Egyszer, egy furcsa, tejüveges álomban, saját kezemmel építettem házat a gyerekeimnek egy budapesti kertvárosban, a Duna párás partjától nem messze. Már hetvenkét éves voltam egész életem a malteres vödrök, téglák, habarcs és cserép szürreális rendjében telt. A munkás kezeim voltak az erőm és mesterségem.
Húsz éve, amikor drága feleségem, Ilona meghalt, ott álltam a Farkasréti temetőben, és megfogadtam: építek egy nagy, biztonságos otthont, hogy a gyermekeim, leendő unokák és családjaik soha ne szakadjanak el egymástól mindig legyen hely mindannyiunknak.
Mint egy óra, ami sose áll le, dolgoztam, csak dolgoztam: reggelenként köd, esténként szél, ünnepeken kolbászillat, hétvégéken beton keverése. Minden forint, amit félretettem, a házba folyt, minden szomszéd úgy ismert: az öreg Jenő, aki egymaga épít egy négyemeletes házat.
Amikor végre elkészült, minden gyereknek adtam egy emeletet: Zoltánnak a földszintet, Piroskának az első emeletet, Andornak a másodikat. A kis földszinti lakrészen maradtam, közel a kerthez, ahova mindig diófalevél esett, és ahol a madarak sosem aludtak el igazán.
Emlékszem, amikor odaadtam a kulcsokat, mindhárman megöleltek, könnyes szemmel ígérték, hogy soha nem leszek magamra hagyva. Ez volt a legmelegebb szó, amit valaha hallottam.
Az első években minden égett és lüktetett: Közös vasárnapi pörköltillat, gyerekzsivaj a lépcsőházban, hajnalig tartó beszélgetés a verandán, házi pálinka íze számban. Ültem a vén diófa alatt és hálás voltam mindenért.
Aztán a napok lassan, alattomban sodródtak el nem hirtelen, csak nesztelenül. Egy este Zoltán szólt, maradjak a szobámban, mert vendégei jönnek, és nem akarja, hogy fáradjak. Piroska azt mondta, tartsam a gyógyszereimet elzárva, mert túl erős a szaguk. Andor óvatosan kért, ne főzzek az emeleti konyhában, mert videót forgatnak, s kéne a hely.
Sose voltak durvák szavaik mégis lassan és mélyen karcoltak. Apránként, de egyre mélyebben.
A nappaliba csak néha ültem be de ők mindig sorozatot néztek. Ha a kertben dolgoztam, suttogva kértek, vigyázzak, nehogy zavarjak. Ha valamit megjavítottam, amit én építettem, már inkább mesterhez ragaszkodtak.
Átalakultam: egy ember lettem, aki ugyan saját házában lakik, de nem vesz részt a saját életében. Magam ettem, lent a kis szobában, miközben a fölöttem lévő emeletekről kiszűrődött a nevetés és zsivaj.
Az utolsó csepp egy estén csöppent a furcsa, álmos életembe. Születésnapom volt de senki sem emlékezett.
Mikor vizet mentem lehozni, meghallottam: mindhárom gyerekem a késő esti sötétben arról beszélgetett, hogyan lehetne a házat jobbá tenni. Több helyet akartak, a földszint ideális lenne konditeremnek s nekem valami nyugodtabb, gondoskodóbb helyet keresnének.
Nem voltak bántóak, csak kétkezi józansággal beszéltek és épp ez a gyakorlatiasság fájt a legmélyebben.
Akkor, egy pillanatra, mintha a budapesti éjszaka mindent kimondott volna: azok, akikért éltem, akiknek mindenem adtam, már nem láttak engem családtagként, csak olyan valakiként, akire megoldást kell találni.
Másnap korán keltem, felvettem a legszebb öltönyömet, a zsebembe tettem a tulajdonlapokat. Hivatalosan soha nem írtam egyik emeletet sem a gyerekekre.
Elsétáltam egy ingatlanfejlesztő céghez, amely már régóta érdeklődött a környék iránt. Átnézték a papírokat, terveket, számolgattak, majd ajánlottak egy olyan összeget, ami biztosította, hogy öreg napjaim békében, méltósággal teljenek.
Elfogadtam.
Aznap délután a pénz több millió forint megérkezett a számlámra. Költöztetőt hívtam, összecsomagoltam a legkedvesebbeket: Ilona fényképeit, a szerszámaimat, néhány könyvet, a legkedvesebb ruháimat s a többit otthagytam.
Este, amikor hazajöttek, a nappaliban vártam őket abban a helyiségben, ahová már régen nem léptem be. Egy bőrönd mellettem, nyugodtan ültem.
Értetlenül néztek rám. Mit csinálok ott?
Csendesen közöltem: eladtam a házat, és hamarosan ki kell költözniük, mert új tulaj jön, és más tervei vannak az épülettel. Nem emeltem hangot, nem vádoltam csak elmondtam az igazat.
Mindhárman megrendültek. Kérdezték, miért? Hogyan tehettem ezt? Hova megyek?
Azt válaszoltam, minden ember ott éljen, ahol tiszteletet kap. Nem haragszom rájuk de rájöttem, hogy számukra én már csak valaki vagyok, aki hátráltatja a terveiket. Ideje, hogy mind elinduljon saját útján.
Felálltam, bőröndöt fogtam és kiléptem a házból.
Ma, valahol a Balaton partján van egy kis lakásom. A reggeleket csend, sós illat és nyugalom tölti ki olyan érzések, amiket évek óta nem ismertem.
Igen, hiányzik a múlt. Néha hallani vélem a régi gyerekzsivajt, hiányzik a ház, amit szépségből és szeretetből raktam. De az nem hiányzik, hogy láthatatlan legyek egy közösnek mondott otthonban.
Néha az ember nem azért megy el, mert feladja a másikat hanem mert végre egyszer önmagát választja.
