Anyukám 73, magamhoz költöztettem, és két hónap után rájöttem ez hiba volt. Hajnali ébresztő, fazékzörgés, rosszul tartod a kést
Amikor anyut vittem át az egyszobás lakásából a mi háromszobás panellakásunkba, a kocsiban egyszerre kavargott a jó öreg Violám parfümjének illata meg a frissen sütött kakaóscsiga illat, amit útravalónak készített hajnalban. Anyu hátul ült, szorongatva a cekkerét, benne Gyopár nevű kandúrunkkal, és csendben annyit mondott: Köszönöm, fiam. Ígérem, igyekszem nem útban lenni.
Én negyvenkettő vagyok, a feleségem, Zsuzsanna, harmincnyolc, két gyerekünk van egy 11 és egy 7 éves. Anyu három éve özvegy, azóta egyre jobban ellágyult, magába zárkózott. Minden nap telefonáltam, hétvégén átmentem hozzá, de a bűntudat nem engedett ő ott teljesen egyedül, én meg itt a családommal. Amikor télen elesett a lépcsőn és eltörte a karját, eldöntöttem: elég volt, hazaviszem magunkhoz.
Zsuzsanna először kicsit aggódott, de igazán nem ellenkezett. A gyerekek örültek nagyi, süti, esti mesék, váó! Én is meg voltam győződve: együtt mindenre képesek vagyunk család az család.
Két hónappal később reggel 6:28-kor ülök a konyhában, hallgatom, ahogy anyu csörgeti a lábosokat, és egyre csak azt mantrázom magamban: jó nagy csacsiság volt ez.
Első hét a bűvös családi idill
Anyu beköltözött, és azonnal birtokba vette az új környezetet. Neki adtuk a legnagyobb szobát, vettünk új ortopéd matracot, és a kedvenc fotelét az ablak elé állítottuk. Járt-kelt, simogatta a falakat, mosolygott, és csak mondogatta: De jó, hogy most már együtt vagyunk!
Először tényleg teljesen láthatatlan próbált lenni. Szobájában ült, a Duna TV-t bámulta, csak vacsorára jelent meg. Mindannyian éreztük a meleg családi hangulatot na, most végre úgy élünk, mint a nagykönyvben.
De az ötödik reggel már arra keltem, hogy zúg a botmixer. Lementem a konyhába pizsamában, anyu ott toporgott köntösben, és palacsintatésztát kevert.
Anya, miért vagy fent ilyenkor? kérdeztem félig alva.
Hát, én mindig hatkor kelek, fiam válaszolta vidáman , gyerekkorom óta így van. Nem tudnék itt szundikálni nyolcig, mint ti. Gondoltam, sütök pár palacsintát reggelire, a gyerekek szeretik.
Mondhattam volna, hogy a gyerekek fél nyolckor kelnek és uzsonnát visznek, de inkább ráhagytam. Ha ez boldoggá teszi, süssön csak.
Második hét mikor a jó szándék kezd megfojtani
Nem is a palacsintával volt a gond. Hanem azzal, hogy anyu nem tud halkan élni. Ő hatkor már kel, csapvizet ereszt, fazekat csattogtat, székeket tologat, szekrényajtókat csapkod. Mire hét lesz, mindenki talpon.
Próbáltam finoman jelezni:
Anya, nem lehetne egy kicsit később kelni? Mi még alszunk ilyenkor.
Jaj, fiam, hát én halkan vagyok ám mondta teljes ártatlansággal , direkt csak lábujjhegyen.
Lábujjhegyen a lábosokkal.
És főz! Folyamatosan. Kérdés nélkül. Hazajövünk a munkából a tűzhelyen gulyás, az asztalon fasírt, sültkrumpli, uborkasaláta, meggyszósz. Ötször annyi kaja, mint amit meg tudunk enni.
Zsuzsanna próbálta értelmesen elmagyarázni:
Viola néni, köszönjük, de mi vacsorára csak könnyűt eszünk zöldség, csirkemell. A gyerekek is diétáznak, sütit meg zsírosat nem nagyon ehetnek.
Anyu megsértődött:
Miféle diéta? Még csak fejlődnek, hús kell nekik! Ezzel a salátával tartjátok? Balázs olyan sovány, mint a nád, Lilla kis sápadt.
És már jött is a következő gulyás, pörkölt, túrós csusza, rétes. A hűtő kb. minden este könyörgött, hogy elég, több nem fér. Zsuzsanna már szó nélkül, enyhén remegő szemöldökkel dobta ki a harmadik megrohadt bablevest.
Harmadik hét amikor kritikái már kibírhatatlanok
A főzős része csak a jéghegy csúcsa volt. Az igazi rémálom akkor kezdődött, mikor anyu mindent kommentált, amit Zsuzsanna csinált. MINDENT.
Zsuzsanna padlót mos anyu mellette:
Jaj, Zsuzsikám, nem így kell ám kicsavarni a felmosót, benne hagyod a vizet. Majd mutatom, hogy van rendesen.
Zsuzsanna tésztát főz:
Miért mosod le hideg vízzel? Így a vitaminok kimosódnak! Mindjárt mutatom, hogy kell igaziból.
Zsuzsanna tereget:
Jajj, ilyen módon biztos nyúlik majd az egész. Hadd mutassam meg!
Zsuzsanna port töröl:
Semmi értelme száraz portörlővel csinálni. Mindig vízzel és egy pici ecettel kell, én így csináltam mindig.
Minden tevékenységet hozzászólt, okosított, mutatta hogyan a helyes. Nem gonoszságból, hanem mert hitt abban, hogy segít, átadja azt a 70+ év rutinját. Ám Zsuzsanna úgy mozgott már a lakásban, mintha aknamező lenne, folyton hátratekintve, mikor bukkan fel a háta mögött az anyós egy újabb instrukcióval.
Egyik este Zsuzsanna bezárkózott a hálóba és halkan sírt. Odaültem mellé, átöleltem:
Mi történt?
Nem bírom tovább, Öcsi vígasztalhatatlanul sírt , úgy érzem, szellemjárás van a lakásunkban. Még azt is megmutatja, hogy kell kenyeret vágni! Kenyeret, Öcsi! Húsz éve vagyunk házasok, két gyereket felneveltem, most meg kiderül, hogy fogni is rosszul fogok?
Másnap próbáltam beszélni anyuval:
Anya, kérlek, ne javítsd már ki állandóan Zsuzsit. Felnőtt nő, neki is megvannak a rutinjai.
Anyu megsértődött:
Mit mondtam én rosszat? Jót akartam! Meg akartam tanítani, hogyan lesz könnyebb! Erre mindig: ne szólj bele, nem kell. Szóval már nem kellek nektek…
És bevonult a szobába piros szemmel. Két legfontosabb nő között éreztem magam szakadásban.
Negyedik hét amikor már nincs magánélet
A legrosszabb mégse a kaja vagy a folyamatos kommentelés volt. Hanem, hogy eltűnt az a kis privátszféránk is. A tágas panel lakás hirtelen dobozként szűkült.
Anyu mindenhol felbukkant. Folyosón, konyhában, nappaliban. Sosem volt csak a saját szobájában mindig kijött besegíteni, részvételt venni, együtt lenni a családdal. Egymással már beszélni sem tudtunk kettesben rögtön felbukkant anyu: Miről suttogtok?
A gyerekek is abbahagyták a rohangálást a nagyi rögtön csitította: Csendesebben, meghallják a szomszédok! Zene jobban fel sem szólhatott anyu összeráncolta a homlokát: Miért üvölt? Zsuzsanna nem tudta meghívni a barátnőit anyu rögtön leült közéjük, nosztalgiázott a hatvanas évekről, minden megszólalási lehetőséget elragadva.
Esténként, mikor a gyerekek aludtak már, anyu kiballagott a nappaliba, felhangosította az M3 csatornán a kedvenc sorozatát. Mi Zsuzsival a konyhában suttogva latolgattuk, hogy bírjuk ki reggelig.
A bensőségesség megszűnt. Egyszerűen nem volt. Zsuzsival kettesben maradni lehetetlen volt. Még a hálóban is. A falak papírvékonyak, anyu észrevehetően könnyűalvó, minden éjjel felkel a vécébe. Egy este Zsuzsanna, hallva az ajtó nyikorgását, felkiáltott: Már megint jön! Ezt nem bírom!
Úgy éreztük magunkat, mint régi szoci kollégisták: lakótársak vagyunk, nem házasok. Két hónap intimitás nélkül, csendes csevej sehol, egy ölelés a konyhában is rizikó a sarok mögül bármikor felbukkanhat a nagyi: Kértek még teát?
És eljött a pillanat, amikor robbant minden
Tegnap este fáradtan értem haza, csak le akartam dőlni a kanapéra. Erre anyu ott állt Zsuzsi felett és oktatta, hogyan kell helyesen pakolni a gyerekpólókat a szekrénybe. Zsuzsi sápadt volt, rezzenéstelen arccal, némán tűrt. Anyu pólót pólóra halmozott és magyarázott:
Látod, ez így összegyűrődik. Így kéne, én már százszor mutattam neked!
A torkomra hirtelen kiabálás jött:
Anya, elég! Hagyd már abba Zsuzsi tanítását! Ez az ő otthona, az ő ruhái, az ő gyerekei! Felnőtt nő, tudja, hogy kell pólót hajtogatni!
Anyu elsápadt, a szája remegett:
Szóval útban vagyok. Mondhattatok volna egyből. Miért hoztatok el, ha csak púp vagyok a hátatokon?
A szobájába vonult, elpityeredett. Zsuzsanna a padlót nézte, a gyerekek a szobából lestek ki ijedten. Én is magamat éreztem a világ legrosszabb férjének, fiának és apjának egyszerre.
De, bevallom, egyben meg is könnyebbültem. Végre kimondtam, amit mindenki érzett, csak nem mert szavakba önteni.
Mit tanultam ebből a két hónapból
Ma reggel a panelerkélyen ültem cigivel, és végiggondoltam mindent. Anyu jó szívű ember. Szeret minket, segíteni akar. De nem tud úgy élni idegen terepen, hogy ne húzza át környezetét is a saját ritmusára.
Egész életében ő volt otthon az úr. Parancsolt, tanított, megmondta a tutit. 73 évesen nem tud hirtelen vendég módjára élni. Neki az, hogy a fia házában van, azt jelenti, főnökminőségben legyen.
Rájöttem, hogy a szülők iránti szeretet nem jelent feltétlen összeköltözést. Lehet szeretni, segíteni, anyagilag támogatni, naponta átjárni de nem muszáj együtt lakni. Három generáció egy lakásban ritkán boldogság. Többnyire kompromisszum, önmegtartóztatás, néma tűrés és halmozódó neheztelés lesz.
Egy hét múlva anyu visszaköltözik a kis garzonjába. Felújíttatom, felveszek mellé egy gondozót heti három alkalommal. Még többet fogok átjárni, minden este telefonálni. De együtt sosem fogunk többé lakni. Néha a távolság azt jelenti, marad még mit szeretni.
És ti? Tudnátok együtt élni idős szülőkkel? Szerintetek önzés vagy józan belátás külön háztartásba tenni az agg szülőket? Volt hasonló rémálmotok jó szándékkal indítva, ami mindenkinek rossz volt?
