Izabella mindig is szerető volt. A házassággal nem volt szerencséje. Harmincéves koráig hajadon maradt, aztán úgy döntött, ideje lenne már egy férfit találni magának. Nem tudta először, hogy Pál házas, de aztán a férfi sem titkolta már tovább, amikor rájött, hogy Izabella kötődik hozzá, és beleszeretett. Izabella azonban egy szó szemrehányást sem tett Pálnak. Ehelyett magát korholta, hogy ebbe a kapcsolatba belement, meg hogy ennyire gyenge hozzá. Úgy érezte, hibás, amiért idejében nem talált magának vőlegényt, miközben az idő egyre csak múlik.
Pedig ha ránéz az ember nem volt rossz nő: nem kifejezetten szép, de kedves arcú, kicsit teltebb, ami még idősebbnek mutatta talán. Pállal való kapcsolata sehová sem vezetett. Szeretőként maradni Izabella nem akart, de elengedni sem tudta a férfit. Félt az egyedülléttől.
Egyik nap váratlanul meglátogatta unokatestvére, Sándor. Átutazóban volt Budapesten, üzleti úton. Rég találkoztak már, most pár órára ugrott be. A konyhában ebédeltek, beszélgettek úgy, mint gyerekkorukban mindenről, az életről, a jelenről. Izabella elmesélte Sándornak a magánéletét mindent, könnyek is kicsordultak.
Eközben beugrott hozzájuk a szomszédasszony, Magdi, és áthívta Izabellát, hogy megmutassa a legújabb vásárlásait. Izabella átment hozzá húsz percre. Éppen ekkor csöngettek. Sándor ajtót nyitott, azt hitte, Izabella jött vissza, mert nem zártak be. Az ajtóban Pál állt. Sándor azonnal megértette, hogy ez lehet Izabella szeretője. Pál zavarba jött, amikor meglátta az ismeretlen, erős testalkatú férfit, aki tréningruhában és trikóban szalámis szendvicset rágcsált.
Izabella itthon van? csak ennyire futotta Páltól.
Fürdik éppen vágta rá Sándor rögtön.
Elnézést, ön kije neki? hebegett Pál.
A férje vagyok. Élettárs. Egyelőre… És ön miért érdeklődik? Sándor közelebb lépett, és megragadta Pál mellkasán a pólót. Csak nem maga az a nős szépfiú, akiről Izabella mesélt? Hallgasson ide. Ha még egyszer meglátom itt, lerúgom a lépcsőn, érti?
Pál, alig kiszabadulva Sándor szorításából, gyorsan elinalt.
Nemsokára visszatért Izabella. Sándor elmesélte neki a barátja látogatását.
Mit tettél? Ki kért téged erre? sírta el magát Izabella. Nem fog többet eljönni.
Lehuppant a kanapéra, arcát két kezébe temette.
Pontosan, nem jön többé. És ez jó felelte Sándor. Elég volt a sírásból. Ismerek én neked egy nagyszerű férfit a faluban. Özvegy, az asszonyok azóta se hagyják békén, de eddig mindenkinek nemet mondott. Még szeretne egyedül maradni kicsit. Na, figyelj: ha végeztem az üzleti úttal, megint jövök, légy készen. Megyünk együtt a faluba, bemutatlak neki.
Micsoda? hökkent meg Izabella. Nem, Sándor, ezt nem tudom vállalni. Ki tudja, ki az Még hogy én oda Szégyenlem magam. Nem.
Az szégyen, ha más férjével alszol, de az nem, ha megismerkedsz egy szabad emberrel. Senki nem kényszerít az ágyába! Menjünk már, és egyébként is, a feleségemnek, Katinak szülinapja lesz.
Pár nap múlva Izabella és Sándor már a faluban voltak. Sándor felesége, Kati, gyönyörűen megterített az udvaron, a kis hétvégi ház mellett. Jöttek a szomszédok, barátok, Sándor egyik régi cimborája is eljött az özvegy László. A falubeliek Izabellát már jól ismerték, de Lászlóval most találkozott először.
Érzelmes, baráti hangulatban telt az este, Izabella visszautazott Pestre. Magában megjegyezte, mennyire csendes, szerény ember László. Valószínűleg a feleségét gyászolja még mindig. Ritka, hogy valaki ilyen jószívű gondolta.
Egy héttel később, szombaton, megcsörrent a csengő. Izabella senkit sem várt. Ajtót nyit, s teljesen meglepődik: László áll a küszöbön egy zacskóval.
Szép napot, Izabella, csak épp útba esett a piac, és úgy gondoltam, most, hogy már ismerjük egymást, benézek egy teára mondta tétován László.
Izabella meghívta, bár továbbra is hitetlenkedett, de leültette teázni, kezdve sejteni, hogy a vizit nem véletlen.
Nos, sikerült mindent megvenni a piacon? kérdezte Izabella.
Igen, a vásárlás a kocsiban. Ez pedig önnek hoztam vette elő a zacskóból a kis tulipáncsokrot, és átadta nőnek.
Izabella átvette a virágot, szeme felragyogott. A konyhában leültek teázni, az időjárásról, árakról beszélgettek. Amikor már kiürült a csésze, László megköszönte, készülődött hazafelé. Az előszobában tétován öltözött, amikor hirtelen visszafordult:
Ha most elmegyek, és nem mondom el, magamnak sem bocsájtok meg. Egész héten csak Önre gondoltam, Izabella. Komolyan. Belopta magát a szívembe, és alig vártam a hétvégét. Sándortól kértem el a címét
Izabella elpirult, lesütötte a szemét.
Alig ismerjük még egymást súgta.
Nem baj, nem baj. Csak azt mondja meg, nem vagyok-e ellenszenves? Szólíthatom magát te-nek? Tudom, nem vagyok ajándék, van egy kislányom is, nyolcéves. Most épp a nagymamánál van.
László izgatott lett, keze kis híján remegett.
Egy kislány, az áldás. Mindig is vágytam egy lánygyermekre, mondta álmodozva Izabella.
László magabiztosabbá vált, megfogta Izabella kezét, magához húzta, és megcsókolta.
A csók után László Izabellára nézett; a nő szemében könnyek csillogtak.
Talán rosszat tettem, hogy közeledtem? kérdezte.
Nem, pont ellenkezőleg, mosolyodott el Izabella. Nem vártam volna magamtól Édes érzés, nyugalom. És senkitől nem veszem el így a boldogságot.
Ettől kezdve minden hétvégén találkoztak. Két hónap múlva Izabella és László összeházasodtak, együtt költöztek a faluba. Izabella dolgozni kezdett az óvodában. Egy év múlva megszületett a kislányuk. Így már két kislány cseperedett a családban: mindkettőt egyformán szerették, gondoskodás és szeretet jutott mindenkinek. László és Izabella fiatalodtak boldogságukban, szerelmük az évek alatt csak mélyült, akár az évjáratos bor.
Sándor a családi összejöveteleken gyakran összekacsintott Izabellával:
Na, Izabellám, milyen férjet szereztem neked, ugye? Egyre szebb vagy Én nem ajánlok rosszat hallgass a bátyádra!
