Véletlen telefonhívás
Pál János? A hang a vonalban jeges és hivatalos volt.
Igen, én vagyok Pál János. Kivel beszélek?
A Csecsemőotthon igazgatója vagyok. Egy hét múlva a lánya hároméves lesz, muszáj másik intézménybe áthelyeznünk. Biztosan nem akarja hazavinni?
Várjon, milyen csecsemő? Kinek a lánya? Nekem fiam van, Marci dadogtam döbbenten.
Nóra Pálné Szemerédi. Ő a lánya, nem?
Nem, nem az enyém. Én János vagyok, Pál János, de János!
Elnézést kérek sóhajtott fáradtan a telefon úgy tűnik, valami kavarodás történt.
A gyakori foglaltsági hang olyan erővel rázta meg a fülem, mintha harang kondult volna meg.
Ez aztán a káosz! bosszankodtam. Lány, csecsemő, hát hogy mennek itt a dolgok a papírokkal?!
De a hívás komoly szálként beágyazódott a lelkembe. Valahogy azon kezdtem töprengeni, hogyan is élhetnek a gyerekek otthon nélkül, anya melege nélkül, gondos apa és kérdezősködő nagymamák nélkül… Marcimnak persze minden rokona megvolt, nagynénik-nagybácsik, mindkét oldalról!
Erzsike rögtön észrevette, hogy felhős vagyok, a válaszaim se stimmelnek, egyébként sem lehet elrejteni semmit egy feleség elől, akivel majdnem 10 éve közösen lakunk és már első osztály óta ismerjük egymást.
Várta estig, aztán vacsoránál nekem szegezte a kérdést: mi van velem?
Hogy hívják? kérdi.
Kit? pislogtam, hogy honnan tudhat a lányról, lehet neki is hívtak?
Nóra mondtam. Egy kis Nóra.
Ó, Nóra? Akkor én Erzsike, ő pedig Nóra?! kérdezte, a hangja egyre emelkedett.
Hát igen feleltem. Szemerédi Nóra Pálné.
Mondj még neki személyit is! Erzsike már kiabált.
Nincs neki személyije, minek az neki?
Menekült, vagy mi? Már halkabban, de hisztérikusabban sipákolt.
Ki menekült? végképp nem értettem már semmit.
A te Nórád menekült talán? Lakást akar? Vallj, te rohadék!
Mit valljak? ültem ott, teljesen elképedve, vacsorát el is felejtettem.
Ekkor Erzsike sírni kezdett. Nem szívszaggatóan, nem hangosan, valahogy sötéten, makacsan, a könnyei galacsinban gurultak az otthonka fodrára.
Holnap elutazom anyámhoz. Tudd meg, Marcit nem hagyom nálad mondta, könnyein keresztül.
Erzsi, mi van veled? Minek mennél anyádhoz?
Azt gondoltad, kis kedveseddel itt szolgálok, Nórával? kirobbant belőle.
Ekkor kezdett összeállni bennem a teljes abszurd.
Fogtam a vállát, leültettem a konyhapadkára, és elmeséltem neki mindent a reggeli hívásról.
Ezután Erzsike már a kislány miatt sírt a nők sírnivalója tényleg kimeríthetetlen, és bármikor előkerül! Én meg a nők sírását, főleg Erzsikét, ki nem bírom, félek tőle.
Vacsora sem kellett, csak csipegettem.
… Arra ébredtem, hogy a feleségem áll mellettem, és matat a mobilomban! Ilyen tíz év alatt egyszer sem fordult elő. Tehát nem hisz nekem keresgéli az sms-eket, gyanús üzeneteket. Ez aztán a bizalom!
Erzsike odasúgta: Jani, Jani, és gyengéden meglökött.
Úgy tettem, mintha épp felébredtem volna.
Jani, ugye ez a szám hívott, ami vezetékes?
Igen válaszoltam automatikusan ez volt az.
Aludj, aludj és Erzsike elhagyta a hálót, a telefonomat magával vitte.
Könnyű mondani aludjak! Hallom, bekapcsolta a gépet. Vártam még egy kicsit, aztán szépen kimentem a nappaliba.
Erzsike gyorsan mozgatta az egeret, annyira belemerült, észre sem vette, hogy ott állok mögötte.
A keresőbe azt írta: Csecsemőotthon és a városunk.
A gép röfögött kicsit, majd kidobta a hivatalos honlapot, címet, telefonszámot, fényképeket. Erzsike rápillantott a mobilom képernyőjére.
Jani, egyezik!
Mi egyezik?
A szám! Az intézet száma! Ez!
Mondtam, hogy az. Te akkor ellenőrzöl?
Erzsike forgott a székben.
Nem ellenőrzök, csak pontosítok.
De miért??
Jani, az otthon nincs messze mondta elgondolkodva, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
Szerinted menjünk el? Miért van náluk a számod, ha teljesen idegen vagy?
Na ezt én sem tudtam eddig. Tényleg, honnan? Talán el kéne menni, és utánajárni? Nem lenne rossz, akkor nem sorolják rám a más gyerekét.
Akkor azon az éjszakán nem tudtam elaludni. Már épp majdnem sikerült, amikor Erzsike újra megbökte a bordám.
Jani… Jani…
Mi van még?
Biztos nem volt nálad semmi? Mondjuk egy alkalommal az első szerelmeddel? Talán találkoztál, fellángolt a régi érzés, nem? S nem szólt neked, a lányt csak úgy hagyta a szülészeten. Ugye, Jani? Jani!
Mihaszna szerelem, Erzsi! Ahogy melléd ültem az első padba, ott is maradtam vagyis, veled, már rég. Négy éve Marcinak pont három lett, oviba ment, és betegeskedett, te visszamentél dolgozni, ki vigyázott rá? Én. Át kellett állnom home office-ra, emlékszel? Mindenféle szirup, tabletta, evés, doki. Hol voltak nekem szeretők, mikor még talpon se tudtam maradni, elaludtam menet közben, mielőtt párnához értem! Nem volt, nincs, nem lehet!
De akkor honnan a te számod? Valaki csak megadta!
Ez engem is furdalt. Egyenként végigvettem fejben minden exet, minden lehetséges veszélyforrást. Senkivel nem volt semmi, de a természetükből bármi kitelhet.
Mind kihullottak: valaki jól elhelyezkedett, másnál nagyi volt a gyerekre, a legaktívabb pedig vagy öt éve külföldre ment.
De az életben néha az is megtörténik, ami tényleg nem történhet meg. Elhatároztam: holnap irány a Csecsemőotthon.
Korán mentünk, de nem voltunk elsők az igazgató előtt már ott ült egy sovány, tejfeles, ránézésre felnőtt, de valahogy elhagyatott férfi. Tiszta ruhában, de mégis… túl fura volt, ápolatlan, keze papírokat szorongatott, remegtek, talán izgatottságtól, de inkább tegnap estétől.
Majd utána jönnek szólalt meg meglepően mély hangon.
Aztán nyílt az igazgatói ajtó, behívták. Tizenöt percig egy egyenletes hang szűrődött ki, melyet mély mormogás szakított félbe.
Végül a férfi kócosan, papírok nélkül viharzott ki, minket hívtak be.
Jó napot egy kedves barna középkorú nő állt az ablaknál, szemüvegét rágcsált. Mi járatban vannak?
Tegnapi ügyben próbáltam viccesen mondani.
A nő helyet foglalt.
Nézze, tényleg nincs időm rejtvényekre. Mondja el röviden és világosan, miért jött.
Felidéztem neki a tegnapi hívást (hangja teljesen felismerhető volt).
Ó, az… A nő fáradtan mosolygott. Bocsánat, tévedés volt, nem önnek akartam telefonálni.
Hogyan nem nekem, ha az én számom van nálatok? Amúgy honnan?
Látja, Pál János, elnéztem egy számjegyet. A keresett szám 927-el kezdődik, én meg 937-et tárcsáztam. Önt véletlenül hívtam, hogy ön is Pál János egybeesés. Így szokott lenni Amúgy, épp most járt itt, ön előtt.
Ki? kérdeztem bután, bár már sejtettem.
Pál János Szemerédi, a kislány apja.
Úgyhogy még egyszer elnézést kérek, és elbúcsúzom. Rengeteg munkám van.
Felállt.
Mamka Eszter írta a kitűzője.
Erzsike is olvasta, mert kérdezte:
Eszter, aztán, ez a Pál János elviszi a lányt?
Az igazgató sóhajtott, újra leült.
Á, nem. Az anya meghalt, Pál Jánosnak hét gyereke van különböző nők után. Három év alatt kétszer jött be, mindkét alkalommal, csak mert ráerőltettük. Nóra neki nem kell. Ennyi. Kérdés van még? Akkor viszlát.
Ki, egyenesen bamba állapotban, mentünk ki az épületből.
A nagyobb gyerekek épp kint játszottak. Valaki hintázott, valaki csúszdázott, két fiú a padon autóversenyt rendezett.
Néztem őket, és lassan rájöttem, mi a furcsa.
Az udvarban csend honolt. Marcit elég volt kihozni a kertbe, azonnal indul a visítás, sikoly, lárma. Ezek nem lármáztak, nem nevettek, csak halkan beszélgettek. Mintha mind apró öregember lett volna. Ezek a gyerekek idő előtt felnőttek: nem volt gyerekkoruk, csak a túlélés hideg, éhség, hiányzó játék, ruha, felnőttek közönye, vagy végül kegyetlenség.
Erzsike felé fordultam, a szemei tele voltak könnyekkel.
Na, már megint a könnyek! Bármi történik, rögtön ott vannak!
Lassú léptekkel indultunk a kapuhoz, amikor a csendben felsikított egy vékony hang: Anya! Az összes gyerek, mintha vezényszóra, felénk fordult. Egy kislány, vicces pomponos sapkában, csapkodó karokkal rohant Erzsikéhez.
Anya, anya!!! kiabálta. Itt vagyok!!!
Teljes lendülettel nekifutott Erzsike lábának, onnan már csak sírás hallatszott, olyan keserű, olyan szívszaggató, hogy én is elpityeredtem.
Nóra! Nórika! futott felénk a nevelő. Próbálta felkapni, de Nórika küzdött, és szorosan tapadt Erzsi lábára.
Végül sikerült lefejteni a gyereket (az óvónőnél előkerült egy csokiszelet, ez segített), és mi szinte menekülve hagytuk el az otthont.
A kocsiban nem szóltunk egymáshoz. Erzsike reszketett, én is gyenge voltam. Kezem olyan remegett, mint a tőszomszédomé, szabályosan le kellett parkolnom.
Erzsike az ablakon át mutatott egy boltra, pár lépésre.
Egyeztetés nélkül, csöndben, kéz a kézben mentünk be a Gyermekvilág üzletbe.
Egy babáért és egy rózsaszín ruhácskáért.
A mi kislányunk, Nórika, lesz a legcsinosabb!
