CSAK SZÓLJ, ÉS JÖVÖK
Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítom önöket! mondta ünnepélyesen az anyakönyvvezető asszony az Erzsébetvárosi Polgármesteri Hivatalban, majd hirtelen félrenyelt, és vadul köhögni kezdett.
Na, ebből nem lesz jó szólalt meg anyám, érezhetően elégedetlenül.
Az összegyűlt rokonság zúgolódni kezdett, suttogások futottak végig a teremben. Anna és én, ahogy ott álltunk menyasszonyként és vőlegényként, csak riadtan néztünk egymásra. Mindössze tizennyolc évesek voltunk, gyerekeknek számítottunk. Gyorsan kellett megszervezni az esküvőt, hiszen Anna hozományt hozott magával. Két hónapon belül megszületik a nem tervezett gyermekünk.
A menyasszonyi ruhát kölcsön kellett kérnünk, Anna cipőjét a legjobb barátnőjétől kölcsönözte. Sors fintora jóval később én magam egy rövid románcot folytatok majd ezzel a barátnővel.
De akkor fiatalok voltunk, boldogok. Egy alkalommal Annával sétáltunk a Városligetben. Karomat a dereka köré fontam, mikor egy ismeretlen, bajuszos férfi hátulról odalépett hozzánk, és halkan odaszólt nekem:
Fogd erősen a feleséged, különben elviszi valaki…
Elsétált, mi pedig derűsen nevettünk. Fiatalok vagyunk, előttünk az egész élet! Ki tudna minket elválasztani? Próbálja csak meg!
Gyermekkorom barátja, Béla, aki a tanúm volt, néhány nap múlva odaszúrt:
Márton, te tényleg nem találtál volna jobb nőt? Nézd meg hány szép lány van!
Legyintettem:
Biztosan rád várnak a sor végén…
És valóban, Béla négy gyönyörű és okos nővel kötött házasságot az idők során.
Megszületett a kislányunk, Zsófia.
Aztán sor került a katonaságra, és messze szolgáltam a családtól hiányzott Anna és a gyermek. Anna egyszer fényképet küldött magáról, sokáig őriztem a párnám alatt, hátha álmaimban visszakapom a kedvesem.
Egy nap visszatértem a körletbe, és Anna fotója ott hevert az éjjeliszekrényemen, mindenki szeme előtt. Valaki obszcén módon összefirkálta és ocsmány megjegyzésekkel látta el. Dühömben a szomszéd ágyon fekvő katonára támadtam, félholtra vertem ezért a körletfogságban töltöttem napokat. A fotót kénytelen voltam széttépni és kidobni. Az illető igazságosan megkapta a büntetését.
Fájó, kemény szívvel tértem haza a szolgálat után. Harag gyötört, minden ok nélkül. Meggyőztem magam, hogy a fiatal feleség csakis egy szeretőt tart magának. Anna biztosan megcsalt a két év alatt. Miért is gondoltam ezt? Amikor viszontláttam, teljesen más nő volt. Az a szürke, bizonytalan lány, akit elköszöntem az állomáson, eltűnt. Helyette egy energikus, érzéki fiatal nő állt előttem.
Te vagy ez, Anna? Fel sem ismerlek! súgtam szenvedéllyel a fülébe.
Büszkeség töltött el, de ugyanakkor a kétely fészkelt a szívembe: Lehet, hogy tényleg nem vagyok egyedül Annával? Egy ilyen asszonyért mindig sok jelentkező akad ahol méz van, ott legyek is. Biztonságból én is szeretőt szereztem magamnak, hogy ne fájjon annyira, ha kiderül valami
Nem telt három hónap, Anna fülébe jutottak a pletykák az eredményeimről. Nehezen tudtam csak lebeszélni a válásról. Anna végül kimondta az ítéletet:
Nos, Márton, innentől nem várhatsz tőlem semmit
Anna elégette az összes levelemet, amit a katonaságból hazaküldtem. Sokáig őrizte őket a kis dobozban, néha újraolvasta. Az ágyból kizárt, az asztalhoz sem hívott vele csak a háztartásban lehetett beszélni.
Verést kaptam egy napért, sírtam egy évig. Kénytelen voltam Annát és Zsófiát pluszban (a nyári időkön kívül) elvinni a Balatonra, vagy Hévízre. Bor, gyümölcs, víz, nap, levegő… Ott hamar kibékültünk.
Hazatérve szakítottam a szeretőmmel.
Anna hét éven át nyugalmat, csendes családi biztonságot adott igaz, néha úgy éreztem, mintha valamiféle olasz szenvedély hiányozna neki.
Az üzemmunkahelyemen dolgozott egy nagy nevettető László , igazi társasági lélek volt. Bármilyen beszélgetést fel tudott dobni, mindenkit meghallgatott, tanácsot adott. Sokan jártak hozzá panaszkodni feleségre, anyósra, a világ gondjaira.
Meghívjam-e Lászlót Anna születésnapjára? Mindenkit megnevettet! gondoltam. Ha tudtam volna, mivel jár!
László elfogadta a meghívást, feleségével eljött. Az este László sziporkázott, mindenki nevetett, frappáns toastokat mondott. Anna ragyogott, minden vendéget mosollyal fogadott, szaladt, hogy újabb falatot kínáljon. Nap végére igazán jól sikerült az esemény. Egy hónap múlva viszont beköszöntött a pokol mindkét családban.
Egy reggel László felesége hívott telefonon, és megdöbbentő híreket közölt:
Márton, ugye tudja, hogy az ön felesége és az én férjem együtt vannak! Mondja meg Annának, hogy küzdeni fogok Lászlóért! Két kicsi gyerekünk van.
Én, buta fejjel, semmit nem sejtettem! Anna bosszút akart állni régi bűneimért?
Nem részletezem az átélt borzalmakat. László felesége mindenhol azt követte, fenyegetett, hogy gyógyszert vesz be, és nyilvánosan meghal. Bezártam Annát a lakásba, letiltottam a telefont, fenyegettem válással. Minden hiába igaz a mondás: szerelmet, tüzet és köhögést nem lehet elrejteni. Akkor fordultam Anna legjobb barátnőjéhez segítségért.
A barátnő, Judit, kereken közölte:
Márton, itt szerelem van. Anna nem fog visszajönni. Neked lezárták az utat hozzá.
Így hát mindenhonnan elhagyott. A bánatban fél évet töltöttem Juditnál rövid ideig vigaszt nyújtott.
Anna és László összeházasodtak. Körülöttük megszűnt minden, csak egymásért éltek. Úgy tűnt, közös levegőt szívnak, egy szív dobog bennük. Akkor gyűlöltem, átkoztam őket! Sikítani akartam, tépném a hajam! Hogyan történhetett meg? Elvitték tőlem a szerelmemet! Szerencse és balsors egy szánkón utaznak.
Azt mondják, az idő gyógyít. Nem hiszem. A friss sebet csak vékony, törékeny jég fedi gyakran fájt. Barátok gondosan választották ki nekem a második feleségemet kiválasztották Gyönyörűség. Gyorsan összeházasodtam, hogy ne gondoljam meg magam. Tizenhét éve vagyunk együtt. Szerelembe nem tudtam esni vele. Próbálok boldognak tűnni Remény nélkül reménykedem. De ha valaki lemenné a megtört lelkem pincéjébe: ott örökre Anna lakik. Szólsz-e, és elindulokNéha éjjelente, mikor a második feleségem csendesen szuszog mellettem, felébredek és a holdfényben Anna hangját hallom a múltból. A nevetése suhan át a szobán, a régi boldogság illata telepedik rám. Zsófia felnőtt, vidékre költözött, ritkán hív, de néha, ha megcsörren a telefon, a hangjában Anna türelme, ereje köszön vissza.
A körfolyosón, ahol egykor Annával laktunk, máig kiírva a postaládán: Márton és Anna. Néha megállok előtte, ujjam végigsimítja a betűket. A múlt nem tűnik el, csak átalakul. Tudom már, hogy a boldogság nem tartós mint a nyári zápor, villámgyors, majd tovatűnik. De az emlék, ha fáj is, magamba kapaszkodik: egy férfi, aki mindent elvesztett, de még gyenge reménnyel él. Ha Anna azt mondaná: Csak szólj, és jövök még mindig mindenem odaadnám neki.
De ma már nem várok csodákat. Csak azt kívánom, hogy egyszer, valahol a világban, Anna boldog legyen. Az ember lelke nem záródik le örökre: időnként, egy régi fényképen, egy ismerős dallamban, vagy egy varázslatos májusi szélben újból kinyílik, és szeretni kezd. Még ha nem is tudja már, kit.
