Gyermekkoromból egy naplóbejegyzés időnként még most is furcsának tűnik belegondolni, hogy tulajdonképpen árva voltam úgy, hogy a szüleim élnek. Az édesanyámat gyerekként szinte csak fényképekről és ritka videóhívásokból ismertem, apám pedig ugyan a szomszéd utcában lakott, mégis teljesen kivonta magát az életemből.
Sokszor éreztem, hogy apám kifejezetten próbál elkerülni vagy fél rám nézni, nehogy véletlenül segítséget kérjek tőle valamiben.
Régebben sokat haragudtam anyára, amiért a saját boldogságát fontosabbnak tartotta nálam. Már világos, hogy tizenhat évesen egy kisbabával nem volt könnyű, pláne, hogy apám osztálytársa és szomszédja volt egyszerre. Azért legalább megvolt benne az erő, hogy megszüljön és nem mondott le rólam. Nem csoda, hogy a nagyszüleimhez kerültem, akik aztán minden szeretetükkel és gondoskodásukkal neveltek fel.
Minden nap hálás vagyok a nagyszüleimnek, mert soha nem tudom meg, milyen lett volna az életem, ha az édesanyám mellett növök fel, akinek soha nem éreztem az igazi anyai szeretetét.
Gyermekként gyakran el voltam kényeztetve, játszottam, nevettem, szeretetben fürödtem. A nagyszüleim szó szerint a tenyerükön hordoztak, anya pedig időnként küldött csomagokat Budapestről: divatos ruhákat, játékokat.
Amikor később anyám, Katalin, férjhez ment egy külföldihez, a csomagok és a forint utalások csak megsokasodtak. Egyesek szerint ezt azért tette, hogy lecsillapítsa a bűntudatát.
A tizennyolcadik születésnapomra annyi pénzt küldött, hogy a nagypapa vett nekem egy kis lakást Szegeden hisz egyetemre készültem, s így nem kellett kollégiumba mennem, hanem saját otthonomban kezdhettem felnőtt életem.
Katalin mindig ügyelt arra, hogy látszólag mindent értem tesz. Mégis, sosem volt közöttünk igazán szoros, meleg kapcsolat. Amikor ritka hazalátogatásai során együtt sétáltunk, gyakran összetévesztettek minket testvérekkel, anyám ugyanis mindig elegáns volt, s harmincnégy évesen se nézett ki többnek huszonötnél.
No, Zsófi, nem jönnél velem vissza Bécsbe? kérdezte tőlem egyik alkalommal.
Nem, anya, nekem fontos most a tanulás feleltem.
Tanulj csak, ügyes vagy mosolygott, és kezembe adott egy lapot. Ez az új számom. Ha bármire szükséged van, akár pénzre, csak hívj bármikor!
Köszönöm, anya, de most tényleg mindent megadtál, hosszú ideig elég lesz, amim van.
Észrevettem, hogy meghökkent, ahogy kimondtam, anya. Vajon valaha is igazi anyának érezte magát? Úgy tudom, a mostohaférjének is azt mondta, a szülei és a húga mellett segít, de hogy itt, Magyarországon van egy felnőtt lánya, arról mélyen hallgatott.
Úgy érzem, ő inkább távoli rokoni szeretettel szeretett, nem úgy, mint egy igazi anya.
És amikor a férje elhagyta átállt egy honfitársnőjéhez akkor az első útja hozzám vezetett.
Zsófi, ugye nem baj, ha egy ideig veled laknék? kérdezte.
Persze, maradj nyugodtan. Én amúgy is hamarosan férjhez megyek, utána Alexnál fogok lakni.
Férjhez mész? Nem túl korai ez neked? Most lettél húsz.
Korai? gondoltam, de nem szóltam vissza. Tudtam, hogy anyám tizenhat évesen vállalt be engem, s most bőven érettnek érzem magam, hogy döntsek az életemről.
Sokszor hasonlítottam Alex szüleit anyámhoz: ők örömmel fogadtak be családjukba, anyám viszont nem is kérdezte soha, kit választottam.
Eljövök az esküvőre, de most Görögországba utazom pihenni. mondta búcsúzóul.
Görögország biztosan gyönyörű válaszoltam sóhajtva, Alex is gyakran megfordul ott üzleti úton.
Az esküvő előtti napokban nagyon elfáradtam: mindent magam szerveztem, Alexnek hirtelen sürgős dolga akadt, anyámtól pedig napok óta nem hallottam. Már azt sem tudtam, mire gondoljak.
De egy valamit biztosan tudtam: Alex mennyire meg fog örülni a hírnek, hogy hamarosan apuka lesz! Nem terveztük ugyan, hogy már a lagzi előtt kisbabát várok, de az esküvő már itt van a nyakunkon, így senki sem gondolhat rosszra.
Végre hazajöttél! Már azt hittem, szemet vetettél valami görög lányra!
Ugyan már, szerelmem nevetett Alex. Tudod, hogy nekem csak te vagy.
Még ha ezt nem is teljesen őszintén mondta, hiszen volt egy futó kalandja. Ez csak később derült ki, s mint villámcsapás ütött be az ismeretlen lány megjelenésével.
Mégis milyen titkaid lehetnek előlem, Alex? kérdeztem, miközben az idegen nő belépett az ajtón.
Nincsenek titkaim! Én Alex gyermekét várom, már mondtam is neki, hogy legyen őszinte veled szólt a nő.
Ismételd meg, légy szíves?! Te Alex gyermekét várod…? Ez vicc, ugye?
Úgy nézek én ki, aki viccel? Görögországban ismerkedtünk meg, s végül itt… a ti esküvőtök hetében Alex, mondd el neki, milyen jó volt nekünk együtt!
Takarodjatok! Eltűnni innen! ordítottam sírva.
Zsófi, bocsáss meg, ez mind hiba volt… mondta Alex, de nem éreztem őszintének.
Az volt a hibám, hogy hozzád mentem feleségül Soha nem bocsátok meg!
Elváltam. Alexet sosem engedtem vissza az életembe, anyámmal pedig végleg megszakadt a kapcsolatunk.
Hazaköltöztem a nagyszüleimhez a kis falumba, és boldogan kihordtam, világra hoztam a kisfiamat.
Anyámról és Alexről semmit nem hallottam, nem is akartam.
Aztán egy hónappal a fiam születése után csörgött a telefonom a szegedi kórházból:
Ön Katalin Nagy lánya?
Igen, történt valami?
Édesanyja szülés közben meghalt. Sajnáljuk, kislányt szült. Felhívjuk, hátha Ön vállalná a gyermeket. Ha nem, akkor a babát gyermekotthonba adjuk. Jön érte?
Csak ennyit mondtam: Megyek! Megyek érte!
Magamhoz vettem a kislányt. Nem tudtam volna másképp dönteni.
Alex úgysem törődött volna vele, szerinte mindenért Katalin a hibás. Pedig szerintem mindketten felelősek, de a gyerekek nem bűnhődhetnek szüleik döntéseiért.
A gyerekek boldogságot jelentenek. Az én boldogságomat, és boldogságból, úgy érzem, sose lehet elég.
