A tökéletes palacsintasütő Minden reggeli időtervet felborított Gali­náéknál, s már megint munkahelyi késés, pénzbüntetés és egy kellemetlen beszélgetés a mindig pontos főnökkel fenyegetett. Mindennek oka volt a reggeli káosz: a másodikos Zseni, akinek nem ízlett a tejbegríz és fájdalmasan nyafogott a torkára, valamint a szemüveggel felfegyverkezett Galina, aki tüzetesen kereste a legkisebb vörös foltot is a gégéjén. Miután rájött a csalásra, a találékony csibésznek megsuhintotta a hátát a fenyegetés hangjával, segített a táskát a hátára akasztani, miközben a nagyobbik fiú, Vova izgatottan rohangált a lakásban eltűnt ellenőrzője után, Gali­na feje szédült a nagy sürgés-forgástól. Jókora szidás mellett végül kézen fogta a kis hazudozót, s kiviharzott vele a lépcsőházba. A bepakolás sem ment simán: a férj még éppen az autómosással szenvedett. Mikor végre mindenki összeszedte magát, és Gali­náék kitértek a főútra, ott várt rájuk az elkerülhetetlen dugó, amely végleg halálra ítélte a reményt, hogy időben elérje a munkát. A vasúti jegyiroda előcsarnokához szaladtában Galina majdnem elcsúszott a nedves aszfalton, de egy óriási bőrönd mentette meg attól, hogy elterüljön a piszkos peronon. Megkönnyebbülve tolta vissza gazdájához, egy idős hölgyhöz, majd bement az irodába. Ott hallotta, hogy a főnök még nem érkezett meg – fellélegezhetett végre egy pohár víz után, mielőtt helyet foglalt volna. Alig telt el félóra, a munka kavalkádja már feledtette a reggeli kálváriát. Ebédszünetben Galina kinézett az ablakon: az idős hölgy még mindig a peronon ült magába roskadva, kezében a jeggyel, ami a szélben remegett, mintha csak menekülni próbálna. De a nő fakó szemei nem érzékelték se a szökni akaró jegyet, se az őszi szelet. – Régóta itt ül? – kérdezte Galina a kolléganőjét. – Állítólag már két napja – hangzott a válasz. – És hova szól a jegye? – Szmolenszkbe. – Furcsa… több vonat is indul Szmo­len­szkbe naponta. Miért nem utazott el? – Galina töltött magának teát termoszból, csípett mellé egy szelet házi pitét, majd odalépett az idős asszonyhoz. – Ön talán emlékszik rám, ma reggel a bőröndjével mentett meg. Hová tart? – Szmolenszkbe – felelte a nő közömbösen. Galina végignézte a jegyét, majd csodálkozva kérdezte: – De hiszen a vonata már két napja elment! Miért nem utazott el? Az idős nő igazított a régi filckalapján, rekedten így felelt: – Úgy tűnik, itt is csak útban vagyok mindenkinek… Ne aggódjon, mindjárt elmegyek. De Galina leült mellé, és kedvesen visszatartotta: – Kérem, ne mozduljon! Na­gyon hideg és nyirkos itt… – Higgye el, már semmit sem érzek… Mintha már mindent kisírtam volna magamból – suttogta a nő. Elővett egy hímzett zsebkendőt, letörölte könnyeit, majd lassan mesélni kezdett családi tragédiájáról: senki nem várja őt Szmo­lenszkben, fia és annak felesége miatt vált feleslegessé otthonában. Megalázottságában inkább lemondott mindenről, s most csak „vár valamire” a vasút mellett. „Lányom…” – mormolta az asszony hálásan, a szó visszarepítette Galinát árvaházi emlékeihez, örök kívülállóságához, s különös, anyai melegség költözött szívébe. Megsimogatta a nő vállát: – Maradjon itt, kérem. Munka után hazaviszem hozzánk. Nagy házunk van, elférünk mind. Ha nem tetszik, még mindig visszajöhet ide. Jó lesz így? A nő meghatottan bólintott. Autóban összebarátkoztak: Galina, férje Sándor, a gyerekek, Vili és Zseni, s az új családtag, „Baba Tósi”. Másnap reggel Galina a nyárikonyhából áradó fenséges illatokra ébredt. Kimonóba burkolózva belépett a verandára, ahol már vállig érő, csipkés palacsintatorony díszelgett az asztalon. Baba Tósi sebesen forgatta a serpenyőt, kínálva a palacsintákat a boldog férfinépnek. Galina belépve csak ennyit hallott: – Ne haragudj, lányom, megtaláltam a sütőben ezt a szenzációs serpenyőt, és gondoltam, túlélem a hasznossággal. Gyere, kóstold meg! Reggeli után együtt gyűjtötték a faleveleket, sütötték a krumplit, énekszó és emlékek hangja szállt a kertben. – Csodálkozol, mi? Engem csak úgy hívnak: Tósi-paripa! A fronton minden sebesültet kihúztam a tűz alól, addig segítettem, míg magamat is meg nem lőtték. Aztán hátország, ott szültem a fiamat – mesélt Tósi, majd újra elmélyedt magában. Hétfő reggel ismét a szokásos rohanás: kisebbik fiuk nyafog, nagyobbik keresgél, férj indulásra készül. Amikor Galina a gyerekekkel kifut a ház elé, látja, hogy Tósi a kijáratnál, öltözötten, bőrönddel búcsúzni készül. – Köszönöm, lányom, most már megyek… – Baba Tósi! Nem tetszett önnek nálunk? – De, csak hát… ki szeret a házban idegen embert? – Baba Tósi, maradjon nálunk! Kérem! Nem is tudja, milyen finom palacsintákat tud sütni – nekem sosem sikerültek így… Kérem… most már hozzánk tartozik! Galina felsegítette a cseppet sem könnyű bőröndöt, karon fogta Baba Tósit, és együtt mentek vissza a verandára. A család már az autóban ült, amikor Tósi utánuk kiáltott: – Lányom, vegyél még egy serpenyőt! Kettővel gyorsabban megy a palacsinta! Galina ekkor halkan, hogy csak az öregasszony hallja, ezt suttogta: – Rendben, édesanyám Tósi…

Palacsintasütő

Az idő minden mutatója szerint Krisztina már megint elkésett a munkából ez újabb forintbüntetéssel és kellemetlen, precíz főnök által levezényelt beszélgetéssel kecsegtetett. Ezernyi reggeli malőr volt ezért a hibás. A másodikos kislánya, Dorka, nem volt hajlandó elfogyasztani a tejbegrízét, helyette panaszosan nyafogott, hogy a torka fáj. Krisztina, szemüveggel megfegyverkezve vizsgálgatta a gyerek torkát, keresve a legapróbb pirosságot. Miután kiderült a turpisság, a kreatív gyerkőcnek fenyegetést helyezett kilátásba, majd segített ráadni az iskolatáskát. Közben a nagyobb fia, Marci, izgatottan járt fel-alá a lakásban, valahol az ellenőrzőjét kereste. Ide-oda cikázott, Krisztinának már beleszédült a feje. Ráripakodott a szétszórt gyerekre, majd karon ragadta a kis hazudozót és együtt robogtak le a lépcsőházba. De a beszállás az autóba sem ment gyorsan, mert a férje még az ablakokat takarította. Amikor végre elindultak a Bartók Béla úton, a város végtelen dugója végleg szétzúzta Krisztina álmát, hogy időben beérjen.

Miközben a vasúti jegyelővételi irodájához loholt, Krisztina majdnem eltaknyolt a síkos aszfalton. A sorsát egy bőrönd mentette meg: belekapaszkodott, így csodával határos módon nem esett el. Felocsúdva a ijedelemből, illedelmesen visszagurította a csomagot idős gazdájához, majd belibbent a helyiségbe. Amikor megtudta a kollégáktól, hogy a főnök még sehol, felszusszant, kiitta egy szuszra a vizet és elfoglalta a helyét.

Alig telt el fél óra, az intenzív munka teljesen elmosta a reggeli mizériát. Ebédszünetkor Krisztina kitekintett az ablakon; az idős asszony bőrönddel vonzotta a tekintetét. Valami megmagyarázhatatlan szomorúság ült a nő arcán: szemeiben kilátástalanság, beletörődés, közöny. Ujjai között a beszállókártya remegett a szélben, szabadulni akart, akár egy száraz falevél az ágon. A vénasszony fakó szeme mintha nem is fogta volna fel ezt a törekvést, kőszoborként ült, nem érezve sem szelet, huzatot, esőt.

Régóta ül kint? kérdezte Krisztina a szomszédjától.
Állítólag már második napja válaszolta az.
Tudod, hová szól a jegye?
Pécsre.
Fura… Több vonat is megy naponta Pécsre, miért nem utazott el? Krisztina öntött magának egy pohár teát a termoszból, kikapott egy darab házi bejglit, kiment, és lehuppant az idegen mellé, miközben átadta neki az ennivalót és italt:
Talán reggel emlékszik rám. A bőröndjével megmentett attól, hogy elessek. Megkérdezhetem, hová tart?
Pécsre válaszolta színtelen hangon, teát kortyolva.
Krisztina szemügyre vette a jegyet, majd kíváncsian szólt:
De hát a vonata már két napja elment! Miért maradt itt?

Az idős nő igazított a bársonyos, ódivatú kalapján, megköszörülte a torkát, majd rekedten mondta:
Úgy tűnik, itt is útban vagyok mindenkinek. Ne aggódjon, rögtön odébbülök.
Fel akart állni, de Krisztina gyengéden visszaültette:
Ugyan, dehogy! Maradjon csak. Itt azonban hideg és nyirkos…
Higgye el, már semmit nem érzek… Mintha minden fájdalmam kikopott volna belőlem susogta közönyösen. Kis hímezett zsebkendővel letörölte a megindult könnyeket, és folytatta:
Az a baj, hogy igazából nincs hova mennem. Szokványos családi tragédia. Nem találom a közös hangot a fiammal… Vagyis az ő menyasszonyával, gyönyörű, de öntelt, haszonleső teremtés. A fiam meg belebolondult, engem meg csak kritikusnak tartott. Hogy kedvében járjon, vett nekem jegyet a pécsi nővéremhez, összecsomagoltatta a dolgaimat és kihozott az állomásra. Nem is tudta szegény, hogy a nővérem már három éve meghalt, a háza sincs meg. Az igazat nem tudtam neki elmondani. Hagytam, úgy alakuljon, ahogy akar. Talán az életük könnyebb, ha nem zavargok többet a körükben. Így ülök itt, elhagyatva, várok valamire talán a szégyen öl meg, vagy a mentő szállít be valami otthonba. Köszönöm, kislányom, a falatot csak most érzem, mennyire éhes vagyok.

Krisztina lelkében felsejlett az idegen kislányom megszólítása. Gyerekkorának árvasága ugrott be, a nehezen múlt irigység az örökbe fogadott szerencsésekkel szemben; sosem választották ki, vörös haja, formátlan orra, ügyetlensége miatt mindig háttérben maradt. Otthonba került, majd gyapjúgyár tanulójaként egy egyszoba-lakás jutott neki; ott éldegélt a házasságig, Istennek hála, boldogan.

Kislányom ez a szó megbúvó, nem ismert anyai meleget villantott fel benne, beszivárgott a bőrébe, szívébe, szelíden ringatta meg a lelkét.

Óvatosan megérintve a kabáttal takart vállat, Krisztina halkan mondta:
Kérem, ne menjen sehova innen! Amíg lejár a műszakom, várjon meg, együtt megyünk haza. Nagy házunk van. Mindenkinek jut hely. Ha mégsem tetszik, csak visszajön ide. Rendben? Krisztina a gyűrött arc felé fordult. Ott már remegett az áll, a vörös szem könnyeket hullatott.

A kocsiban már bemutatkoztak:
Én Krisztina vagyok, a férjem Ádám, a gyerekek: Marci és Dorka. És Önt hogy szólítsuk?
Mondják csak Teri mamának melegség duzzadt a hangjában.

Másnap, a hétvége áradatában, Krisztinát az udvarról áradó illatok ébresztették. Köntösben lépett ki a verandára, ahol már palacsintahegy várta, csipkézett szélű, aranyos palacsinták. Teri mama fürgén forgatta a serpenyőt, egyszerre sütögetett és kínálta a fiúkat. Krisztina megjelentére mentegetőzni kezdett:
Ne haragudj, kislányom, találtam egy jó kis palacsintasütőt a spájzban, hát gondoltam, megleplek. Gyere, ülj az asztalhoz, kóstold meg!

A bőséges reggeli után az egész család együtt gereblyézte a lehullott falevelet, meg is égették, közé dugva pár krumplit. Krisztina csodálkozva nézte a fáradhatatlan Terit piros pozsgás arca boldogan dalolt egy ismeretlen dalt.
Ne csodálkozz, kislányom, ilyen vagyok én, strapabíró. A fronton Teri lónak hívtak, mindenkit kimentettem a tűzből, kicsit-nagyot. Segítettem, amíg engem is el nem találtak. Akkor hátországba vittek, ott mentem férjhez, ott született a fiam. Sajnos a férjem nem húzta sokáig, tüdeje miatt korán ment el. Egyedül maradtam a kisfiammal, de felneveltem, embert faragtam belőle.
Teri elhallgatott, magába mélyedt, aztán megint elővette a gereblyét, újra dalolt.

Hétfőn a szokásos reggeli káosz kezdődött: a kis Dorka nyafogott, Marci kétségbeesetten kereste a könyveit, Ádám az autóval bíbelődött. Krisztina a gyerekekkel robogott ki a lépcsőre, ahol Teri mama állt, bőrönddel:
Köszönök minden jót, kislányom, ideje mennem…
Teri mama! Nem tetszett itt?
Dehogynem… Csak ki szereti, ha egy idegen van a házában?
Terike! Maradjon! Kérem! Olyan finom palacsintát sehol nem kapunk… Én sose tudtam ilyet sütni… Kérem, maradjon… Már a családunkhoz tartozik!

Krisztina kivette a kezéből a súlyos bőröndöt, amely most könnyűnek tűnt, karon fogta Teri mamát, és együtt mentek vissza a verandára.
A család már az autóban ült, amikor Teri mama utánuk kiáltott:
Kislányom, vegyél még egy palacsintasütőt! Kettővel gyorsabban mehet a sütés…

Krisztina akkor halkan, alig hallhatóan suttogta:
Jó, mama Teri…