Öt éves kislányom van, és ahogy az összes gyerek esetében, nálunk is gyorsan kinövi a ruháit. Csaknem új ruhácskák, kabátok, cipők, egyes holmikat legfeljebb két-három alkalommal viselt, hiszen a gyerekek ilyen tempóban nőnek. Soha nem voltam olyan, aki emlékbe rakosgatná félre a kinőtt ruhákat. Egy hétvégén nyugodtan leültem, mindent kipakoltam a szekrényéből, alaposan átnéztem, és szétválogattam, ami tökéletes állapotban van. Amit nagyon megviselt, foltos vagy szakadt volt, azt kidobtam. Én sosem ajándékozok selejtet, ez számomra természetes.
Az unokahúgomra gondoltam a sógornőm kislányára, aki majdnem négyéves, és gyakran látom egyszerű ruhákban, néha ugyanabban, nem azért, mert hiányt szenvednének, inkább a sógornőmet nem nagyon érdekli, miben jár a gyerek. Nem szóltam senkinek, csak összegyűjtöttem egy szép nagy zsáknyi, nagyon jó állapotú kinőtt ruhát ruhácskákat, majdnem új szetteket, egy kabátot, amit a lányom kétszer viselt, s néhány alig használt cipőt. Semmi elnyűtt, kopott holmi nem került bele. Mindent kimostam, szépen összehajtogattam, és átvittem hozzájuk. Csak ennyit mondtam:
A lányomnak már kicsik, de a tiednek biztos jók lesznek, ha szeretnéd.
Ő mosolygott, megköszönte, és én úgy éreztem, ennyiben is marad a dolog. De két nap múlva furcsaságokat vettem észre. Az anyósom rám írt, hogy miért akarom magam felvágni a ruhákkal, és miért hozom zavarba a családot. Egy családi összejövetelen a férjem unokatestvére furcsán nézett rám, nem úgy köszönt, ahogy szokott. Nem értettem semmit.
Később, egy másik sógornőmtől tudtam meg, hogy a ruhák anyukája azzal állította be a többieknek, hogy lealáztam őt, maradékokat vittem neki, és hogy az volt a célom, hogy szegénynek állítsam be a családban, mert én többre tartom magam nála. Még azt is mondta, hogy látványosan nagy zsákokkal érkeztem, mintha dicsekedni szeretnék a holmikkal. Amikor mindezt meghallottam, egyszerre lettem dühös és szomorú, hiszen szó sem volt erről.
Később egy vasárnapi családi ebéden a sógornőm élcelődve beszúrt egy megjegyzést:
Vannak, akik úgy gondolják, nagy jót tesznek, ha használt ruhát ajándékoznak, pedig igazából megalázzák a másikat…
Megdermedtem. A férjem rám nézett, az anyósom elhallgatott, senki nem szólt semmit. Akkor döbbentem rá, honnan ered az egész pletyka.
Határozottan, de kiabálás nélkül válaszoltam neki a többiek előtt:
Nem adtam neked semmi hibásat, csak olyan ruhákat, amiket a saját gyermekemnek is odaadnék. Amelyik nem volt megfelelő, kidobtam. Ha szégyen, hogy valaki jó állapotú ruhát kap a gyermekének, akkor legközelebb semmit sem hozok. Nem engedem, hogy úgy állíts be, mintha rossz ember lennék, miközben csak a gyermekedre is gondoltam.
Ettől a naptól kezdve a családi légkör megváltozott. A sógornőm azóta sem beszél velem rendesen, csak futólag köszön. Az anyósom próbál középen maradni, de érződik feszengése. Engem rossz érzéssel tölt el, hiszen az ember jót akar, mégis olyan vitába sodródik, amire sosem vágyott.
Úgy hiszem, minden jószándék csak akkor valóban érték, ha azt a másik is elfogadja szeretettel. Néha a legszebb ajándék sem hoz örömöt, ha a szívünk zárva marad. Ez a helyzet megtanított arra, hogy a segítő szándék mellé mindig oda kell figyelnünk a másik érzéseire is mert csak így lehet harmónia és béke a családban.
