Lalika, te vagy az, édes fiam?
Igen, anyám, én vagyok! Bocsánat, hogy ilyen későn…
Édesanyám hangja reszketett az aggodalomtól és fáradtságtól, ahogy a sötét előszobából szólt ki. Ott állt a régi pongyolájában, kezében olajoslámpával mintha egész életében csak rám várt volna.
Lalika, lelkem, hová bújtál így egész este? Az ég már koromfekete, a csillagok ragyognak, mint az erdei vadak szemei…
Anyu, Zolival tanultunk. Leckéztünk, készülődtünk Egyszerűen elrepült az idő. Ne haragudj, hogy nem szóltam előre. Tudom, úgyis olyan nehezen alszol el
Vagy talán egy lányhoz mentél? szűkítette össze a szemét hirtelen. Csak nem szerelmes vagy, fiam?
Ugyan már, anyu, hagyjuk ezt! nevetett Lali, ahogy levette a cipőjét. Nem vagyok az a fajta fiú, akinek a lányok a kerítésnél várják a szavát. Kit is érdekelnék én? Gödör van a hátamon, a karjaim hosszabbak, mint a majmoké, a fejem meg, mint egy csomó gaz…
Fájdalom árnyéka suhant át anyám arcán. Nem mondta, de tudtam: ő nem torzszülöttet lát bennem, hanem a fiát, akit nélkülözésben, fázásban, magányban nevelt fel.
Lali valóban nem volt szépfiú. Alig volt magasabb egy méter hatvannál, görnyedt, hosszú, majdnem a térdét súroló karokkal. A feje nagy, göndör hajjal, mint a pitypang bóbitája. Gyerekként csúfolták: majomfiú, erdei lélek, csodabogár. De felnőttként valahogy több lett egy egyszerű embernél.
Ők ketten, Lali és az édesanyja, Halász Erzsébet, akkor jöttek a Békés megyei TSZ-hez, mikor Lali tíz éves volt. Menekültek a városból a nyomor, a szégyen elől: apját lecsukták, anyját odahagyta mindenki. Csak ők maradtak egymásnak. Ketten az egész világ ellen.
Nem lesz ebből a Laliból ember, motyogta öreg Tomposné a rozoga padon, miközben a vézna fiút nézte. Elnyeli a föld, nyoma sem marad.
De Lali nem hagyta magát. Az életbe kapaszkodott, mint gyökér a sziklában. Nőtt, tanult, dolgozott. Erzsébet pedig, az acélszívű, munkától csontra szikárra aszott pékné asszony, sütötte a kenyeret az egész falunak nap mint nap. Tíz órákat, évről évre, míg végül maga is összeroppant.
Mikor ágynak esett, Lali lett minden: fiú, lány, ápoló és házvezető is. Mosott, főzött, olvasott fel meséket, amikor már csak ágyban bírt maradni az anyja. És mikor Erzsébet csendben, ahogy a szél fúj át a mezőn, meghalt, Lali csak állt a koporsó mellett összeszorított ököllel könny már nem maradt benne.
A falubeliek azonban nem felejtettek. Élelmet vittek, meleg kabátot adtak. Aztán később gyerekek kezdtek hozzá járni rádiót bütykölni. Lali dolgozott a helyi rádióállomáson: javította a vevőket, antennákat igazgatott, forrasztott. Nehézkesnek tűnő keze csodát művelt.
Ezután a lányok is bekopogtak. Előbb csak teázni, lekváros kenyérre. Aztán maradtak nevettek, beszélgettek.
És egyszer csak észrevette: közülük Marika sosem siet haza utolsónak.
Nem sietsz? kérdezte, amikor mindenki hazament.
Nincs hová sietnem, suttogta lesütött szemmel. A mostohám utál otthon. Három fivérem van, gorombák. Az apám is iszik, én csak útban vagyok nekik. Egy barátnőmnél lakom ideiglenesen De nálad csend van. Békesség. Itt nem félek, hogy egyedül maradok.
Lali hosszasan figyelte, s akkor először megérezte: talán szükség van rá.
Maradj nálam, mondta végül egyszerűen. Anyám szobája üres. Legyél te a háziasszony. Nekem nincs kérdésem. Sem szó, sem pillantás. Csak legyél itt.
Elkezdtek hát suttogni a faluban:
Hallottad? A púpos fiú, meg a szép Marika Ez azért már sok!
Lassan múlt az idő. Marika főzött, rendet tartott. Lali dolgozott szótlanul, gondoskodott.
Aztán, mikor fia született, minden felfordult.
Kire hasonlít a kisfiú? kérdezték kíváncsian. Kire csak?
A kisfiú, Bence, Lali felé fordult, és azt mondta: Apa!
És Lali, ki sosem hitte, hogy apává válhat, valami meleg, sosem ismert érzést érzett a mellkasában mintha ott egy kicsi nap gyulladt volna.
Megtanította Bencét dugaljt javítani, halat fogni, betűzni. Marika nézte őket, s megszólalt:
Lali, találnod kéne egy asszonyt magadnak! Nem vagy egyedül.
Te olyan vagy nekem, mint egy húg, felelte ő. Előbb téged adlak férjhez. Rendes, jó emberhez. Aztán majd meglátjuk.
És volt kit választani: szomszéd faluból való, fiatal, becsületes fiú kérte meg Marika kezét.
Esküvőt tartottak. Marika elment.
Egyszer Lali utolérte a poros úton:
Egyet szeretnék kérni… Hagyd nálam Bencét.
Tessék? csodálkozott Marika. De hát miért?
Tudom, Marika, mikor gyerek születik, minden megváltozik legbelül. De Bence ő nem a te vérszerinted. Előbb-utóbb elfelejted. Én én viszont nem tudnám.
Nem adom oda!
Én nem elvenni akarom, felelte halkan Lali. Jöhetsz bármikor, amikor csak akarsz. Csak maradhasson velem.
Marika töprengett, majd hívta a kisfiát:
Bence! Gyere! Mondd meg, kivel akarsz élni anyával, vagy apával?
Bence jött, nagy szemekkel:
Nem lehet úgy, mint eddig? Hogy anya is, apa is itt van?
Nem, rázta a fejét szomorúan Marika.
Akkor apával maradok! kiáltotta Bence. Te meg, anya, gyere látogatóba!
Így is lett.
Bence maradt. Lali pedig most már igazi apának érezte magát.
Ám egy idő után Marika újból visszatért:
Pestre költözünk. Bencét is viszem magammal.
A kisfiú sírt, mint a sebesült állatka, és Lali nyakába kapaszkodott:
Én nem megyek! Apával maradok! Apával akarok élni!
Lali suttogta Marika, szemét a földön tartva. Hiszen hiszen ő nem a te fiad.
Tudom, felelte Lali. Mindig tudtam.
Én apához úgyis elszökök! zokogta Bence, nem hagyom itt apát!
És tényleg. Elvitték de ő visszaszökött. Újra meg újra.
Végül Marika beletörődött.
Hát legyen így, mondta. Ő döntött így.
És ezzel új élet kezdődött.
A szomszéd, Borbála asszony férje belefulladt a Tiszába. Egyik sem volt jó ember: szeszkazán, zsarnok. Gyerekük sem lehetett az a ház sosem volt szeretettel teli.
Lali először csak tejért ment, aztán kerítést javított, tetőt foltozott. Majd egyszerűen bejárt beszélgetni, teázni.
Lassan, óvatosan, felnőtt emberek módján közeledtek egymáshoz.
Marika írt néha levelet. Hírül adta: Bencének kistestvére született, Emma.
Hozd el, üzente Lali. Egy családnak együtt kell lennie.
Egy év múlva jöttek.
Bence le sem vette a szemét a húgáról. Ölében tartotta, altatódalt dúdolt neki, járni tanította.
Fiam, könyörgött Marika. Maradj velünk. Pesten színház, jó iskola, lehetőség
Nem, rázta fejét Bence. Ne hagyom itt apát. Borikát meg már úgy szeretem, mintha anyám volna.
Aztán jött az iskola.
Mikor a fiúk apjukat emlegették, mint teherautósofőröket, katonákat, mérnököket, Bence nem restellte magát.
Az én apám? mondta büszkén. Bármit meg tud javítani. Érti, hogy működik a világ. Ő mentett meg engem. Nekem ő a hősöm.
Évek teltek el.
Bori és Lali együtt üldögéltek a sparhelt lángjánál Bencével.
Gyermekünk lesz, mondta egyszer csak Bori, szemét lesütve. Pici baba.
Ugye engem nem zavartok el? súgta Bence.
Mit gondolsz te ilyeneket! ölelte át Borbála. Számomra olyan vagy, mintha mindig is az enyém lettél volna! Életem álma volt egy ilyen fiam!
Fiam, szólt Lali a tűz fényébe bámulva. Hogy gondolhatsz ilyet? Te vagy mindenem.
Pár hónap múlva megszületett Misi.
Bence úgy tartotta az öccsét, mintha kincset tartana.
Most már van húgom, suttogta. S öcsém is. És apám. És Borbála.
Marika tovább hívogatta őt.
De Bence mindannyiszor csak ennyit mondott:
Én már itthon vagyok. Ez az otthonom.
Eltelt sok-sok év. Az emberek elfelejtették, hogy Bence nem vér szerinti. A pletykák elültek.
Amikor Bence felnőtt, majd apa lett, mesélte a gyerekeinek és unokáinak az ő apjáról.
Nem volt szép ember, mondta , de több szeretet volt benne, mint bármelyik emberben, akit valaha ismertem.
És minden évben, a halála napján összegyűlt mindenki Lali házában: Bori gyerekei, Marika gyerekei, unokák, dédunokák.
Teáztak, nevettek, nosztalgiáztak.
A mi apánk volt a legjobb! mondták a felnőttek, s koccintottak. Bárcsak több ilyen apánk lehetne a világon!
És ilyenkor valaki mindig felemelte az ujját az ég felé, a csillagokra, a múltra gondolva, arra az emberre, aki minden nehézség ellenére igazi apává vált.
Az egyetlen igazzá.
