— Ia uită-te, Evdochia, bărbați câți vrei! Dar nici aici nu și-ai găsit mire, – râdea Lenuța Trăia …

Auzi, Dorina, bărbați cât cuprinde… Da tu tot n-ai găsit de cui să-i faci colțul patului, măi fată, râdea Anișoara cu gura până la urechi.

Pe la marginea satului Bălțata trăia Dorina singurică. Ajunsese la treizeci și trei de ani, și nimic: nici bărbat, nici copii. Frumușică, serioasă, gospodină de pus la rană, da pereche tot nu și-a găsit, că din sat să plece… nici că i-a trecut vreodată prin minte.

Cu vreo zece ani înainte, a mai încercat și Vasile din capul uliței să o lege la casa lui, dar a venit Anișoara, fată iute și mereu pusă pe șotii, și l-a îmblânzit pe băiat. În Bălțata, lumea tot dădea cu părerea despre norocul Dorinei: unii o compătimeau, alții se adăpostiseră sub umbra bârfei, ca Anișoara.

Eu zic, neicilor, blestem e la ei pe neam, pe linie maternă ofta tanti Marioara la poartă. Ia uitați-vă și voi: bărbat n-a stat la ei în casă de zeci de ani. Bunicul Dorinei s-a pierdut, parcă l-a înghițit pământul, înainte să se nască mama ei. Tat-su, Dumnezeu să-l ierte, a plecat dintre cei vii când fata nu făcuse nici măcar trei ani. Iar Dorina… săraca nici că a știut ce-i ăla bărbat adevărat. Va rămâne fată bătrână, zic eu. Cine să o mai ia la vârsta asta? E clar, e blestem, nu glumă…

Ce blestem, măi? sărea Anișoara cu gura mare. Femeie ghinionistă și gata, nu-i mai încercați să o apărați. Și-acum, prea târziu s-a trezit să caute soț. Bărbații, săracii, toți s-au cuplat. Poate-oi da lovitura la oraș… dar cine te așteaptă acolo, Dorino?! hohotea Anișoara în timp ce-și țuguia buzele.

A venit și primăvara, după o iarnă în care norocul nu prea a bătut la geamul Dorinei. Și dă-i! S-a descoperit la marginea satului o mină zdravănă de cărbuni. Și-au decis autoritățile să ridice o colonie pentru mineri. Pac! În primăvară, a venit un val de bărbați, echipe una și una.

Au trimis și fete din sat să ajute la gospodărie și Dorina s-a dus. Numai că băieții, vai de mama lor, toți tineri-tineri, de nu-ți venea să-i dai la cal în ogor. Iar cei mai bătrâiori, toți cu soacra la purtător și nevastă pe cap.

Uite, Dorina, câți bărbați! Și tot degeaba pentru tine, fata satului, iar râdea Anișoara cât era ulița de lungă.

Dorina nu zicea nimic, se ducea cu capul în pământ. Îi stătea pe suflet ziua când Anișoara îi luase lui Vasile mințile. Ce-i părea rău atunci… Dar acum, uite-l pe Vasile: umbla cu sticla sub braț și Anișoara îl fugărea de nu mai știa să ajungă acasă singur.

Peste câteva săptămâni, mai vine o echipă. Și-n fruntea lor unul Aurel, bărbat numai bun să-l bagi la speriat ciori: nici tânăr, nici bătrân, da cu fața ca varza murată; săreau femeile din calea lui ca de boala vacii nebune.

Femei, l-ați văzut, măi, pe ALA? Azi dacă a venit la mine, am scăpat lingura din mână, să jur că mi-o pus inima pe bigudiuri! Nici nu știi dacă e flăcău ori moșneag. Urat ca foamea! se văieta Lenuta.

Poate s-o uita și la Dorina, iar îi ținea isonul Anișoara pe sub mustăți. De altfel, am auzit că-i vreo boală d-asta… cum îi zice, nu mai știu, dar e clar: feriți-vă de el!

De-atunci nimeni nu-i dădea bună ziua. De-abia dacă încerca speriatul ăla să stea de vorbă, se făceau toate nevăzute. Nici numele nu i-l știa nimeni, doar Strâmbul îi ziceau în șoaptă.

Măi gospodino, s-a rupt la mine vestonul. N-ai pune tu o peticitură acolo? s-a găsit omul să-i zică Dorinei într-o zi.

Și de ce n-aș pune? Arată să văd. Ehe, aici nu-i treabă de ac cu ață! Trebuie petic zdravăn, dar promit că rezolv. Ți-l dau mâine.

Mulțam, gospodino!

Las să vezi finalul, degeaba mulțumești acuma…

He-he, văd eu că Dorina noastră măcar un veston de bărbat a prins! Și nu oricare, al șefului de echipă! Îl pune la icoane, să aibă și ea o bucată de noroc în casă. Anișoara nu pierdea nicio ocazie să mai toarne câte-un pic de sare pe rană.

Se foiea Dorina de emoții când peticea vestonul, aproape îi tremurau mâinile, dar l-a pus la punct de nu mai trebuia nici brodat. A doua zi, când s-a pornit la lucru, nu-i venea să-i dea bărbatului haina înapoi, așa îi plăcea să știe că are ceva străin în casă. A dat vestonul cu ochii în lacrimi și a fugit să nu-i vadă omul necazul.

Nu te feri de mine, gospodino. Știu ce bârfe-s pe aici, dar boală n-am, nici dracului n-o am. Ars sunt… Cum te cheamă, fată?

Dorina…

Aurel. Sau Auraș îmi zice lumea. De nume de familie, nici nu mă întreba, l-am primit la orfelinat, după război: Arsene. M-au găsit ars, flăcău de vreo doi ani, nici nu știau cum să-mi zică. Ziua în care-am intrat la orfelinat, aia mi-au pus-o drept dată de naștere. Deci, adună, am treizeci și unu, nici nu-s așa bătrân cum vă șoptiți voi.

Nici prin gând nu mi-a trecut…

Mulțam, Dorina! Da bărbatul nu te-a certat că bagi ac și ață pe haine străine?

Nu am bărbat, așa că n-are cine mă trage de mânecă…

Dacă mai vin cu vreo treabă, mă primești?

Te primesc.

Dorina chiar că l-a primit. Ba mai mult, l-a rugat să-i repare gardul, să nu-i mai sară caprele la vecini. Și ce să vezi? După treizeci de ani fără picior de bărbat în casă, Aurel s-a dovedit om de aur și la muncă, și la suflet.

Și-au dus-o Dorina și Aurel de s-a dus vestea-n tot satul! Anișoara, greu de recunoscut, părea că stă să se-nece în propriul venin, de ciudă.

Dorina și-a iubit bărbatul din suflet. Aurel o ținea pe palme; iar de fetele lor, Maria și Ancuța, nici vântul nu sufla fără voia lui… Cine s-ar fi gândit? Urat pe dinafară, da cu suflet ca pâinea caldă!

Dacă v-a plăcut povestea, dați un like, că alt fel pieriți de pe radar, și lăsați-vă și voi cu un comentariu, să nu creadă satul că sunteți de piatră!

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

7 + 18 =

— Ia uită-te, Evdochia, bărbați câți vrei! Dar nici aici nu și-ai găsit mire, – râdea Lenuța Trăia …
– Fiamnak kell – Ötvenezret, Stefi, ötvenezret! Ráadásul a harmincezres gyerektartás fölött. Vali úgy csapta le a telefont a konyhaasztalra, hogy az végigcsúszott a lapján és majdnem leesett a földre. Stefi időben elkapta a szélénél, és ez a mozdulat csak még jobban feldühítette Valit. – Fecó most nőtt ki a sportcipőjét és a fociformáját – Stefi lefelé fordította a telefont, mintha bizonyítékot tüntetne el. – Nő a gyerek, Vali. A gyerekek ilyenek, csak nőnek és nőnek. – Cipő ötvenezerért? Mihez, válogatott focistának? – Volt még hozzávaló hátizsák is. Meg dzseki. Mindjárt itt az ősz. Vali elfordult, egy pillanatig sem akart a férjére nézni. Jól tudta, milyen utalások ezek. Minden hónapban, rendszeresen. Mindig ugyanazzal a magyarázattal: a gyerek, kötelesség, felelősség. Szép szavak – mögöttük viszont nagyon is konkrét számok álltak, melyek a közös költségvetésükből a másik zsebébe vándoroltak. – Szeretem őt – Stefi közelebb lépett, megállt Vali háta mögött. – Az én fiam. Nem tudok csak úgy… – Ki mondta, hogy dobd ki a gyereket? De nem muszáj minden hónapban többet költeni, mint a gyerektartás! Harminc ezer minden hónapban – nem elég? Nóri dolgozik, nem? – Dolgozik. – Akkor mi a gond? Stefi csendben maradt, Vali pedig pontosan tudta már ezt a hallgatást – azt jelentette, nincs válasz. Csak megszokás van, segíteni, nem vitázni. Jó volt férjhez, jó apához, jó emberhez – az ő kárukra. Vali a mosogató szélének támaszkodott. – Tudod, számolom – fejben. Mennyi megy el minden hónapban oda. Akarsz tudni egy éves összeget? – Nem akarom. – Majdnem hatszázezer. Az ötvenezret nem is számoltam bele. Stefi megdörzsölte az orrnyergét – ismert mozdulat, a „hagyd abba” jele. De Vali már nem tudta magába fojtani – túl régóta hallgatott, túl régóta játszotta a megértő feleséget. – Nyaralni terveztünk. Emlékszel? Novemberben ígérted, tengerpart, két hét. Most hol van a pénzünk? – Vali, értem, de Nóri hívott, hogy sürgős lenne… – Nóri. Mindig Nóri. Neki sosem jut elég idő, pénz, figyelem. Stefi leült a kisszékre, könyökét a térdére támasztotta, Vali pedig egyszerre látta, mennyire fáradt. Nem a munka miatt – hanem ettől az örökös huzavonától két nő között. Valahol mélyen megsajnálta, de gyorsan elnyomta magában. – Lakást akar venni – mondta Stefi, le sem véve szemét a padlóról. – Fecónak saját szobát. – Milyen lakást? – Nagyobbat. Most csak egyszobásban laknak, tudod. Szorítanak. – Persze, nekik szűk a lakás. És ki fizeti ezt? Stefi végül Valira nézett, és tekintetében bűntudat villant. Vali megdermedt. – Ugye nem gondoltad… – Segítséget kért. A kezdő befizetéshez. Még csak gondolkozom. – Gondolkozol? Stefi, ez… ez hatalmas pénz! Miből akarod adni? – Spóroltunk valamennyit. Kocsira félretettük. – MI tettük félre! A MI kocsinkra! A MI családunkért! A hangja kiabálásba csapott át, Vali tenyerével eltakarta a száját, mintha visszagyömöszölné a kimondott szavakat. De hiába – azok már ott maradtak közöttük, mint mérgezett levegő. Stefi felállt, az ablakhoz ment, zsebre dugta a kezét. – Fecó is a családom. Nem tehetek úgy, mintha nem létezne. – Senki nem kéri! De van gyerektartás – hivatalos, jog szerint. Minden más – a jószívűséged. És az enyém is, by the way. Mert az közös pénzünk. – Tudom. – De ez nem tart vissza. Csend. A szomszédból tévé hangja szól – komédia, nevetés. Abszurd háttér ehhez a beszélgetéshez. Vali leült a helyére, kisimította a terítőt. Belül égett: sértettség, düh, tanácstalanság. De nyugodtan szólt: – Mennyi kell neki? – Kétmillió a kezdő részlethez. A szám ott lógott a levegőben. Vali felnevetett – röviden, keserűen, minden öröm nélkül. – Kétmillió. Ez minden pénzünk. – Tudom. – És tényleg nekiadnád? – A fiamnak adom! – Én ellenzem. Az enyém is, ne feledd! Stefi hallgatott, nem volt több mondanivaló. Egy hét múlva Vali csak azért nyitotta meg a bankos appot, hogy megnézze, megjött-e a fizetése. Rutinból görgetett a megtakarítási számlához – ahová három éve tették félre a pénzt. Egyenleg: negyvenhétezer-ötszázkettő forint… Pislogott. Újratöltötte az appot. Megnézte újra. Negyvenhétezer a kétmillió helyett… A telefonja a szőnyegen landolt. Vali mozdulatlanul állt a szoba közepén. Kétmillió. Három évig spóroltak, lemondtak nyaralásról, minden nagyobb vásárlást megszámoltak. És most: negyvenhétezer. Maradék. A közös jövőjük morzsája. Felemelte a telefont, átnézte a tranzakciókat. Utalás: Nóra Kovács részére. Nem is próbálta eltitkolni. Stefi a kanapén ült laptoppal, amikor berontott Vali. Felemelte a fejét, elmosolyodott – aztán megdermedt az arca, amikor meglátta Vali pillantását. – Mindent rámentettél a volt feleségedre?! A hangja visítássá vált, Valit nem érdekelte, ha a szomszédok is hallják. – Vali, várj, el tudom magyarázni… – Magyarázni?! Kétmillió, Stefi! Kettő! A mi pénzünk volt! Stefi letette a laptopot, felállt. A tekintetében semmi bűntudat – csak makacs elszántság. – Ez Fecónak kellett. Normális szoba, normális körülmények. Apja vagyok, kötelességem… – Kötelességed a családod felé szól! Felém! Nem a nő felé, akitől négy éve elváltál! – Ő a gyerekem anyja. – És én ki vagyok?! – Te vagy a feleségem. Szeretlek. De Fecó… – Ne bújj Fecó mögé! – Vali közelebb lépett, Stefi reflexből hátrább. – Te vettél lakást Nórinak. Nem a gyereknek – Neki! Az ő nevén lesz, ő fog ott élni, gazdálkodni vele, vagy eladni, bármire elkölteni. Hol van ebben Fecó? Stefi csak tátogott, nem volt mit válaszolnia. Tudta, hogy Vali igazat mond. – Te még mindig szereted őt – Vali szinte suttogta – Ez a baj. Nem Fecó. Neked mindig meg kellett adni Nórinak, sosem tudtál nemet mondani. – Ez nem igaz. – Akkor miért? Miért döntöttél kettőnk helyett? Miért nem kérdeztél meg? Stefi közelebb lépett, kezét nyújtotta: – Vali, kérlek. Beszéljünk nyugodtan. Tudom, mérges vagy, de ez a fiamért van… Vali elhúzódott. – Ne érints meg. Három szó, s mintha fal nőtt volna közéjük. Stefi megmerevedett a mozdulatban, és végre megértett valamit. Későn. – Nem bírom ezt tovább – Vali elindult a hálóba, elővett egy táskát. – Nem élhetek úgy, hogy nélkülem döntesz. Hogy hazudsz. – Nem hazudtam! – Csak nem mondtad el. Az ugyanolyan. Gyorsan pakolta be a legszükségesebbeket: ruhák, okmányok, telefontöltő. Stefi az ajtóban állt, nézte, ahogy szétmorzsolódik az élete. – Hová mész? – Anyához. – Meddig? Vali felkapta a táskát, ránézett a férjére – erre a felnőtt férfira, akinek fogalma sincs, mit tett. – Nem tudom, Stefi. Őszintén – nem tudom. Három napot töltött Vali az anyjánál. Az első nap csak feküdt, bámulta a plafont. Anyja teát hozott, kérdés nélkül, csak megsimogatta a fejét, mint gyerekkorban. Másnap jött a düh – tiszta, felszabadító. Harmadik nap: világosság. Felkeresett egy ügyvédet. – Válni akarok. Igen, biztos. Nincs kibékülés. Stefi minden nap hívta. Üzenetek, hosszúak, bűnbánóak, tele magyarázattal és bocsánatkéréssel. Vali olvasta, válasz nélkül. Mit lehetne mondani? Ő döntött. Most Vali is döntött. Egy hónap múlva Vali beköltözött egy albérleti egyszobásba a város másik végén. Kicsi, a gyártelepre néz – de az övé. Saját függöny, saját bútor, saját fizetés – saját döntések. A válás gyorsan ment – Stefi nem vitatkozott, mindent aláírt. Talán remélte, hogy Vali majd meggondolja. Nem gondolta meg. Néha, esténként, Vali kiült az ablakba, és azon tűnődött, milyen furcsán alakulnak a dolgok. Három éve azt hitte, megtalálta az igazit. Ma egyedül van egy üres lakásban – és ez egyáltalán nem félelmetes. Vali elővette a noteszét, leírta a nullát. Kezdőpont. Mellette: havi terv, féléves, éves terv. Mennyi pénzt félretenni, mibe fektetni, milyen képzést elvégezni. Végre, hosszú idő után, a jövő csakis rajta múlik.