Ma már 52 éves vagyok, és három fiút neveltem fel. Az, akinek négy férfi él egy házban, pontosan tudja, miről is beszélek. Számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogyan történhet meg, hogy egy otthonban nincs kész ebéd vagy vacsora, vagy hogy mindenfelé szétdobált ruhák, cipők, tárgyak hevernek. Mindig is azt vallottam és tartom most is , hogy a nőnek kell olyan otthont teremtenie, ahová jó visszatérni, ahol a férfi biztonságban és kényelemben érezheti magát. De nem hinném, hogy a menyem erre ugyanúgy gondol, mint én.
A legidősebb fiam két éve úgy döntött: megházasodik, és kilenc hónappal később meg is született a kislányuk. Akkor a fiam huszonnyolc, az ifjú felesége, Emese pedig mindössze húsz éves volt, és még egyetemista. Az sem zavarta a fiamat, hogy nyolc év van köztük szinte dédelgette a különbséget.
Mikor Emese várandós lett, nehéz természete volt. Fiamat szinte folyamatosan boltba küldte. Hol reggel almát akart, utána narancsra sóvárgott, utána pedig virágokat kívánt. A fiam soha nem ellenkezett, mindent teljesített. Bíztunk benne, hogy a gyermekük születése után nyugodtabb lesz a helyzet, de ez bizony nem következett be.
Emese világra hozta a kicsit, két hónapig szoptatta, aztán egyszer csak kijelentette: belefáradt az álmatlan éjszakákba, szeretne végre kipihenni magát. A fiam megértő emberré vált az évek alatt, így megkért: segítsek, legyek ott velük, vigyázzak a babára. Nem volt szívem nemet mondani neki.
Miközben én a pici Dórikát ringattam, a menyem egész nap különböző szépségszalonokat járt, este hazatérve pedig semmi energiája nem maradt arra, hogy főzzön valamit a fiamnak, aki egész nap dolgozott. Egy héten át ott maradtam náluk, amíg ő kialudta magát, sokszor délig is. Emese mintha saját ritmusában élne lassan mindent rám hagyott.
Egy hónapot bírtam így, aztán összetörtem, és közöltem, hogy muszáj hazamennem, más dolgom is akad. Emese dühösen fogadta a hírt. Tisztában voltam vele, hogy még nagyon tapasztalatlan, ezért időnként visszajártam hozzájuk, hogy segítsek, de amit ott újra és újra láttam, nem hagyott nyugodni: káosz a lakásban, üres a hűtő, semmi rend.
Menyem lustasága odáig vezetett, hogy sem a gyerekének, sem a férjének nem főz szívesen. Számomra, aki három fiút neveltem mindennap rendes étellel a családi asztalnál , ez teljesen elfogadhatatlan. Éppen a múlt hónapban volt a fiam születésnapja, gondoltam, biztosan készít valami finomat, ha vendégségbe megyek. Ehhez képest Emese rendelt egy pizzát és sushi-t.
Nem értem a fiam, hogyan élhet ilyen nő mellett, miért tűri el mindezt? Talán azért, mert nem éltek együtt a házasság előtt, így nem tudta korábban, hogy menyem ilyen? Látom rajta, nehéz neki, de hallgat, és semmit sem mond a feleségének.
Töprengek, mit tehetnék, hogy Emese végre felelősségteljes feleség és anya legyen. Csak attól félek, a fiam megsértődik majd, ha közbelépek. Tudom, hogy az ő döntéseit kell támogatnom, de nem tudom tétlenül végignézni mindezt! Vajon minden meny ilyen volna?
Ha valaki tanácsot adhatna, mit mondana egy ilyen helyzetben lévő nőnek? Vajon érdemes beszélni mennyel, vagy jobb, ha csendben maradok?
A végén rá kellett jönnöm, hogy bármennyire szeretnénk, nem élhetünk gyermekünk helyett: támogatni kell, de hagyni, hogy a saját útját járja. Engedni kell, hogy a maga hibáiból tanuljon akkor is, ha ez nekünk fáj.
A múlt hónapban volt a fiam születésnapja. Azt mondtam neki, hogy vendégként érkezem majd.
