Zsuzsika! hasított bele a levegőbe hátulról egy rettentő ismerős férfihang.
Zsuzsa összerezzent, vállát behúzta a nyaka közé, és, félve hátrapillantani, sietett tovább a kockaköves sétányon, amely délibábosan nyúlt el a Duna-part irányába.
Zsuzsikám, hát állj már meg! Ez egészen biztosan te vagy!
Zsuzsa lépteit még inkább sietősre vette, de a férfi keze nem erőszakos, inkább álomszerűen puha mégis megérintette a vállát.
Zsuzsi, hát meg is süketültél? Én vagyok az, András!
Zsuzsa minden bátorságát összeszedve, hirtelen megfordult, s nem akarva hinni a szemének, suttogni kezdett:
Jaj, András Azt hittem, a hangodat csak hallucinálom Hogy lehet ez Ez lehetetlen
Miért is lenne lehetetlen? volt férje szinte olyan mosollyal ragyogott rá, mint hajdanán, a fiatal éveikben, vidám életek fényével a szemében. Hazajöhetek a szülővárosomba, nem igaz?
Dehát Zsuzsa hitetlenkedett még mindig. Te meghaltál. Nekem mondták.
Meghaltam? András szája élesen elferdült ettől a hírtől. Én?
Hát igen. Fél évvel a válásunk után, miután elmentél Szegedre, mondta egy közös ismerősöd, hogy Zsuzsa hosszan habozott, majd kiejtette: Hogy idegen városban leittad magad, és egy pad alatt találtak rád halottan.
Ki mondott neked ilyet?
Bálint. A legjobb barátod. Tudod, ő kezdett körülöttem illegetni magát, amint elmentél próbált közeledni, de én gyorsan leráztam. Utána mondta ezt nekem rólad.
Nahát, a fickó! nevetett fel András. Tehát nem tréfált, mikor utoljára elbúcsúztunk.
Hogy érted, hogy nem tréfált?
Csak annyit mondott: Nézd, te elhagyod Zsuzsit, én majd felkarolom. Úgy tűnt, csak viccel de onnantól sosem jelentkezett, a leveleimre sem felelt. Akkoriban még nem voltak közösségi oldalak, mindent telefonon vagy postán intéztünk. Azt se tudom, ma merre lehet.
Meghalt vonta meg a vállát Zsuzsa. Régen, már vagy öt éve eltemették.
Nahát András arca komorrá vált. Meghalt Pedig még élhetne. Micsoda évek Istenem Aztán ismét mosolyogni kezdett. Mennyi év telt el a válás óta, és te alig változtál valamit. Csinos vagy, ahogy eddig is.
Ugyan már legyintett Zsuzsa nevetve. Teljesen átlagos vagyok.
Úgy hallottam, megházasodtál aztán András tekintetében melegség villant, mintha sosem győzne betelni volt feleségével. Két gyereked is van, ugye?
Kettő, igen bólintott Zsuzsa. Már felnőttek, kirepültek mind. Most már kétszeres nagymama vagyok.
Nahát! És a férjed? Hogy van?
Ő is jól van somolygott Zsuzsa. De már más családban. Szabad vagyok, mint a madár.
Szóval így változott az életed bólogatott András. Bolondok vagyunk mi, férfiak Állandóan keresünk valamit, és nem látjuk, hogy ott van melletünk, amit akarunk. Örökösen.
És te miért jöttél vissza? Zsuzsa kíváncsian pislogott. Ügyben vagy csak úgy?
Végleg hazatértem, Zsuzsa, végleg. Fáradtat sóhajtott. A feleségem nemrég hagyott el, eltemettem. Vissza akartam jönni Haza. Igazából fojtogat az idegen levegő. Az orvosok mondják, nem jó nekem az a klíma. Kor, meg minden. Még az asszonynak is asztmája volt. Éreztem: hamar költözni kellene. Dehát Ő igazi szegedi néni volt, nem tudott napokat élni a szeretett városán kívül. Hát így András szemében könnycseppek villantak meg. Most újra járom a fiatalságom utcáit, csodálkozom, gondolom, hol vegyek lakást. Harminc év alatt minden más lett. Tudod, nem adsz tippet, melyik városrészben kéne fészket raknom?
Hol laksz most? érdeklődött Zsuzsa.
Szállodában Hol máshol.
Nincsenek rokonok?
El ne mond, én sose szerettem teher lenni. Mindenkinek kialakult élete van, nekik nehéz lenne rám szakítani mindent. Szégyen azt férfiként, tudod.
Hát nálam nem akarsz lakni? mondta hirtelen Zsuzsa, maga is íziben megrettent saját ajánlatától, gyorsan hozzáfűzve: Mint albérlő.
András elbizonytalanodott, kisvártatva szomorúan sóhajtott.
Talán szívesen mennék, de mindig bűntudatom maradna veled szemben.
Miféle bűntudat? csodálkozott Zsuzsa.
Olyan szokványos Hiszen harminc éve otthagytalak. Mindig adósa maradok a lelkemmel.
Ugyan már! Zsuzsa álomszerűen elmosolyodott. Én kényszerítettelek rá. Olyan csúnyát mondtam neked azon az estén, hogy nem is csodálnám, ha bárki lelépne.
Nem emlékszem semmi rosszra, csak a saját hibáimra rázta a fejét András.
Mire?
Arra, hogy ostobán, dühömben összekaptam a bőröndöm, és eltűntem az éjszakában. Megbántam De már késő volt.
Akkor viszont én örültem, hogy végre elmentél, nevetett fel Zsuzsa. Azt hittem, új élet kezdődik Kezdődött is aztán mindent megbántam.
Komolyan? kérdezte András félénken. Tehát nem haragszol már?
Nem, hogy is haragudnék Zsuzsa szelíden pillantott rá, a szíve úgy könnyebbült meg, mint régen, a fiatalság fényes napjaiban. Milyen különös vagy még mindig, András Alig változtál, csak megőszültél. Költözz hozzám, rögtön! Egy szabad szoba mindig van nálam. Minek egyedül enni a menzán? Mégiscsak családtag vagy, ha már elvált férj, hát akkor is kicsit rokon.
Nem lennék terhedre?
Ha terhedre volnál, hívnálak? Esténként majd megőrülök egyedül az ürességben.
Akkor András óvatosan megfogta Zsuzsa kezét. Akkor menjünk a hotelba a bőröndömért?
Annál a bőröndnél, amivel akkor elhagytál?
Ekkor mindketten nevetni kezdtek, és könnyed léptekkel indultak el a macskaköves úton, abban a bizarr, álomszerű érzésben, hogy sosem is váltak elAndrás elmosolyodott, fejével lassan bólintott, mintha a sorson keresztül hívnák.
Annál hát! felelte halkan. Csak most más céllal pakolom bele a holmim.
A Duna felől lágy szellő fodrozta meg a sétányon a lombokat, és a két ember, valaha eltévedtek a múlt viharai között, most egymás mellett lépett tovább. Nevettek suttogva, mint két rég látott gyerek. A szívükben már nem kopogtak elvarratlan szavak, s ahogy a hotel felé kanyarodtak, még egyszer visszanéztek együtt a folyóra.
András szólt Zsuzsa halkan. Ugye, tudod, hogy nem az újrakezdés a fontos, hanem hogy kikkel merek nevetni végül?
András felelt helyette a sétán zajongó galambok őszinte mozdulatával: összekulcsolt ujjakkal mentek tovább a naplementébe, ahol az emlékek is megpihennek egyszer, és újra otthonná válik minden elhagyott pad, minden sietős reggel, minden borús délután. És így sétáltak az életük délutánján, de most először igazán otthon.
