Beszállt a kamionba, mert megsajnáltam… de amit az ülése alatt rejtegetett, attól még a papucsom is remegett.
Hosszú évek óta vezetem a kamiont az ország útjain Szeged, Kecskemét, Békéscsaba, oda-vissza hatszor egy héten, néha még a kormány is könyörög pihenőért. Cipeltem már mindent cementet, tűzifát, zöldséget, biciklialkatrészt… De ilyen történetet még soha nem szállítottam.
A minap felvettem a stoppos nénit, Irmát.
Ott sétált az út szélén olyan szorosan a szalagkorláthoz, hogy a kabátja súrolta. Régi, sötét kabátban, kopott cipőben, kis, fityegő vászontáska a kezében, madzaggal átkötve, mintha a Budapesti Közértben dolgozott volna csomagolóként.
Fiam, a városba mész? kérdezte óvatosan, olyan hangon, amit csak az igazi magyar nagymamák tudnak, akik többet hallgattak a világban, mint amennyit panaszkodtak.
Persze, Irmus néni, pattanj csak be, kocsizunk egyet!
Leült mereven, kezében szorított egy olcsó rózsafüzért, kinézett az ablakon, mintha elbúcsúzna valamitől vagy valakitől.
Néhány perc után egyenesen kimondta:
Kitettek a házból, édes fiam.
Se könny, se kiabálás. Csak végtelen fáradtság.
Az unokatestvére menye mondta neki állítólag:
Itt már nincs helyed, csak gondot csinálsz.
A csomagjait letették az ajtóba, ő meg csak nézett, mintha elfelejtette volna, milyen érzés, ha valaki öt percig is szereti. A fia, az a drága Pál, tehetetlenül állt, szó nélkül. Nem védte meg.
Milyen lehet egyedül felnevelni egy fiút? Hideg borogatással virrasztani a láza mellett, elfelezni a párizsis zsömlét, mert a forint sem terem a fán, és gyalog menni a buszmegállóig, mert még a jegyre se futja… Aztán egyszer csak az, akit mindennél jobban szerettél, úgy néz rád, mint egy szomszédnéni a buszmegállóban.
Irmus nem vitatkozott. Felvette a kabátját, felkapta a táskáját, és elindult.
Csendes utazás következett. Félúton elővett egy nejlonzacskóba csomagolt száraz kekszet, és átnyújtotta.
Az unokám szerette, ha meglátogatott… amikor még odajött mondta halkan.
Akkor értettem meg nem egy utast viszek. Egy anyai fájdalmat cipelek, súlyosabbat, mint valaha a cementzsákom.
Amikor egy kicsit megálltunk, hogy szusszanjunk, észrevettem pár szatyrot az ülése alatt. Nem hagyott nyugodni.
Mit viszel ott, Irmus néni?
Habozott, aztán kinyitotta a táskáját.
A ruhák alatt egy kis köteg forint. Évek alatt gyűlt össze.
A megtakarításaim, fiam. Nyugdíj, kötés, szomszédi segítség mind az unokáknak.
A fiad tud róla?
Nem. És nem is kell.
Nem haraggal mondta csak szomorúan.
Miért nem magadra költötted?
Azt hittem, majd együtt öregszünk meg. Most meg már a gyereket se láthatom, azt mondták neki, hogy elmúltam.
Könny szökött a szemébe, nekem meg a torkomra ráült egy egész gúla Túró Rudi.
Mondtam neki, hogy nem jó ötlet így hordani ennyi pénzt. Magyarországon még a fagyit is elviszik, ha nem figyelsz.
Bevittem egy bankba a közeli városban nem azért, mert palotát akartam neki venni, csupán hogy biztonságban legyen.
Miután befizette a pénzt, kijött, mély levegőt vett, mintha végre levette volna a válláról a Mátra összes terhét.
És most merre? kérdeztem.
Van egy ismerősöm a faluból, Erzsi néni, azt ígérte, akad még egy helyem nála. Addig leszek ott, amíg összeszedem magam.
Ott hagytam nála.
Pénzt akart adni köszönetképpen, de elhárítottam.
Irmus néni, maga már mindent odaadott. Most csak éljen végre egy kicsit!
Néha olyan emberekkel hoz össze a sors, akikről mindenki megfeledkezett…
Hogy emlékeztessen: milyen egyszerű kihajítani egy anyát,
és milyen nehéz aztán elaludni a saját emlékeiddel.
