50 éves vagyok, és még mindig a szüleimmel élek, amióta teherbe estem – a fiam már 20 éves

Ötvenéves vagyok, és még mindig a szüleimnél élek, mióta húsz éve teherbe estem. A fiam most már felnőtt, húszéves fiatalember. Van egy bátyám és egy húgom is. Mindkettőjüknek saját otthona van. A bátyám ügyvéd, a húgom pedig férjezett, a párjával él együtt. Évek óta lenne elég jövedelmem arra, hogy saját lakásba költözzek, vagy akár megvegyem apukám házát. És próbálkoztam is, de valahogy sosem sikerül elintézni a szükséges papírokat. Ha sikerülne is megvennem a házat, csak egy feltétellel tenném: a ház maradjon édesapám nevén élete végéig, hogy biztos legyen benne, soha nem hagyom védtelenül. Egyelőre azonban ez még nem eldöntött kérdés.

Édesapám már elmúlt hetven, szókimondó, néha kifejezetten nyers. Nem arról van szó, hogy ne akarná átírni a házat, inkább arról, hogy már sok mindent nem tud megtenni, amit régen. Ez időskorban természetes. Négy éve elveszítette édesanyámat, azóta egyedül él, anyukám hiánya végigkíséri a mindennapjait.

Dolgozom, a fiam is dolgozik. Mi ketten fedezzük a ház kiadásainak nagy részét: a rezsit, a bevásárlást, a mindennapi ételt. Apukám ad valamennyit a nyugdíjából, amikor megkapja, de nagyon takarékos, sőt, néha már-már bizalmatlan lett. A bátyám félévente egyszer, fél órára látogatja meg apánkat. A húgom, aki nem dolgozik, segít minimális összegért főzni, és vele marad, amíg mi a fiammal dolgozunk.

Apámnak, még ha kész is van az étel, ha nem rakjuk a tányérját elébe, sokszor nem is eszik. Otthon szinte semmit nem csinál, kivéve hogy néha játszik a kutyámmal, néz videókat, vagy alszik. A legnagyobb gondja, hogy ne fogyjon el otthon és a temetőben a gyertya illetve, a kutyám miatt is nagyon aggódik az elkényeztetett unokájáért, aki kényelmesen heverészik az ágyon, amíg ő pihen.

Néha panaszkodom, mert van, hogy szinte minden házi kiadás, a számlák és az élelmiszer is rám hárul. De ilyenkor mindig eszembe jut, mennyire hálás vagyok, hogy még mindig gondoskodhatok apámról, vele lehetek, aggódhatok érte, beszélgethetünk és nevethetünk együtt, láthatom, mennyire rajong a fiamért és a kutyáért. Mindent odaadott nekem a születésem óta; most én vagyok soron, hogy ugyanazt a szeretetet és törődést visszaadjam neki, amivel ő mindig körbevett a gondoskodásommal, az anyagi és a lelki támogatásommal, az időmmel.

Sokan azt mondják, keressek önálló otthont, de én nem akarok, és nem is fogom megtenni. Ki lenne apám mellett, ha az éjszaka közepén, vagy bármikor máskor baja lenne? Fáj belegondolni, hogy magában, csak az emlékekkel és honvággyal lenne otthon, vagy egyedül menne boltba, és esetleg el is esne. Néha maga is elindul itthonról, de mindig tudjuk, hova megy, figyeljük, vagy elkísérjük orvoshoz is. Nem tudnék a lelkiismeretemmel együtt élni, ha elhagynám, miután ennyit tett értem.

Olyan, amilyen takarékos, néha keserű, néha dühös, hol vidám, máskor kétségbeesett vagy aggodalmaskodó , ő az én apám. És nagyban neki (és anyámnak is) köszönhetem azt, aki ma vagyok.

Mit hagyok majd a fiamra, ha már nem leszek? Megtanítom dolgozni, helytállni az életben, hozzájárulok a taníttatásához, a példámmal próbálok a lehető legjobb lenni számára és talán, ha sikerül, a házat is ráhagyhatom, de csak azzal a feltétellel, amit már említettem: amíg apám él, ő a tulajdonos, akár én fizetem is érte a forintokat.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

seventeen − 4 =

50 éves vagyok, és még mindig a szüleimmel élek, amióta teherbe estem – a fiam már 20 éves
Neprevăzut și surprinzător