A férjemnek volt egy nagymamája. Gyerekként minden nyarát nála töltötte egy kis faluban a Balaton közelében. Ez sosem zavarta a nagymamát. Akkoriban saját kis vállalkozása volt: mindent egyedül szervezett, gyógyfüveket szedett, és patikáknak adta el. Bár a férjem nem tudja pontosan, hogyan működött az egész, emlékszik rá, hogy ahhoz a korhoz képest nagyon sokat keresett. Nagymama érdekes természetű asszony volt. Kimondhatatlanul szerette a férjemet, sosem sajnálta tőle a finom falatokat, de zsebpénzt, vagy akár csak apróságokra valót sem adott. Mindenki azt gondolta, spórol valamire. Otthonában óriási, rekeszekre osztott szekrények sorakoztak, mindegyik kulcsra zárva.
Gyerekként a férjemet rengetegszer izgatta, mi lehet bennük, de a nagymama mindig csak annyit mondott: Az mind a munkámhoz kell! Aztán eljöttek a változás évei. Az emberek egyre bátrabban vállalkoztak, és a verseny utolérte őt is. Ekkor kezdett gyógyítóként dolgozni pénzt nem fogadott el, de akik hozzá jártak, általában gazdag, tekintélyes emberek voltak. Amíg még élt, többször meglátogattuk. Hihetetlenül szerény körülmények között élt, szakadt szoknyákban járt, szinte csak kenyeret és főtt krumplit evett. Mindig vittünk neki ételt, de rendre visszautasította. Csak ennyit mondott: Ne kényeztessetek el, ehhez vagyok szokva.
Amikor meghalt, a Balaton-felvidéki házát a férjemre hagyta. Mikor lementünk rendezni az örökséget, a kamrában halmokban találtunk élelmiszereket mindent, amit csak lehetett, de minden lejárt, penészedett vagy megromlott. Kiderült, hogy a hálás kliensek hozták neki, de ő soha nem evett belőle. De az igazi meglepetés akkor ért minket, mikor a szekrényeket végre kinyitottuk: tele voltak a kilencvenes évek legdrágább cuccaival egy valódi múzeuma a ritkaságoknak, elképzelhetetlen mennyiségben. Miért tartotta a pénzét holmikban, amik biztosan veszítenek az értékükből? Mai napig sem értem ezt az asszonyt…
