Almák a havon… Volt nálunk, a Fenyvespusztán, egészen az ősi erdő szélénél, ahol a fenyők már az eget is tartják, és nappal is árnyékban áll a világ, egy keménykötésű, markos férfi: Zakariás Iván bácsi. Egész életét az erdészetben töltötte, ismerte minden fát, minden rókalyukat, vaddisznóösvényt és árokpartot, mint a tenyerét. Olyan keze volt, mint a lapát, ujjai örökre kérgesek, gyantásak, de a szíve… mintha öreg tölgyfából faragták volna: erős, megbízható, de hajthatatlan. Feleségével, Antóniával harminc éven át éltek szépen, példamutató harmóniában. Este, ha elmentél a portájuk előtt, láttad őket a tornácon, Iván bácsi a harmonikát húzta, Antónia dalolt hozzá, és az egész udvart betöltötte a boldog összhang hangulata. A házuk rendben, a kert tele floxszal, veteményes, ahogy a könyvben van megírva, a kék ablakdísz Anna szemét idézte, minden virág és fonott kerítés a szeretetről mesélt. Emlékszem az almafaültetésükre is: Iván gödröt ásott, Antónia puhán igazgatta a koronarészeket, mintha gyerek haját simogatná, és suttogta: „Nőjetek, drágáim, nőjetek, hogy örömet okozzatok a gyermekeinknek.” Iván nézte, és úgy mosolygott, amilyen ragyogást aztán többé már nem látott rajta senki. A kert tavaszonta hófehér virágba borult, ősszel annyi alma termett, hogy kilométerről érzett volt az illata. De Isten korán magához szólította Antóniát. Három hónap alatt elsorvadt a betegségben, csendben elment, férje kezét fogva. Iván bácsi akkor beborult, egy könnyet sem ejtett, „férfi nem sír”, mondogatta, csak összeszorította a fogát, éjjel megőszült. Egyetlen öröme a későn született lánya, Nusika lett. Ő lett a fénysugár az ablakban, minden, ami miatt a világban való maradásnak értelme lett. Iván bácsi a legtöbbet akarta neki adni, rigorózusan nevelte, mindentől óvta, féltette, hiszen rettegett, hogy Nusika is elhagyja, úgy, ahogy annak anyja is tette. Ez a szűnni nem akaró féltés lett a veszte. Túlságosan oltalmazta, levegőt sem engedett neki. – Te, Nusika, te vagy minden reményem – mondogatta, nagy kezével megsimogatva lánya fejét. – Te nősz fel, tied lesz a ház, nem engedlek innen soha, nekünk itt jó! Minek neked az idegen világ? Ott csak ártanak… De a lány nőtt, szépség, akinek aranyló haja derekáig ért, szeme apjáéra ütött – tavaszi égkék. S a hangja… Ha az iskola szélén nótát kezdett, elhallgattak a madarak meg a kaszálók férfiai. Mindenki sírt a dalain, „nagyon jó a torkod, lányom, kár, hogy ide szorultál”, mondták. Nusika kántorról, énekesnőről álmodott, szeretett volna Pestre menni tanulni, énekelni, próbálkozott a kottaolvasással, magnót hallgatott, mindent magába szívott. Ám Iván bácsi a maga módján ítélkezett: „Ahol születtél, ott boldogulsz igazán!” A várostól félt, úgy tartotta, mint a tűztől, elrabolja a gyereket, elemészti. – Nem engedlek! Szégyen lenne! Dajkának mész, feleségül adlak Petihez – tisztességes fiú, lesz háza, szülsz, mint minden asszony… Artista akar lenni! Szégyen! És amikor egy októberi esős napon Nusika összecsomagolta a bőröndjét és elindult, Iván bácsi úgy ordított, ahogy csak férfi tud, ha elveszít valamit örökre. – Elmész? Nincs több apád! Házad sincs! Többé be ne tedd ide a lábad! A lány kiment az esőbe, el sem nézett. Iván a baltát belevágta a lépcsőfába, hogy a forgács szétrepült, és dörgött: – Nincs lányom! Meghalt! Tizenkét év telt el, az idő elrohant. Egész utca megváltozott, gyerekek felnőttek, házasodtak, besoroztak, de Iván bá háza lepusztult, az almafákat elöntötte a bozót, megrepedt a tornác, a balta rozsdásan beletört a lépcsőfába. Egy fagyos novemberi este, amikor mínusz huszonöt volt odakint és a faluban ilyenkor füstöl minden kémény, Iván házából nem szállt fel semmi. Gyanús, rossz előjel ez. Lassan beléptem, a kutya sem ugatott rám. Bent hideg volt, mint a pincegödörben, jéggé fagyott víz a vödörben, áporodott, reménytelen szag. Iván bá az ágyon feküdt, eltorzult, vacogott. – Iván! Mit csinálsz magaddal?! Félrevak szemekkel nézett, motyogott: – Tóni… fázom… Hol az én Nusikám? Miért nem énekel? Tégy róla, hadd énekelje el az „Édesanyám, az Isten áldjon…” Lázas volt, félrebeszélt. Ott maradtam, ápoltam, ágytálaztam, főztem, melengettem. Egész éjszaka lánya után kiabált, sírt, vezekelt. Annyi felgyülemlett szeretet volt ebben a kemény férfiban, hogy én is sírtam mellé. Reggelre jobban lett. Szomorúan, bágyadtan kérdezte: – Vallikám, tudtam, hogy visszavárom. Mindig csak vártam, ablaktól kapuig lestem a hangját. – Tudom – mondtam. – Ő is írt levelet, Veráék megőrizték. – Írt? Hol vannak azok a levelek? A postaládát én szögeztem le! Azt hittem, elfelejtett… – Veránál vannak, félretette… Futottam is postára, a régi levelekért. Mikor visszaadtam, Iván bácsi remegő kezeivel bontogatta, könnyek hulltak, képeket csókolt, unokáit simogatta a papíron keresztül. Az egyik levélben telefonszám, de a vége hiányzott. Csak a város: Budapest. – Baj van, mondom, ez kevés. – Majd én elmegyek, ha kell! – Nyugi… A 21. század van, a faluban van már internet, Vaskó Pisti ért hozzá. Át is mentem Pistához, elmondtam a sztorit. „Oké, nézzük meg a Facebookon, ismerősök, hátha!” Megtaláltuk a fényképet: „Honvágyom” – írta ki Nusika. Üzentünk a családi üzenőfalon. Vártunk… Kínkeservesen meglassult a net, a modem csak pislákolt, de végre: – Válaszolt! – kiált Pisti. Telefonszám, férje neve. Fel is hívtuk. Ideges férfihang szólt bele elsőnek, majd Nusika jött, reszkető, visszafojtott hangon: – Apa… él? – Nusika… élünk… – hebegte Iván. – Bocsáss meg nekem… csak hallani akartalak… Könnyezett, nem tudott mit mondani, de végül megígérte: – Eljövünk. Ne félj. Amikor valóban megérkeztek – Nusika már modern, városi asszony, a férj, a két gyerek –, a találkozás első pillanataiben ott lebegett a múlt minden sérelme. De a régi házban, az almaillat-árnyékos konyhában, ahogy Iván bácsi remegő kézzel koccintott a családdal, mintha a régi sebek lassan gyógyulni kezdtek volna. Unokája kérdezte: – Nagypapa, hol a balta a tornácon, anyu mesélte? – Elrothadt, kisfiam – felelte Iván bácsi mosolyogva. – Meg a harag is vele, nincs már miért. Majd inkább holnap kivezetlek az élő erdőbe. Nusika esténként nálam megállt, bocsánatot keresve a szívében. – Nézni rá, látni, hogy sajnálja, mindenért vezekelt… Én hiába akartam mindent fejéhez vágni, nem lett volna értelme – mondta egy bögre tea mellett. – Majd az idő, majd a gyerekek, majd az almafák… Nyáron újra visszajöttek, a kert kivirult, az öreg fák is virágba borultak – csoda történt halkan. Már nem volt kiabálás, csak csendes beszélgetés a tornácon, lekváros tea mellett. Azt mondják, egy összeragasztott csészéből is lehet inni, igaz, repedt marad, de annál jobban vigyázzák. Az élet is ilyen: hirtelen sötétedik, nincs mindig idő megbocsátani, telefonálni, vagy hazamenni. Mégis, ha akarjuk, a szeretet képes átmelegíteni minden megfagyott almaillatú estét is.

Almák a havon…

A mi falunk szélén, ott, ahol a Mátra erdője egészen a falu házainak szegélyéhez ér, ahol a fenyők megkarcolják az eget, s a mohaszőnyeg sötéten fedi el a napot is, ott élt nálunk az erdészházban Zách János bácsi. Kemény ember volt, igazi magyar jellem.

Élete minden napját az erdőben töltötte, ismerte minden tölgyet, minden völgyet, minden rókalyukat, és tudta, merre járnak a vaddisznók. A keze akkora volt, mint a lapát, tele repedéssel, mélyen beleivódva a gyanta és a munka szaga, amit már sosem lehetett lemosni. A szíve? Az szinte ugyanolyan kemény tölgyből volt faragva, mint amiket egész életében vágott erős, megbízható, de hajlíthatatlan.

Harminc boldog évet élt együtt feleségével, Anikóval. Igazi szép pár voltak. Ha este elment valaki mellettük, látta őket, ahogy a tornácon ülnek. János bácsi halkan pengette a citerát, Anikó ráénekelte a régi népdalokat olyan összhangjuk volt, hogy a lélek is megállt. A házuk maga volt a béke szigete: kék faragott ablakkeretek, akárcsak Anikó szeme, az előkert tele őszirózsával, az ágyások sorban, egyfajta rend uralkodott mindenen.

Emlékszem, amikor a kis almáskertet telepítették. János bácsi ásta a gödröket, emelte a sötét, dús földet, Anikó tartotta a zsenge csemetéket, szelíden igazgatta a gyökereiket, közben mondogatta: Nőjetek, drágák, nőjetek, hozzatok sok édes gyümölcsöt majd az unokáknak! János bácsi közben csak nézte őt, letörölte a homlokáról a verejtéket, és úgy mosolygott, ahogy később már soha többé. Az a kert csodásan nőtt: tavasszal fehér virágba borult, ősszel annyi alma termett, hogy az illata messziről érződött; ropogósak, lédúsak voltak.

Csakhogy Anikót korán vitte el a betegség. Pár hónap alatt elfogyott, mint a kiégett faág, elszenderedett álmában, férje kezét fogva. János bácsi megfeketedett az ámuló fájdalomtól, de egy könnyet sem ejtett férfi nem sírhat! Kesztyűbe szorította a fogait, az éjszaka alatt őszbe fordult minden haja.

Egy szem kislányával maradt, az ő késői ajándékkal, Katókával. Ő lett számára a fény az ablakban, az egyetlen ok, amiért ebben az elvadult világban talpon maradt. Kimondhatatlanul szerette, sajátos, szótlan módján, de sosem engedte közel a világot hozzá. Olyan vaskosan óvta, hogy a friss tavaszi széltől is elkülönítette volna rettegett, hogy a lány is elhagyja egyszer, mint Anikó. Ez a félelem formálta láncot köréjük. Túlságosan börtön lett a szeretetből.

Te vagy a minden reményem, Kató suttogta gyakran, nagy kezével megsimogatva a lány fejét. Majd ha nagy leszel, tied lesz a portánk, te viszed tovább a rendet. Nem eresztelek sehova, nekünk itthon a legjobb. Mit keresnél idegenben? Ott csalnak, ott bántanak. Ott emberek között sétál a farkas.

Kató szép lánnyá cseperedett: derekán sárga fonat, kemény, mint a kalászt, keze erős, nézése végtelenül kék, akárcsak az apjáé. És amikor kiment az erdőszélre, hogy dalt énekeljen, elhallgattak a madarak, a kaszáló emberek letették a kaszát, és a falu népe csak hallgatta, ámulva. Asszonyok sírtak utána, mondták, édesanyjára ütött a hangja, de még szebb lett.

Kató titkon arról álmodott, hogy énekes lesz, Budapestre megy, felvételizik a Zeneakadémiára. Lemezeket hallgatott, kottát tanult, lopva nézte a város képeit.

János bácsi viszont mindenáron faluhoz akarta kötni: Ahova született az ember, ott váljon eggyé a földdel is. A várost inkább ragadozóként látta, egy feneketlen szörnyetegnek. Eredj el te fejőnőnek, férjhez adlak Szilárdhoz, az ügyes traktoroshoz, kétkezi ember az, házad is lesz, gyereked, úgy, ahogy illik a magyar lánynak! dörögte gyakran, hogy a kredenc is megreszketett.

Végül, egy októberi, sáros délutánon, Kató megtette, amit senki sem várt egy leánytól. Hallgatagon összecsomagolt egy kopott bőröndöt, és elindult. Apja mint felbőszült bika, törte-zúzta magát, ordította utána:

Elmész innen? Nincs többé apád! Ebbe a házba vissza ne gyere!

Kató ment a zuhogó esőben, nem nézett hátra. János bácsi a haragtól kapott fejszével rávágott a verandalépcsőre, szilánkok repültek, mintha vér lett volna.

Nincs lányom! Meghalt! recsegte az üres házban.

Tizenkét háborús év múlt el. Hosszú idő Teltek a telek, jött a tavasz, a falubeli gyerekek felnőttek, ki el, ki be, ki katonának, ki családot alapított. János bácsiék almáskertje elvadult, kivirító gyomok között gubancolódtak az ágak, a ház ablakai elkorhadtak, a terasz deszkái meglazultak, a fejsze nyele pedig elrothadt, rozsdás sebet hagyva maga után.

Aztán tavaly novemberben beütött a fagy. Se hó, csak csontfekete, kemény föld, és már mínusz huszonöt fokot mutatott a hőmérő.

Estefelé hazafelé mentem, s látom: János bácsi kétszeresére csavarodott kéményéből nem száll a füst. Ez baj jele. A faluban, ha a kemencében nem lobog a tűz ott baj van.

Elkaptam a szívemhez. Nem jó érzés. Beléptem a kapun, nyitva volt. Buksi, az öreg komondor, még csak ki sem bújt a házból, csak a farkával ütött, halkat vinnyogott.

Lépdelek az ajtón, dermesztőbb a hideg, mint kint, a vödörben jégtábla. A levegőben a kesernye, gyógyszerek és a magány szaga.

János bácsi reszketve fekszik a pamlagon, száz éves bundába takarózva, ágy végig reng. Fogai összeverődnek.

János! kiáltom. Mit keresel te így?!

Kinyitotta a szemét, ködös, vörös, szemét. Nem ismert fel.

Anikó suttogja. Anikó, fázom Hol a kis Kató? Miért nem énekel? Mondjátok neki, énekelje a Panadát

Tudtam, hogy félrebeszél, a láz égeti. Tüdőgyulladás, veszélyben az élete.

Az éjjel vele maradtam. Kályhát fűtöttem, átsütött a meleg, bár először füstszag vágott arcon. Injekciót is adtam, forró teát főztem. Ő meg nyöszörgött, hánykolódott, mindig a lánya nevét motyogta:

Katókám, ne menj el Ne menekülj a sötét erdőbe, ott a farkasok Nem engedlek Bocsáss meg! Én csak szerettem

Ültem mellette, kötögettem, és bele-belesírtam abba, ahogy ő magát kinozza a saját szíjával. Mennyi el nem mondott szeretet, mennyi kínba fojtott féltés, ami börtön lett a végére.

Reggelre fordult a helyzet, csillapodott a láz, de a szeme kutyásan szomorú volt.

Valika suttogta én vártam, minden nap vártam őt is. Reggel néztem az ablakon, este hallgatóztam, nyílik-e a kapu.

Tudom mondtam, igazgatva rá a takarót. Ő is írt. Piroska a postás mondta.

Írt? kapta fel a fejét, szeme kitágult. A levelek hol vannak?! Hisz bedeszkaláztam a postaládát! Gondoltam, elfelejtett engem, kitörölt az életéből!

Nála megvannak, nem dobta ki.

Reggel rohantam a postára. Piroska álmosan nyújtotta át a dobozt tele levelekkel. Visszavittem János bácsinak.

Hogyan olvasta azokat! Az óriási, durva kezei reszkettek, könnyei ráhullottak a papírra, az elmosódott tintán át simogatta az unokái fényképeit.

Nézd, Valika, két unokám is van

Az egyik levél sarkán találtunk egy telefonszámot, de szakadt, hiányzott a vége.

Gond mondtam. Cím van, de város nagy, Budapest míg levél ér, el is telhet az élet. Te meg közben belepusztulsz a várakozásba.

Útra kelek! beindult János bácsi, letépte a takarót. Ha kell, kúszva is megkeresem!

Maradj csak, vitéz nyomtam vissza, most más világ van, nézzen majd az interneten Pistike, a szomszéd fia, ő ért hozzá, számítógépet szerel a városban, most itthon vendégségben.

Értelmes gyerek Pistike, hallgatta, mit kell tenni. Jó mondja, keresem Facebookon, iwiwen, hol jegyezhették Mi a férj neve? Szilágyi? Keresem

Meg is lett, Kató képe, státusza: Hiányzik az otthon. Pistike írt rögtön: Kedves Kató, apád beteg, szüksége van rád. Válaszolj!

Vártunk. Egy óra, két óra Az internet a faluban inkább szóbeszéd, mint valóság, akadozott, modeme zümmögött az éjszakában. János bácsi mellette ült, fehér volt, mint a tejföl, a pálinkát is pohárszám itta, hogy elviselje.

Nem fog válaszolni suttogta. Nem bocsát meg, én mondtam el magamról, ott átkozott.

Egy váratlan pillanatban felpittyent a gép.

Válaszolt! kiált Pistike. Megadta a férj telefonszámát.

Hívtuk. Hosszú csengés, idegen hang.

Halló? Kivel beszélek?

János bácsi hangja elakadt a sírásban, én böktem oldalba.

Én János vagyok Kató apja.

Hosszú, nyomasztó csend volt a vonal végén. Hallhatóan a férfi csak lélegzett, aztán ridegen:

Apja, ugye? Felismerte? Tíz év hallgatás után.

Szilárd, add át a telefont! női hang az idegenben, izgatott.

Halló? Kató hangja, hűvös, távoli.

Katókám suttogta János bácsi. Kislányom élsz

Hosszú, kemény hallgatás. Csak a szisszenő vonal.

Miért hívsz, apám? kérdezte rekedten. Mi történt?

Halok, lányom mondta ki János bácsi. Sok mindent elronthattam veled. Csak egyszer hallhassam a hangodat. Bocsáss, ha tudsz.

Sírt a lány, elfojtott, csöndes könnyekkel.

Nem tudom, apám Évekig vártam, leveleket írtam a semmibe Nem tudom, sikerül-e megbocsátanom

Nem kérem azonnal Csak tudd, szerettem, ahogy tudtam. Bután, de szerettem.

Elmegyünk, mondta végül, határozottan, de hidegen. Nem engedem, hogy egyedül lesz meghalni. Jövünk. Várj.

Lerakta a telefont. Nem volt az arcán öröm, csak megkönnyebbülés és félelem.

– Jönnek, – mondta. A kötelesség hozza, hogy elbúcsúzzon. De megbocsát-e azt az Isten tudja.

– És hova jönnek? Ebbe a disznóólba? Minden szegletben pókháló, szégyen, edény sincs elég! Jaj, ekkora gyalázat hogy nézek a vej szemébe, az unokákéra?

– Higgadj le, – szóltam rá határozottan. Megcsináljuk.

Egy hétig mindenki a faluból segített. Felmostuk a házat, tüzet raktunk, mindent rendbe tettünk. János csak járkált fel-alá, reszketve: Rá se fog ismerni, elfordul tőlem

Végül elérkezett a nap. Megállt a kapuban egy kék Suzuki. Leszállt Kató, városi nő ruhájában, szigorú arccal. Vele két szőke unoka, meg a férje.

János bácsi a lépcsőn állt, sapkáját morzsolta.

Kató megállt a kapunál, rájuk nézett, a házra, a lépcsőre, ahol még emlékezett a fejsze ütésére. Látni lehetett benne a haragot, a gyerekkori sértődöttséget de ott volt a szánalom is az öregember iránt.

János bácsi óvatosan odalépett.

Szervusz, Kató.

A lány egyenesen a szemébe nézett.

Jó napot, apám felelte halkan.

Aztán odalépett és átölelte, óvatosan, mint valami ismeretlen tárgyat. János mozdulatlan állt, aztán magához szorította, arcát a lánya bundájába temette, hangtalanul remegett.

Kató csak állt, karjai lógva, könnyei hangtalanul peregtek. Nem volt öröm, csak a fájdalom, hogy mennyi időt veszített el az ember.

Bementek. Kemény volt a levegő. Az unokák félve ültek le, veje, Szilárd, komoran méregette az öreg gazdát.

Leültek. Csend. Csak a kanalak kattogtak a tányérban.

János bácsi nem bírta, töltött magának, remegő kézzel állt fel.

Köszönöm, hogy eljöttetek. Nem számítottam vagyis reméltem, de nem hittem el. Szilárd, Kató én elátkoztam magam nélkülük

Szilárd végignézett a családján, látta, hogy a felesége remeg. Felvette a poharat.

János bácsi, nehogy a múltat firtassuk Azért jöttünk, mert Kató egész életében nem lelt nyugalmat. Olyan jó szíve van magának. Legyen ez a találkozás egészségünkre!

És ekkor a kis unoka, Tomi, rákezdte:

Nagypapa, hova lett a fejsze a lépcsőből? Anya mesélte, hogy egyszer belevágtad

Kató elhúzta a fiát:

Tomi, egyél!

A nagyapja keserűen mosolygott:

Elrohadt a fejsze, fiacskám. Mint a haragom is. Majd inkább holnap megyünk az erdőbe, megmutatom az élő fát.

A jég csak lassan repedt. Három napig laktak együtt, óvatosan tapogatták egymást. János bácsi mindenben igyekezett, de félt túl sokat mondani.

Harmadik este Kató jött át hozzám, szemében vörös csík, árnyékkal.

Valika néni, adjon valamit a szívemre. Nem tudok megkönnyebbülni.

Megitattam vele csipketeát.

Haragszol még?

Haragszom, vallotta be, markolva a csészét. Nézem, ahogy csetlik-botlik, öreg, szerencsétlen vénember. Szánom, sírni tudnék tőle. De ha eszembe jut az az éj, mikor azt kiabálta, hogy elátkozza a nevem összefacsarodik a lelkem. Úgy akartam idejönni, hogy mindent elmondok! Hogy mennyit éheztem a kollégiumban, hogy sírtam, mikor Tomi megszületett, és nem volt, aki gratuláljon

És? kérdeztem. Kimondtad?

Nem tudtam, sóhajtott. Amikor megláttam a remegő kezét a vaskályhán, ahogy a kis Tominak melegítette a bőrcsizmát ahogy nekem tette gyerekkoromban Akkor, mintha elernyedt volna bennem minden. Megbékéltem. Kevéssel, de jobb lett. Élni kell, Valika néni. A gyerekekért is. Talán begyógyul egyszer minden seb.

Egy hét múlva elutaztak, de megígérték, hogy nyáron visszajönnek. Visszajöttek.

Mire nyár lett, János ugyancsak változott; nem volt már rémült öreg, hanem igazi gazda. Rendet rakott a kertben, s akkor csoda történt: a rég elvadult almafák hirtelen kivirágoztak. Fehér felhőként borították az udvart.

Egyszer arra sétáltam, láttam, ülnek a verandán: János bácsi és Kató. Egymás mellett, némán. Csak nézték a lemenő napot. Kis Tomi futott, virágkoszorút font.

János bácsi integetett felém, arcán valami békés derű.

Kató mosolygott ebben a mosolyban még élt a múlt, de harag már nem volt több.

Gyere be, Valika néni! kiáltott János bácsi. Almáslekvár van a sütiből! Kató főzte, áttetsző, mint a borostyán!

Bementem, kint ültünk a verandán, almás tea illatával, békében, nyarat idézve.

Azt mondják, törött csészét is lehet ragasztani. A repedés ott marad, igen, de a tea még finomabb is benne, mert jobban vigyáz rá az ember.

Az élet rövid, mint a téli napfény. Mire észbe kapsz, esteledik is. Mindig azt mondjuk: Majd még lesz időm, majd megbocsátok, majd felhívom, majd ünnepen elmegyek. De lehet, hogy majd sosem jön el. A ház kihűl, a telefon némul, a postaláda örökre üresen marad.