak már fázott. Az én zeném nem tetszett nekik. Onnantól folyamatosak voltak a kérések: Álljunk meg vécére!, Álljunk meg kávézni!, Elgémberedtek a lábaim, Ki kell szállni cigizni!
Az általam gondosan időzített útiterv, hogy elkerüljük a dugókat, teljesen szétesett. A ritka megállók helyett úgy haladtunk, mint egy vidéki buszjárat.
A végső pont az egyik benzinkútnál jött el.
Teletankoltam, 35 ezer forintot fizettem. Visszatértem az autóhoz, Gábor épp hotdogot evett.
Na, szálljunk össze? kérdeztem, utalva arra, hogy el lehetne már utalni az összeget.
Majd a végén, jobb egybe elszámolni, nem kell itt pepecselni legyintett.
Nem tetszett, de a feleségem csak annyit mondott halkan: Majd a végén rendezzük, ne balhézz. Hallgattam rá. Az autópályadíjakat is én fizettem, ők nem is kérdeztek rá az összegre. Végig az ő szendvicseiket ették, morzsák hullottak minden ülésre. Amikor szóltam, mosolyogva visszavágtak: Á, ez csak egy autó, kiporszívózod!
Éjjel, hulla fáradtan értünk a célhoz de nem is az út, inkább az utazótársak szívták le az összes energiánkat.
Hisz csak veletek utaztunk
Másnap reggel, kialudtan, az apartman közös konyhájánál találkoztunk. Elővettem a noteszt, amiben minden költséget vezettünk.
Szóval kezdtem higgadtan , benzin 120 ezer, autópályadíj 25 ezer, összesen 145 ezer forint. Felezzük, az tőletek 72.500.
Gábor félrenyelte a teáját, Csenge döbbenten nézett rám.
Hogyhogy hetvenkétezer? Komolyan gondolod? kérdezte meglepetten.
Pontosan feleltem. Eredeti megállapodás: minden kiadást felezünk.
Gábor letette a bögrét, majd így szólt:
De hát te akkor is elmentél volna! Ezt a pénzt ugyanúgy elköltötted volna, velünk vagy nélkülünk. Az autó a tiéd, a benzint egyébként is megvettétek. Mi csak elfoglaltuk az üres helyeket.
Álljunk csak meg kezdtem dühöngeni , előre tisztáztuk, mi a feltétel. Elviselem a kényelmetlenséget, plusz holmikat hurcolok, a megállásokhoz alkalmazkodom, ti meg beszálltok a költségekbe.
Milyen kényelmetlenség? csapott vissza Csenge. Jól elvoltunk, jó társaság volt! Mi azt hittük, ez barátságból megy. Ha tudjuk, inkább stoppal jövünk, olcsóbban.
Másik sofőr már a morzsáitok miatt kirakott volna benneteket az útszélen! bírta ki addig a feleségem szó nélkül.
Na jó foglalta össze Gábor , tudunk adni úgy ezer-ezerötszázat, csak jelképesen. De a fele kiadást fizetni, amit nélkülink is elköltöttél volna, nevetséges. Nekünk minden fillér be van osztva.
Felálltam.
Nem kell pénz. Tekintsétek úgy, hogy én vendégeltelek meg benneteket. Visszafelé viszont egyedül kell hazajutnotok.
Tessék?! ugrott fel Gábor. Hiszen azt beszéltük, hogy együtt megyünk vissza is!
A megállapodás kölcsönös fizetésről szólt. Ezt ti rúgtátok fel. Jó pihenést!
Külön töltött nyaralás, hazafelé igazi öröm
A következő tíz napban alig láttuk egymást, pedig egy faluban volt a szállásunk. Kétszer futottunk össze a strandon, ők látványosan másfelé néztek.
Az indulás előtti este Gábortól üzenet jött: Jó, ne duzzogj, adunk útra-felé meg vissza is három-háromezret. Gyere, menjünk együtt, Csengének nehéz a busz, rosszul van tőle.
Nem válaszoltam.
Szépen összepakoltunk, ellenőriztük az olajat, hajnalban indultunk. A hazafelé vezető út igazi felüdülés volt: kedvenc zene, akkor és ott álltunk meg, ahol nekünk tetszett, és végre csend volt.
Később az ismerősöktől hallottam vissza, milyen gonosz ember lettem. Állítólag cserbenhagytam a barátokat egy idegen helyen néhány ezer forint miatt. Gáborék, nagy nehezen, hosszú buszúttal, ide-oda átszállva, rengeteg pénzt költve jutottak haza most boldogan terjesztik a rossz hírünket.
Egyet azonban megtanultunk. Ma már, ha valaki óvatosan felveti: Na, vidékre mentek? Nem férünk be? udvariasan, ám határozottan válaszolom: Elnézést, mi kettesben szeretünk utazni.Néhány hónappal később egy másik társasági összejövetelen, ahol újra szóba került a nyár, csak mosolyogtam, amikor valaki tapintatosan célozgatott, készülünk-e újabb hosszú útra. A mellettem ülő feleségem játékosan belém karolt, és csak annyit mondott: A legjobb barátság néha az, ami megmarad két ember közt, egy közös úton.
Rájöttünk, hogy a legértékesebb élmények azok, amiket nem kell magyarázni és nem kell igazolni senkinek. Úgy döntöttünk, hogy többé nem próbálunk mindenkinek megfelelni az utunk a miénk, a döntéseink a sajátjaink.
Ahogy a következő útra készülődtünk, már magától értetődő volt: csak ketten pakolunk, ketten döntünk a megállókról, a zenéről, a csendre és nevetésre szánt pillanatokról. Ezen a nyáron végre rájöttünk, mennyit ér a szabadság és mennyit ér, ha képesek vagyunk nemet mondani.
Az azóta összegyűlt új emlékek között ott volt egy egyszerű tanulság is: néha az ösvényt, amin igazán jól esik menni, csak azokkal érdemes megosztani, akik tényleg értenek a közös utazás öröméhez. És hogy néha a legnagyobb kaland pont az, amikor végre mersz választani, kivel indulsz el az úton.
