Amikor betöltöttem a 69-et, végre megkaptam azt a pénzt, amit hosszú évek óta vártam. Az én tisztességesen megkeresett pénzem volt. Olyan összeg, amit mindenki őrizne, mint a szeme fényét. Már megvoltak a terveim is a háztetőt rendbe tenni, félretenni egy kis pénzt nehezebb időkre, s talán egy kis örömöt is venni magamnak annyi munkával töltött év után.
De amint a családban híre ment megjelent nálam az unokaöcsém Gábor, kedves, mindig mosolygós, behízelgő. Elmondta, hogy lát egy biztos üzleti lehetőséget, egy aranyesélyt. Csak egy kis lökés hiányzik neki, hogy elinduljon az életben. Olyan meggyőző hangon beszélt, annyi hittel, hogy elhittem neki.
Emlékszem, azt mondta: fél év múlva viszi vissza az egész összeget kamatostul. Hogy ez stabil, gyors és biztos. Hogy ő nem olyan, mint a többiek, akik befürödtek. Én pedig, azt gondolva, hogy segítek a családon, talán még én is keresek rajta valamicskét, odaadtam neki a pénzt.
Nem volt róla sem papír, sem aláírás.
Csak az ő szava.
Azt hittem: Ez a saját unokaöcsém, biztosan nem ver át.
Ebben a korban még reméli az ember, hogy a vér kötelez.
Mennyire naiv voltam!
Eltelt a hat hónap semmi.
Azt mondta, az üzlet jól alakul, csak még egy kis türelem kell.
A nyolcadik hónapnál már nem vette fel a telefont.
A tizedikben mástól hallottam, hogy költi a pénzt, mintha senkinek sem tartozna.
Amikor újra kerestem, megsértődött.
Élesen beszélt velem, azzal vádolt, hogy nem bízom benne, feleslegesen nyomasztom, hogy rossz színben tüntetem fel mindenki előtt. Akkor már éreztem, hogy valami nincs rendjén mégis bíztam benne, hogy egyszer csak meggondolja magát.
A legrosszabb nem is tőle jött, hanem a rokonaimtól.
A saját testvéreimtől.
Ők az ő oldalára álltak.
Ezt mondogatták:
Hagyjad már őt békén.
Vissza fogja adni a pénzt.
Csak idő kell neki.
Aztán jöttek a célozgatások hogy milyen fösvény vagyok, hogy minek nekem ennyi pénz, ilyen korban, hogy túlzás, hogy így ragaszkodom valamiféle összeghez. Végül megszakították velem a kapcsolatot.
Majd hetvenévesen úgy bántak velem, mintha én lennék a gazember, csak mert visszakértem a sajátomat.
Egy nap végérvényesen szembenéztem vele, kertelés nélkül.
Ő dühös lett.
Azt mondta, elegem van, hogy zaklatsz.
Megfenyegetett: ha többször szóvá teszem a pénzt, többé be sem teszi a lábát hozzám.
Mintha ettől össze kellene törnöm.
Néztem őt, és csak az járt a fejemben:
Hányszor fogadtam be.
Hányszor hittem neki.
Hányszor védtem az ismerősök előtt, amikor felelőtlennek nevezték.
Most meg ő szemrebbenés nélkül dühös rám, mert visszakérem azt, ami az enyém.
Eltelt három év.
Három.
Sokan azt tanácsolják, tegyem túl magam rajta ilyen korban inkább éljen nyugodtan az ember. Mások szerint ne hagyjam annyiban mert ha hallgatok, még jobban eltipornak.
Én pedig középen állok.
Nincs aláírt papír, nincs hivatalos bizonyíték.
Csak a szava amit ő gond nélkül semmibe vett.
És ahányszor csak belekezdenék, hogy visszakérjem, a család mindig dühös lesz.
Úgy néznek rám, mintha valami szörnyeteg lennék, mintha én lennék a baj forrása.
Pedig a helyzet egyszerű:
Soha nem kértem semmi idegentől.
Csak a sajátomat szeretném visszakapni.
Az évek során megtanultam, hogy a pénz próbára teszi még a legerősebb családi kötelékeket is. De még így sem szabad veszítenünk a méltóságunkból értékeink kell, hogy vezessenek, ne mások szólamai vagy a mulandó anyagiak. Az ember önbecsülését leginkább az mutatja meg, hogy kiáll-e magáért, ha mindenki ellene fordul.
