A nyugdíjból, amelyet kapott, Sári néni hiszen már így szólították az utcában is , miután befizette a rezsit és a piacon megvette a legszükségesebb élelmet, mindig megengedett magának egy apró örömet: egy csomag szemes kávét vásárolt. A kávészemeket már előre megpörkölték, s amikor Sári néni ollóval lecsippentette a csomag sarkát, bódító illat szállt ki belőle. Akkor csukott szemmel, minden érzését kizárva csak az orrán át lélegzett, s ekkor megtörtént a csoda: a kávé illatával együtt mintha valami erő áramlott volna belé, és régi, lánykori álmai is feltámadtak távoli országokról, óceán hullámveréséről, trópusi zivatarok morajáról, a dzsungel titokzatos neszeiről és a liánokon ugráló majmok rikoltásáról álmodott
Soha nem látta mindezt a saját szemével, de apja történetei, aki hosszú időket töltött kutató expedíciókon Dél-Amerikában, örökké élénken éltek benne. Mikor az apja ritkán hazajött, mindig mesélt neki az Amazonas völgyében átélt kalandokról, miközben erős kávét kortyolt, s az illat immár örökre apját juttatta eszébe magas, izmos, napbarnított utazót.
Sári néni mindig is tudta, hogy nevelőszülei nem vér szerinti rokonai. Emlékezett rá, hogyan szedte fel őt, a háromévesen elárvult kislányt a háború elején egy asszony, aki aztán egész életére az anyja lett. Aztán minden ment, ahogy a legtöbbeknél: iskola, tanulás, munka, házasság, fia születése… Az eredmény végül mégis a magány lett. Fia már húsz évvel ezelőtt, meggyőzően felesége kérésére, külföldre költözött, s most már a családjával a távoli Párizsban élt gondtalanul. Azóta mindössze egyszer látogatott haza. Telefonáltak egymásnak, a fia minden hónapban küldött neki pénzt forintban, olykor euróban is , de Sári néni nem költötte el az utalásokat, hanem egy külön számlára gyűjtötte őket. Huszonév alatt tekintélyes összeg lett belőle, amit majd visszahagy a fiának. Egyszer majd…
Az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolt arra, hogy az élete szép, szeretetteljes és gondoskodó volt, de valahogy mégis idegen. Ha nincs a háború, teljesen más családja, más szülei, más otthona lenne, és persze más lenne a sorsa is. A vér szerinti szüleire már alig emlékezett, de gyakran eszébe jutott egy kislány, aki akkoriban, egészen kicsi korában mindig mellette volt. Gizellának hívták. Még most is hallani véli időnként a nevüket hívogató hangot: Gizikém, Sárikám! De vajon ki volt neki? Kis barátnője, vagy talán a testvére?
Tűnődéseiből egy rövid, halk mobilcsengés zökkentette ki. Ránézett a kijelzőre: megérkezett a nyugdíj a számlájára! Ez éppen jókor jött. El lehetett indulni a boltba, hiszen az utolsó adag kávé épp az előző reggel fogyott el. Lassan, óvatos léptekkel kopogott végig a háztömb előtti járdán, botjával kerülgetve az őszi pocsolyákat, s végre megérkezett a kis üzlet bejáratához.
Az ajtóban egy szürke, csíkos kiscica húzódott meg, félősen figyelte a járókelőket és az üveges ajtókat. A szíve megesett rajta: Fázik szegény, és biztos éhes is. Hazavinnélek, de ki törődne veled utánam? Nekem már… ha nem ma, hát holnap… Szánakozva mégis vásárolt neki egy olcsó zacskó cicatápot.
Óvatosan nyomta ki a zselés falatokat a kis műanyag tálba, a cica türelmesen várt, s hálás, szerelmes szemekkel nézett rá. Ekkor váratlanul kitárult a bolt ajtaja, s egy testes asszony lépett ki, akinek arckifejezése semmi jót nem ígért. Szó nélkül félrelökte lábával a tálat, hogy a falatkák szétszóródtak a járdán.
Mondhatjuk ezeknek, de semmi hatása! förmedt rá Sári nénire. Nem kéne etetgetni őket itt! majd idegesen elsietett.
A cica láthatóan félve, de nekilátott felszedegetni a tápot, Sári néni pedig a felháborodástól alig kapott levegőt, s hirtelen érezte a közelgő roham első szúrását. Sietett a buszmegálló felé, ott legalább voltak padok. Leült, zsebeit kutatva kereste a gyógyszert, de hiába.
A fájdalom hullámokban jött, mintha satuban szorították volna a fejét, látása beszűkült, s egy halk jaj is feltört a mellkasából. Valaki megérintette a vállát. Nehezen nyitotta ki a szemét egy fiatal lány nézett rá aggódva:
Rosszul van, néni? Segíthetek?
Ott, a szatyorban Sári néni erőtlenül mozdította meg a kezét. Ott van a kávé. Vedd ki, és bontsd fel.
A lány odaadta neki a kávéstasakot Sári néni mélyen belélegezte a pörkölt szemek illatát, újra s újra. A fájdalom nem múlt el teljesen, de enyhült.
Köszönöm, aranyom mondta halkan Sári néni.
Katalinnak hívnak, de inkább a cicának mondjon köszönetet! mosolygott a lány. Ő volt itt kegyed mellett, olyan hangosan nyávogott!
Neked is köszönöm, lelkem. Sári néni megsimogatta a cicát, aki ott ült mellette a padon, a kis csíkos.
Mi történt magával? érdeklődött kedvesen Katalin.
Roham, drágám, migrén az oka. Ideges lettem néha megesik vallotta be Sári néni.
Elkísérem hazáig, nem lesz könnyű egyedül elindulni.
Az én dédmamámnak is vannak ilyen migrénjei. mesélte Katalin, miután már Sári néni lakásában ültek, s gyenge tejes kávét és házi kekszet majszoltak Igazából ő már dédnagyanyám, de én csak ‘nagymamának’ hívom. Egy vidéki faluban lakik együtt a nagyszüleimmel és szüleimmel, én pedig itt tanulok, a nővérképzőben. A dédim is mindig ‘aranyom’-nak szólít. S olyan hasonló maga hozzá, hogy eleinte azt hittem, ő az! Próbált már keresni igazi rokonokat, magáét, régi családját?
Katicám, lelkem, hogy is kereshetném? Alig emlékszem valamire. Se vezetéknevemet, se azt, honnan származom. mondta Sári néni, miközben a doromboló cicát simogatta a térdén Emlékszem egy bombázásra, amikor lovas kocsin menekültünk, aztán a tankokra Futottam, futottam, szinte magam sem tudtam ki vagyok! Szörnyűség volt! Egész életemen át elkísért ez a félelem Aztán egy asszony magához vett, mindig anyának hívtam, és ma is ő az én édesanyám. Háború végén hazajött a férje, s ő lett a legjobb apuka a világon. Saját családomból csak a keresztnevem maradt A vér szerinti rokonaim vélhetőleg mind ottmaradtak, meghaltak a bombázásokban. Mama, meg Gizella is
Sári néni észre sem vette, ahogy szavai után Katalin hirtelen összerezzent, és nagy, kék szemeivel ránézett:
Sári néni, a jobb vállán van egy anyajegy, ami levél formájú?
A kérdéstől Sári néni majdnem félrenyelte a kávét, a cica is hosszan őt nézte.
Honnan tudod ezt, lelkem?
A dédimnek is épp ilyenje van! mondta csendesen Katalin. Gizellának hívják. Ma is könnyekig meghatódik, ha eltűnt ikertestvérét, Sárikát emlegeti. Menekülés közben, mikor az utat elvágták a németek, vissza kellett fordulniuk, s úgy élték túl az ostromot de Sárika akkor tűnt el. Nem találták meg, akármennyit keresték később
Másnap reggel Sári néni fel-le járkált az ablak és az ajtó között, várva a vendégeket. A szürke, csíkos cica egy pillanatra sem hagyta magára, aggódva figyelte az arckifejezését.
Ne nyugtalankodj, Margóka, jól vagyok simogatta meg a cicát. Csak a szívem zakatol
Végül csengettek. Izgatottan nyitotta ki az ajtót. Két idős asszony állt kint, hangtalanul, reménnyel teli szemmel néztek egymásra. Mintha tükörben látták volna egymást: a ragyogó kék szemeket, az ősz fürtök hullámait, a finom ráncokat a szájuk sarkában.
Az egyikük végül mosolyogva, megkönnyebbülten sóhajtott, közelebb lépett, és átölelte Sári nénit:
Sárikám, te vagy az!
A küszöbön boldogan síró családtagok álltak, és a szürke cicát is bevárta az új örömSári néni szavak nélkül, remegő kézzel simította végig Gizella arcát, mintha azt kérdezné: tényleg te vagy az? A válasz a könnyekben, a mosolyban, a csendben volt, ahogy összeölelkeztek a küszöbön. Az évtizedek, a háború, minden fájdalom ott felejtődött az ajtó mögött, és csak az elveszett, végül megtalált testvér szeretete maradt.
Odabent Margóka csendesen felszökkent egy zsámolyra, miközben a két öregasszony egymás kezét szorongatva beszélt, sírt, nevetett úgy, ahogy gyermekkorukban is tették. Minden szóval múltjuk színesebb lett, minden pillanattal közelebb kerültek elveszett éveikhez.
A pulton illatozott a frissen főtt kávé, Sári néni egy csészével odatolt Gizellának. Megosztották a reggel csendjét az első, igazán közös reggelt hosszú, kerek történetükben. A kávé gőze most már kettőjük álmát hordozta: újratanulták egymás emlékeit, és a jövő ígéretét, hogy most már sosem vesznek el egymás mellől.
Az ablakban napfény csillant, a cica dorombolt, és az életen végigvonuló magány végül helyet adott a megbékélés melegének. Sári néni tudta, mindaz, amit elveszettnek hitt, valójában csak a szív mélyén szunnyadt várva e csodás, újratalált reggelt. És most végre, otthonra lelt.
