2024. június 17.
Zsolt, hallod magad? Hogy én negyvenévesen járjak megint nagy hassal, hogy kijavítsam a fiatalkori hibáidat?
Miért én fizessek azért, hogy annak idején a garázsod fontosabb volt, mint a fiad? kérdezte tőlem kissé hitetlenkedve Anikó.
Anikó, most minek ragozzuk? győzködtem. Tényleg nem voltam igazán jó. Nem értékeltem, nem is tudtam, mit vesztek el. Most meg minden elveszett, Bence engem már nem is tart igazi apjának!
És hol hibázik ebben? Anikó fanyarul elmosolyodott. Tizenhét évig nem is apja voltál, inkább csak szobatárs. Mit gondoltál, hogy a gyerek össze-vissza kapcsolható, mint egy tévé, és amikor akarod, játszol vele az apu szerepet?
Elkomorodtam, a bosszúság máris átfutott rajtam. Ugyanez az érzés, mint minden alkalommal, amikor szóba került az apaság.
Elég már, Anikó! Régi történet ez. Adj még egy esélyt! mondtam makacsul.
Minek? Hogy megint eljátszd, majd mindent rám boríts, és az újabb gyerek is apa nélkül nőjön fel? Anikó összefonta a karját. Köszönöm, egyszer elég volt! Nem, Zsolt, ez nem téma többé.
Az arcom eltorzult, nem tudtam mit mondjak, úgyhogy csak fújtam egyet és a telefonomat kezdtem nyomogatni.
Vita lezárva. Egyelőre. De a gond ott keringett közöttünk, és Anikónak is fájó volt. Nem is csak a panaszaim és elvárásaim miatt. Sajnáltam Bencét is.
Anikó huszonhárom éves volt, mikor megszületett Bence. Még ma is élénken él bennem az emlék, ahogy fáradtan és boldogan álltunk a Semmelweis utcai kórház előtt, kezében a pici, fehér takaróba csavart babával.
Én akkor még sólyomszárnnyal álltam felettük, percekre sem tágítottam. Olyan büszke voltam, hogy majd szétvetett! Minden percben igazgattam Bence takaróját, pusziltam Anikót, néha áhítattal fogtam meg a fiamat.
Pont rám ütött! Nézd, még a gödröcske is az állán, mondtam csillogó szemmel. Ez aztán igazi apa lettem, Anikó!
Látom, most kezded elhinni. Mindent meg fogok tenni érte, vele! Gyerünk együtt sétálni, pelenkázni, focira tanítani… Én leszek a legjobb apa a világon, majd meglátod!
Anikó ugyanily lelkesen nézett rám, tényleg hitt bennem. Úgy tűnt, tökéletes, szeretetteljes család leszünk.
A valóság viszont közbeszólt…
Éjszaka van. Anikó karikás szemekkel rója a szobát, a karján síró kisfiunkkal, aki megint görcsöl. Harmadszor kelünk fel ma. Én csak halkan morgok, magamra húzom a takarót, mintha nem is ott lennék.
Csendesítsd már el! Holnap korán dolgozni kell mennem! suttogom mérgesen.
Ilyenkor mindig Anikó vitte át a gyereket a másik szobába, könnyes szemmel, hogy legalább én alhassam. Órákig ringatta Bencét, hogy legalább nekem legyen pár perc csendem.
Hétvége. Fáradt, kialvatlan. Anikó óvatosan kéri:
Zsolt, talán kivinnéd egy órára a kisfiad? Meghalok egy kis alvásért…
Majd később, most dolgom van, a fiúk hozzák az autót, szerelni kell.
De már alig bírom…
Anikó, te erős vagy! Megoldod. Majd később segítek.
Becsukódott az ajtó, Anikó megint egyedül maradt a legendás erejével és az anyai gondokal. Az a később mindig elmaradt.
Évek teltek el. Bence cseperedett. Próbáltam valahogy javítani a kapcsolatunkat, de ritkán sikerült. Anikó odalépett hozzám, miközben a tévét néztem, a kezembe nyomta a nyújtott karú, pirospozsgás kislegényt:
Játsszál vele egy kicsit, kérte.
Kelletlenül vettem a kezembe, mintha valami gyanús dolgot adnának át. Kinyújtott karra tartottam, közben a meccset néztem. Egy perc, kettő, aztán letettem őt a szőnyegre, visszaültem a fotelba.
Később Bence már ötéves. A nappaliban a színes kockákból várat épített, én meg szó nélkül mentem el mellette. Egymásra se néztünk. Nem lehettem volna teljesen haszontalan férj; pénzt hoztam, be is segítettem otthon, de a fiammal valódi időt nem töltöttem.
Bence gyerekkora kimaradt mellettem. És most csodálkozom, hogy nem néz rám apaként?
Hogy megy az iskola, Bence? faggattam egyszer.
Ööö… jól, minden rendben, nyögte zavartan.
Az a lényeg, hogy tanulj, ez fontos! Én is tudok segíteni, ha kell. Csak szólj, hogy ne legyél utcaseprő vagy mi…
Nem kell, köszi, minden oké, mondta, és sietett a szobába.
No, ha gondolod, hétvégén mehetnénk pecázni! kiabáltam utána.
De már nem reagált. Csak Anikó tudta, hogy aznap sulibuli volt, ahol szerelmes volt egy lányba, aki kikosarazta pecázás egyáltalán nem érdekelte.
Láttam, hogy az esélyek elúsztak. Bence már nem az a kisgyerek, aki az apját kereste. Én csak most akarom visszacsinálni azt a gyermekkort, amit már örökre elveszítettem.
Mikor ezt megértettem, hirtelen második gyereket akartam. Anikó, aki mindegyik álmatlan éjszakára emlékezett, kategorikusan elutasította.
A veszekedéseink nem sokáig maradtak titokban, a család is megtudta.
Lányom, hallottam már mindent, Zsolti is mesélt. Hallgass az anyádra, vállaljatok még egy gyereket! Zsolt is változott! Ne vedd el tőle ezt az esélyt, oly nagy boldogság a babázás! mondta anyám.
Az anyósom is beleszólt:
Anikó, ha nem vállalsz másodikat, elveszítheted őt. Egy férfi vágya, hogy apa legyen újra! Ha te nem, majd más. Gondolj a jövőre, első fiad úgyis mindjárt kirepül, a második összetartana benneteket öreg napjaitokra is.
Különösen bántott ez, mintha az életem egy olcsó alku tárgya lett volna.
Mindenki anyát és feleséget látott bennem, nem egy kiégett, fáradt nőt, aki pontosan tudja, hová vezet ez az út.
Akkor hirtelen jött egy ötletem, félig őrült, de szemléletes: előástam a kamrából egy régi kartondobozt Bence babajakija között, és ott volt még a kis tamagocsi.
Ez az elektronikus kisállat, amit etetni, szórakoztatni, takarítani kell, mint a rendes babát. Mikor Zsolt hazaért, a kezébe adtam a kis tojás-formát, szürke kijelzővel.
Ez micsoda? nézett rám értetlenül.
Ez a próbaidőd. Próbáld ki, mit jelent felelősséget vállalni. A kis játékot etetni, gondozni kell, akár egy csecsemőt, de itt csak gombot kell nyomni. Ha valamit rosszul csinálsz, hangosan sípol. Ha egy év múlva még él, elhiszem, hogy készen állsz.
Először csak nevetett, de az arcom láttán hamar eltűnt a mosolya.
Most komolyan egy ilyen játékkal hasonlítod össze a gyereket?
Először kezdd ezzel. Ha ezt sem tudod, hogy szeretnél igazi gyereket?
A játékot zsebre vágta, nevetve, aztán fásultan.
Az első három nap felkelt éjjel, hogy megetesse a digitális házikedvencet. Ötödik nap kiborult, de még bírta. Egy hét után panaszkodott, hogy emiatt nem tud dolgozni: kialvatlan. Nyolcadik napon hazaérve csak ledobta az asztalra a tamagocsit. A kijelzőn kis kereszt elbukta.
Elfelejtettem megetetni. Túl sok dolog történt a munkahelyen rántotta meg a vállát.
Ettől kezdve a viták már kevesebb indulatot váltottak ki, de sose múltak el teljesen.
Három évvel később már minden a helyére került. Bence ekkor már egyetemista, hazahozta a barátnőjét, s nemsokára bejelentették, hogy babát várnak.
Zsolt megint lelkes lett, teljes lendülettel vetette bele magát a nagypapaszerepbe. Felajánlotta a párnak a régről félretett forintokat egy babakocsira, vett rugdalózót, építőkockát, mindent, ami csak eszébe jutott. Fogadkozott, hogy ő lesz a világ legjobb nagypapája, segít, sétál, bébiszitterkedik.
Anikó ezt már fanyar derűvel nézte.
Aztán, amikor megszületett az unoka, minden ugyanolyan lett. Az első hetekben Zsolt tényleg segített, dajkálta az unokát, fényképezkedett vele. Amikor a kezdeti lelkesedés elült, megint csak ürügyek lettek: a fiatalok elköltöztek albérletbe, a látogatások ritkultak, mindig csak akkor jött, mikor az unoka frissen volt fürdetve, jóllakott, és minden simán ment.
Elég volt, ha sírt a baba, Zsoltnak már akadt halaszthatatlan dolga: telefon, munka, sürgős fuvar, idős édesanyjának segíteni.
Ilyenkor Anikó segített, ránézett a fiára és a fáradt menyére, és tudta: jól döntött.
Bence érző, felelősségteljes férfivá vált, nem hagyta a feleségét egyedül. Zsolt pedig… ő az maradt, aki volt: akinek csak az apaság fogalma tetszett, nem a valódi lényege.
Mára megtanultam: a szeretet nem elég, ha csak szólam. Az apaság valós felelősség.
Mit gondoltok erről? Szívesen olvasnám a véleményeteket, adjatok visszajelzést, nyomjatok egy lájkot!
