Már hatvanhét éves vagyok. Az egész életemet átszőtte egy szigorú rutin. Negyvenkét éven át dolgoztam ugyanannál a pulton, ugyanazon a széken egy budapesti bankban. Nyugdíjba mentem. Soha nem nősültem meg. Nincsenek gyermekeim. Egyedül lakom ugyanabban a lakásban az Újlipótvárosban, amelyet huszonnyolc évesen béreltem ki.
Az emberek mindig kérdezgették:
És te mikor nősülsz meg majd?
Nem érzed magad magányosnak?
Mit fogsz csinálni, amikor megöregszel?
Én mindig ugyanazokat feleltem:
Majd egyszer, ha megtalálom a megfelelő társat.
Majd ha lesz több időm.
Majd, amikor összegyűjtök elég pénzt.
Majd…
Mindig csak majd.
Amikor nyugdíjba mentem, azt hittem: végre utazom, végre tanulok valami újat, végre élek. De a napok mind ugyanolyanok lettek: ébredés, reggeli, hírek az újságban, bevásárlás a közértben, hazamenetel, tévé, alvás.
Három hónapja egy kisebb orvosi problémám akadt. Nem volt komoly, de az orvosom ezt mondta:
János bácsi, nincs nagy baj, de már hatvanhét. Figyeljen oda magára, mozogjon többet, menjen emberek közé!
De hová mehetnék? Kivel?
A múlt héten a Pozsonyi úti park mellett sétáltam, a lakásom közelében. Sose mentem be korábban, mindig csak elhaladtam mellette. A parkban láttam egy férfit, talán velem egyidős lehetett, aki festőállványnál dolgozott. Odamentem megnézni, mit csinál.
A fák, a játszótér és a galambok kerültek a vászonra. Nem volt tökéletes, de mégis gyönyörű.
Tetszik önnek? kérdezte hátat fordítva.
Igen, nagyon szépen fest.
Ugyan, nem festek jól nevetett. Csak egy éve kezdtem. Szeretem csinálni. Boldoggá tesz.
Hatvanhoz közel kezdett el festeni? csodálkoztam rá.
Hatvannyolc voltam. Egész életemben mondogattam, hogy egyszer kipróbálom. Egy nap rájöttem: miért is ne most? Elpocsékoltam már hatvannyolc évet a ‘majd egyszer’-re. A többit nem akarom így elpazarolni.
Egész héten ezen töprengtem.
Tegnap reggel belenéztem a fürdőszobatükörbe. Egy hatvanhét éves férfi nézett vissza rám, aki negyven éven át várt arra, hogy elkezdődjön az igazi élete. Várta a tökéletes pillanatot, a megfelelő társaságot. Várt valamire, talán magam sem tudom, mire.
Tegnap bementem egy hangszerboltba a Nagykörúton, és vettem magamnak egy gitárt. Mindig szerettem volna megtanulni játszani, mindig csak azt mondogattam: ‘majd egyszer’.
Beiratkoztam egy olasz tanfolyamra is. Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy eljussak Itáliába mindig arra gondoltam, mi értelme volna egyedül utaznom?
És vettem egy repülőjegyet Rómába. Négy hónap múlva indulok. Egyedül leszek a gépen. És ezzel semmi baj nincsen.
Délután egy órán át pengedtem a gitárt. Borzalmasan szólok, az ujjaim nehezen mozognak, ahogy szeretném. De kacagtam magamban azon a rettenetes zajon, amit csináltam a szobámban.
És akkor rájöttem: hatvanhét évig vártam valaki engedélyét vagy valamiféle különleges körülményre, hogy igazán élhessek. Vártam a tökéletes társat, a legmegfelelőbb pillanatot, az ideális helyzetet.
De nem jön senki, hogy megadja ehhez a felmentést. Senki sem fog bekopogni, hogy azt mondja: Most már boldog lehetsz.
Hatvanhét éves vagyok. Lehet, hogy van még tíz évem, húsz, vagy kevesebb. De a hátralévő éveimet élni akarom. Gitározni fogok, ha béna is vagyok hozzá. Szörnyű olaszul szólalok majd meg. Lehet, hogy ronda képeket festek. Egyedül utazom, és talán el is tévedek.
De ez mind gyönyörű lesz.
Mert amikor idős korban visszatekintek, nem azokra a dolgokra akarok emlékezni, amelyeket nem mertem megtenni, miközben a tökéletes pillanatra vártam. Hanem arra, hogy próbálkoztam. Hogy éltem. Hogy a magam módján boldog voltam.
Nem kell társaság ahhoz, hogy az ember élni kezdjen.
Nem kell, hogy fiatal legyen hozzá.
Nem kell, hogy jó legyen benne, hogy élvezze.
Csak egy döntés kell: hogy a mai nap legyen az a nap.
