Ahogy beléptem a lakásomba, a szomszédasszony, Katalin néni, váratlanul megállt mellettem a folyosón, arca komor volt, hangja csendesen zaklatott:
Minden nap valami férfi ordítozik nálad odabent, kedvesem, már mindenkinek elege van belőle!
Elakadt a lélegzetem. Hogy lehetséges ez? Hiszen egyedül élek!
Másnap elhatároztam, hogy nem megyek munkába, inkább kilesem a titkot. Korán reggel, 7:45-kor hangosan becsaptam a bejárati ajtót, hogy mindenki azt higgye, elmentem otthonról. Az autót is beindítottam, majd néhány utca sarokkal arrébb leállítottam, visszaosontam, és óvatosan a hátsó, kertre néző ajtón besurrantam. A szívem hevesen vert, minden mozdulatomat visszatartott lélegzettel figyeltem. Beeszméltem a hálószobába, gyorsan bebújtam az ágy alá, gondosan magamra húzva a takarót.
A percek vánszorogtak, mintha az idő is elveszítette volna értelmét. Már-már bolondnak hittem magam, mikor 11:20-kor határozott kattanással nyílt a bejárati ajtó. Valaki sétált végig a laminált padlón, cipője ismerős ritmusban sercegett. Nem ismeretlen jött be ide, hanem olyan, aki igaziból otthonosan mozog ebben a lakásban.
A férfi belépett a hálószobába.
Aztán meghallottam a mély, ingerült férfihangot:
Megint széthagytad mindened…
És kimondta a nevemet: Dorina.
Dermedten feküdtem az ágy alatt, minden sejtemmel tiltakozva a felismerés ellen. Ez a hang túl ismerős volt. És én ekkor ébredtem rá, kit rejteget ez a lakás. A rettegés jeges árama futott át rajtam.
Aztán, amikor már túl voltam mindenen, összeállt a kép.
A lakás tulajdonosa, László bácsi, minden egyes alkalommal belépett hozzám, amikor elmentem dolgozni. Saját kulcsa volt. Tudta pontosan, mikor indulok, mikor érek haza hisz én beszéltem ki neki mindent, gyanútlanul, megszokásból a közös lépcsőházban.
Ő nem fosztogatni jött. Nem keresett értékeket. Egyszerűen élt nálam. Ledobta a cipőjét az előszobában, bekapcsolta a tévét, kivette a maradék lecsót a hűtőből, használt mindent, mint a sajátjában. Sokszor leült a kanapéra, sőt még elnyúlt az ágyamon is. Mindent ismert ő rendezte be ezt a lakást, mikor kiadta nekem. Neki ez örökké az ő terepe maradt.
Néha, miközben magában beszélt, kifejtette, mennyire bosszantja szerinte a rendetlenségem vagy hogy nem figyelek eléggé az otthonra. A szomszédok ezt hallották át a falon nap mint nap, s ezért gondolták, hogy egy férfi lakik velem.
Ő tudta a nevemet. Ismerte a szokásaimat. Biztos volt benne, hogy sosem érek haza ebéd előtt.
Arra nem számított, hogy először én hallom meg őt.
Mikor a rendőrök elvitték, csak tágra nyílt szemmel bámult, értetlenül mondogatta:
Hát ez az én lakásom. Az én kulcsom, csak néztem, minden rendben van-e.
Azóta soha többé nem költözöm úgy új albérletbe, hogy az első nap ne cserélném ki zárat. Ez nekünk, magyaroknak, különösen fontos soha többé nem szeretnék hasonlót átélni.
