Már túlvagyok rajta
Küldtétek volna nevelőszülőkhöz is, mint egy kis macskát! Miért is ne? Fizettek, aztán menj, fiam, élvezd csak a szabadságot sziszegte maró iróniával Gallai Györgyné, a nagymama.
Márta, ajkait elégedetlenül összeszorítva, nagy erővel rángatta a bőrönd cipzárját. Reménytelen. Beragadt. Akár csak az elakadt lemez, amit az anyós mindig elindított, ha a fiatalok nyaralni készültek valahová.
Anya, hagyd már abba! próbálta csitítani Gallai Györgynét András, Márta férje. Zsolti is pihenni megy, csak falura. Nem idegenekhez, hanem anyámékhoz. Lesz neki friss levegő, kert, felfújható medence meg házi tej minden nap, pont, ami kell most neki.
Ez nem pihenés, hanem száműzetés! csapta össze a kezeit a nagymama. Három éves a gyerek, ebben a korban szüksége van a szüleire! A szülők meg? Fel Pestre, múzeumokat járnak! A fiúnak meg nem kellene a múzeum, kulturált fejlődés?
Márta végre megzabolázta a cipzárt, kiegyenesedett, és hűvösen a nagymamája szemébe nézett.
Most nincs rá szüksége mondta ridegen. Neki most elsősorban napirend, alvás és könnyen elérhető bili kell. Nem pedig kilenc órás repülőút átszállással, időeltolódás, meg városnézés. Mondja, Gallai Györgyné, mikor volt utoljára, hogy akár a parkban tett volna egy sétát az unokájával?
Én már letudtam a fiamat húzta ki magát büszkén az anyós. Mindenhova magammal hurcoltam, ahogy kellett. Túléltem, lám, nem haltam bele. Nektek csak az számít, hogy nektek kényelmes legyen! Mások érdekeit is figyelembe kell venni, nem csak a sajátotokat.
Pontosan! kiáltott fel majdnem Márta. Másokat! Azokat, akik majd velünk ülnek a gépen, és hallgatják két órán át a hisztit. Akik városnézésen lennének, nem szomjas vagyok, pisilni kell, mikor megyünk haza?. Hároméves gyerekkel ez nem pihenés, Gallai Györgyné. Ez kínzás. Zsoltinak is.
Gallai Györgyné megsértődött, ajkait összeszorította, és elfordult.
Érthető. Meguntátok a szülősdit. Csak előbb mondtátok volna, hogy nem kell nektek már a fiútok… Meg lehet oldani, ha akarnátok.
Márta becsukta a szemét, magában százig számolt, hogy lenyugodjon. Ha Gallai Györgyné tudta volna, milyen pokol volt a legutóbbi utazás, talán meg sem szólal. De honnan is tudná, amikor szinte sosem vesz részt a fiú nevelésében?
Márta emlékezett minden részletre. Az utazás után egy hónapig rángott a bal szeme.
Ez még a múlt nyáron történt. Naiv módon elhatározták, hogy meglátogatják a barátokat vidéken, mindössze száz kilométer. A barátoknak is kislányuk volt, udvarukon játszótér, hatalmas kert. Jól hangzott.
De minden, ami elromolhat, el is romlott.
Az autójuk nem indult. A barátok vártak, a pörkölt készen… Maradt a vonatjegykeresés.
Az időjárás is ellenük dolgozott. Harmincöt fok árnyékban, a szerelvény légkondija halott, az ablakok tárva, hiába, a zsúfoltságtól mozdulni sem lehetett. A levegő elfogyott.
Zsolti tíz percet bírt. Aztán elkezdett vinnyogni, panaszkodni, hogy melege van, unja magát, majd futkosni akart a kocsiban.
Engedj el! üvöltötte, András karján feszengve. Oda akarok menni!
Zsoltikám, nyuszi, nem lehet. Ott nénik-bácsik ülnek sziszegte vörösen András, küzdve a csúszó-mászó gyerekkel.
Nem akarok ülni! Á-á-áá!
Zsolti egyre hangosabb lett. A kiabálása még a vasúti kerekek zaját is elnyomta.
Az utasok előbb együttérzően, aztán ingerülten, végül már gyűlölettel néztek vissza. Egy nő a fehér blúzban rendre utasította, amitől Zsolti, igazságos felháborodásában, szétlocsolta a szívószálas almalevet. Kapott belőle András, Márta és a nénike is.
Óriási jelenet kerekedett. A néni nem maradt alul a hangerőben, Márta majdnem sírva könyörgött bocsánatért és kártérítésként próbált forintot adni. Zsolti bömbölt, mert nem volt több leve. András csikorgatta a fogait.
Másfél órányi pokol.
Amikor végre leszálltak, már senkinek nem volt kedve pihenni. Zsolti olyan feszült lett, hogy nem aludt ebéd után, egész estig hisztizett, majdnem felborította a grillt is. Visszafelé sem volt jobb.
És ez csak másfél óra út volt. A nagymama szerint Zsoltit egész hetes kirándulásokra kellene cipelni? Szó sem lehet róla.
Egyszerűen nem neveled! ismételgette szívesen az anyós, ha Márta szóba hozott bármit.
Gallai Györgyné maga elméleti pedagógus volt. Kéthetente járt fel, hozott néha banánt vagy csokoládét (ami Zsoltinak allergiás kiütést okozott, bár már százszor elmondták), gügyögött vele húsz percet, csinált egy fotót a Társaságnaplóba, aztán lelépett.
Gallai Györgyné, miért aggódik, kivel lesz Zsolti? kérdezte egyszer Márta egy hasonló vita alatt. Hiszen nem magánál lesz.
Hát nem is kötelességem! Ott vannak a szülők, ők foglalkozzanak a gyerekkel! Ha baj lenne kórház vagy munka szívesen segítenék, de így Úgy bánnak vele, mint egy felesleges kiscicával.
Tűrhetőek voltak ezek az ellentétek, lassacskán mégis felőrölték az idegeket. Gallai Györgyné sziklaszilárdan hitte az igazát, fiatalok érveire nem volt kíváncsi.
Az élet azonban tanítómester.
Négy év suhant el. Zsolti már hétéves: mondatokban beszél, iskolába jár, szakkört kezd.
Gallai Györgyné élete viszont sötétebb mederbe kanyarodott. Megözvegyült. Valaha férje motyogása és a tévézaj töltötte be a lakást, most már csak a szél jár át a függönyök között. Talán épp ez a csend, talán a vágya, hogy bizonyítson mindenkinek főleg a nászáék előtt , tette nagylelkűvé.
Hozzátok nekem az unokát jelentette be ünnepélyesen. Már nagyfiú, majd megtaláljuk a közös hangot.
Biztos benne, Gallai Györgyné? kérdezte Márta óvatosan. Nagyon mozgékony, oda kell rá figyelni. Vagy legalább egy számítógép…
Jaj, ne okoskodj már! fújt a nagymama. Fiamat is felneveltem, majd vele sem lesz baj! Olvasunk, játszunk lottót, nyerünk számítógép nélkül is megleszünk. Hozzátok!
Nehéz szívvel, reménykedve vitték oda, két egész hétre. Maguk elmentek egy panzióba, csak a hétvégére, Márta érezte: nincs több idejük.
Nem is volt.
A nagymama idilli képet látott maga előtt: tiszta, sima hajú fiú, enciklopédiát lapoz, miközben ő zoknit köt és bölcsen kommentálja, amit olvas. Ebédelnek, majd kézen fogva mennek a parkba.
Minden összeomlott fél óra múlva, miután a szülők elmentek.
Unatkozom! közölte Zsolti. Van tableted?
Nincs, honnan lenne?
Akkor játszunk zombiapokalipszist! Te vagy a zombi, én túlélő!
Mi az, hogy apokalipszis? hökkent meg a nagymama. Zsoltika, rajzolj inkább! Vettem neked színezőt.
Nem akarok, az kicsiknek való! kezdett körözni Zsolti a fotel körül. Gyerünk már játszani! Jaaaaj, játszunk már! Nézd, mit tudok! Nézd! Nézed? Nem nézed!
Egy pillanatig sem maradt nyugton. Repülőt játszott, fedőt csapkodott, be akarta rángatni a mamát mindenféle számára felfoghatatlan játékba. Nem érdekelte se Cserna-Szabó novelláskötete, se a régi építőkockák. Élő közönség, játékpartner, animátor kellett, egy személyben minden harmadik percben: Mama, miért?, Mama, játsszunk?, Mama, nézd!.
Gallai Györgyné ebédre úgy érezte magát, mint aki szenet lapátolt egész délelőtt.
De ez még csak a kezdet volt. Az igazi próba akkor jött, amikor ebédelni kezdtek. A nagymama ünnepélyesen kihozta a levest marhahússal. Magának sose főzött ilyet, most bezzeg igyekezett.
Zsolti azonban úgy nézett a tányérba, mintha falevél vagy giliszta úszna benne, majd fintorgott.
Nem eszem meg.
Miért is ne?
Hagyma van benne. Utálom a főtt hagymát.
Micsoda?! De hát az egészséges! Tessék, edd meg, el ne cifrázz!
Nem eszem!
Mit eszel akkor?
Tésztát. Sajttal. Meg virslit. De a virslit vágd fel polipnak!
A nagymama felhúzta a szemöldökét. Ezt nem is tudta hogyan csinálják.
Nem vagyok kocsma! felelte.
Zsolti vállat vont, bement a szobába, hogy konyhai székekből, párnákból és egy állólámpából építsen sátrat.
Estére Gallai Györgyné vérnyomása hullámvasútra váltott. Nem tudott lefeküdni, mert Zsolti azonnal ráugrott, mint egy trambulinra: Kelj fel, mama! Jönnek a gonoszok! Nem tudott híreket nézni, mert az unoka azonnal rajzfilmet követelt, mert unatkozik. De a rajzfilmtől még jobban felpörgött, száguldozott a szobában.
András és Márta közben esténként a faház teraszán ültek, nézték a naplementét, hallgatták, ahogy serceg a grill.
Te, milyen csend van… hunyta le a szemét Márta. El sem hiszem. Talán túl szigorúan ítéltük meg anyádat?
Ekkor megcsörrent András telefonja.
Halló, anya?
Jöjjetek azonnal! visított Gallai Györgyné. Vigyétek haza! Most azonnal!
Anya, mi történt? Minden rendben?
Egy rémálom! A fiatok kikészít engem! Szétverte a fél lakást! Nem eszik rendes ételt! Ugrál rajtam! Mindjárt elvisz a mentő, szólok a rendőröknek is, vigyék el őt is, engem is! Nem bírom tovább! Mindjárt!
Csak a sípszó maradt.
Márta szó nélkül tette le a poharat. A bor ottmaradt, a grill félig nyersen.
Öltözzünk, mondta komoran András. Vége a nyaralásnak…
Néma csendben autóztak vissza, Mártának könnyek gyűltek a szemébe: hisz maga a mama erőltette ezt, most meg hisztizik.
Ahogy csengettek, a nagymama azonnal ajtót nyitott. Fehér volt, valocordin-szag lengte körül, úgy nézett ki, mintha Vietnamot is megjárta volna.
Zsolti viszont vidáman, kipirult arccal rohant eléjük.
Hála istennek súgta a nagymama, szó szerint kitaszítva az unokát. Vigyétek. És soha többet ne kérjetek erre! Mit csináltatok ebből a gyerekből?! Ez egy kis szörnyeteg! A hagyma nem jó, unatkozik, ugrik meg támadja a szerencsétlen nagyanyját!
Egészséges, élénk gyerek, mama felelte szárazon András, és megfogta Zsolti kezét. Mi figyelmeztettünk. Te mondtad, menni fog.
Azt hittem, normális! De neki orvos kell! Gallai Györgyné a szívéhez kapott. Menjetek. Fekszem kicsit, vagy végem lesz.
…Már a kocsiban, Zsolti kényelmesen elhelyezkedve kérdezte:
Mama, mikor megyünk a papa Ferihez meg mama Lídiahoz megint?
Hamarosan, kisfiam. Biztosan megyünk.
Az jó… motyogta a fiú, elalvás előtt. Mert a mama Gabi… furcsa. Mindig csak kiabál. Játszani nem tud. És a kajája is rossz.
Attól az estétől kezdve Gallai Györgyné többet nem hozta szóba a közös nyaralást, és nem kérdezte, miért nem viszik hozzá az unokát. Most, amikor a fiatalok utaztak valahová, csak annyit mondott: jó utat kívánok.
És Zsolti minden vakációját Márta szüleinél töltötte. Ott ásott földigilisztát a papával, vívott műanyag puskával, és evett a mama leveséből hagyma nélkül, mert mama Lídia ismerte az ízlését.
Az anyósával sem lettek jobb viszonyban, de Márta ezt már el tudta fogadni. Végre senki sem tartott előadást az életről. Gallai Györgyné magára maradt: igazával és a meg nem nyitott, senkinek sem kellő enciklopédiáival…
