Minden szerdán este indult el, amikor apám írt a családi csoportba, hogy vasárnap mindenkinek ott a helye nincs kifogás, kötelező megjelenés. Azt mondta, sürgős, valami fontos, mindannyian ott kell legyünk.
A legrosszabbra gondoltam.
A húgom és az öcsém is.
Felhívtuk egymást mind ugyanarra tippeltünk: betegség, diagnózis, valami komoly baj.
Ő sohasem hív össze így családi gyűlést. Soha.
Még a nagynéném is elutazott Budapestről Győrbe emiatt, mert azt hitte, talán valami búcsú vagy hasonló tragédia lesz.
Mindenki remegő kézzel, összeszorult torokkal és izzadt tenyérrel érkezett.
Amikor ott láttuk a nappaliban leülve komoly arccal, mindenki néma maradt. Anyám aki már külön él tőle, de azért eljött aggódva figyelte.
Ő nagy levegőt vett, és úgy kezdte:
Nehéz idők járnak
Az élet változik
Néha bátor döntéseket kell hozni
Lassan beszélt, mintha mindjárt bedobna valamit, ami összetör minket.
Gombóc volt a torkomban.
Mindenki rettegett, mi következik.
Aztán kibökte végül:
Egy kis anyagi segítségre lenne szükségem, egy ideig.
Lefagytunk.
Aztán gyorsan hozzátette:
Egy projekten szeretnék dolgozni a párommal.
Azt hittük, üzlettársról beszél.
De akkor tisztán, szemlesütés nélkül kimondta:
A barátnőmmel.
Egy lánnyal, akit hat hónapja ismert meg.
Majdnem velem egyidős.
Megdermedtem.
A húgom nagyot nyelt.
Anyám megrökönyödve nézett.
A mindenféle betegségről, katasztrófáról szőtt gondolataink kámforrá váltak.
Maradt a döbbenet és a felháborodás.
Ő folytatta: a lányának álmai vannak, és szeretné támogatni, közös kis helyet nyitnának.
És mivel ő mindig ott volt nekünk, most elvárja, hogy mi is mellé álljunk.
Dühöt éreztem. Hatalmasat.
Mert ő soha nem volt ott úgy, ahogy meséli.
Soha nem fizette rendesen a gyerektartást.
Soha nem jelent meg egy iskolai ünnepségen sem.
Soha nem kérdezte, van-e mit ennünk.
De most most azt várja, hogy finanszírozzuk az új lánnyal való látszatát.
Az öcsém csak annyit mondott: ha fiatal barátnőt akar, dolgozzon többet, ez nem a mi dolgunk, hogy a hóbortjait fedezzük.
Apám megsértődött. Szerinte ez nem hóbort, ez szerelem.
A húgom majdnem hangosan felnevetett.
Én hallgattam, mert tudtam, hogy ha megszólalok, később megbánom a szavaimat.
Ő azonban erősködött, hogy csak családi kölcsönről van szó, de nem ír alá semmit, nehogy a bizalom sérüljön.
Végül senki nem mondott igent.
Felugrott, dühösen közölte, hogy hálátlanok vagyunk, nem tudunk támogatni, így bomlanak fel a családok.
Anyám halkan csak annyit felelt:
A családok akkor esnek szét, amikor valaki már nem végzi a feladatát.
Apám kiviharzott, becsapva maga mögött az ajtót.
A barátnője utána rám írt Messengeren:
Nem tudtam, mi az a szerelem, amíg nem ismertem meg őt.
El lehet képzelni.
Nem is válaszoltam.
Attól a naptól nem szólt senkihez.
Az öcsémet és a húgomat letiltotta.
Nekem külön írt, hogy többet várt volna tőlem.
Nem tudom, jól cselekedtem-e.
De egyet biztosan tudok:
Ha a fiatal barátnője előtt villogni akar
oldja meg a saját forintjaiból, ne a mieinkből.
