– Fiam, ha nem hagyod ott azt a ravasz, semmirekellő nőt, úgy vedd, mintha már nem lenne anyád! Ez a Nóra legalább tizenöt évvel idősebb nálad! mondja nekem újra meg újra anyám.
Anya, nem megy, nem tudom elengedni! Bár szeretném… próbálom magyarázni.
Volt egy szerelmem, a tizennégy éves Emese. Tiszta, szemérmes, annyira vágytam rá. Amikor a sulibulin megismertem, én akkor tizennyolc voltam. Rögtön megtetszett Emese, majd megszakadt a szívem érte!
Az egyik barátnője segített, vele üzentem Emesének, hogy randizni hívom. Azt hiszed, eljött volna? Dehogy! Én, akár egy vadász, lestem az alkalmat. Valahogy megszereztem a telefonszámát, hívogattam, könyörögtem találkozóért. Végül beadta a derekát, de figyelmeztetett: előbb a mamájától kell engedélyt kérnem.
Ott álltam Emese ajtajában, izzadtam, pirultam, ideges voltam.
Az anyukája kedves, jó humorú asszony volt. Rám bízta két órára a kincsét.
Sétáltunk Emesével a ligetben, beszélgettünk, nevettünk. Csupa ártatlan élmény. Egyszer csak Emese így szól:
Marci, van már barátom. Talán szeretem. De borzasztó nagy csélcsap. Mindig rajtakapom más lányokkal. Megelégeltem, nekem is van önérzetem. Próbáljunk inkább mi összeismerkedni. Benne vagy?
Felhúztam a szemöldököm, még jobban érdeklődtem iránta. Emese tehát lehetett szemérmes, de érezni tudott. Még inkább lekötött ez a lány.
Két óra pillanatok alatt elszaladt, visszakísértem Emesét az anyukájához.
Idővel már el sem tudtam volna képzelni az életem nélküle.
Anyám is megszerette ezt a “kicsi napocskát”. Emese gyakran járt hozzánk. Anyám tanítgatta női praktikákra, néha úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkeztek rólam.
Amikor Emese betöltötte a tizennyolcat, szóba került a házasság. Se nekem, se Emesének, se a szülőknek nem volt kétsége, hogy esküvő lesz.
Az esküvőt őszre tűztük ki.
Jött a nyár. Emese leutazott a nagymamájához vidékre. Én a nyarat a nyaralóban töltöttem, anyának segítettem a ház körül.
Egyszer épp a paradicsomot locsoltam a kertben, mikor megszólított valaki:
Fiatalember, adnál egy kis vizet?
Megfordultam: egy harmincöt körüli nő állt ott, elhanyagolt, kócos, de szeme szinte lángolt. Nem rémlett, hogy ismerném a nyaralószomszédaim közül. Kérését persze nem utasíthattam vissza. Kútvizet öntöttem pohárba, átadtam neki:
Tessék, igyon csak nyugodtan!
A nő mohón ivott, majd így szólt:
Hálásan köszönöm, fiatalember! Majdnem szomjan haltam. Van nálam egy kis házi meggylikőr is, fogadja el hálából, ne tartsa tiszteleten kívül!
A nő a kezembe nyomott egy üveg piros likőrt. Elvettem tőle. Utána is szóltam:
Köszönöm!
Estefelé, vacsora mellé megittam a likőrt. Anyám aznap városba utazott, egyedül voltam a nyaralóban. Ha ott van anya, biztos nem engedte volna, hogy a likőrhöz nyúljak.
Másnap a nő újra megjelent. Beszélgetni kezdtünk. Nórának hívták. A közelben lakott a faluban. Meghívtam a házba. Megint hozott likőrt. Gyorsan dobtam össze egy salátát, szendvicseket. Közben lassan kiürült az üveg. Ma is átkozom magam azért, ami később történt.
Nóra, akár egy tapasztalt vadász, igába hajtott. Úgy éreztem magam, mint egy báb, teljesen a hatalmába kerültem. Homály borította az elmém, semmit sem értettem.
Mire magamhoz tértem, Nóra eltűnt. Anyám ébresztett:
Marci, mi történt itt, amíg nem voltam? Kivel ittál? Miért olyan a paplanod, mintha vadlovak vágtattak volna rajta? kérdezte döbbenten.
Alig bírtam kinyitni a szememet, zúgott a fejem, remegtem. Semmi értelmeset nem tudtam mondani anyámnak. Estére kezdtem magamhoz térni. Vállalt szégyenbe borultam Emese, a menyasszonyom előtt
De alig telt el egy hét, Nóra ismét megjelent. És örültem neki, sőt, már kicsit hiányzott is. Anyám kilépett a ház elé, csípőre tett kézzel:
Mit akar itt, asszony?
Behívtam anyámat.
Anya, minek fogadod így a vendéget? Ez nem rád vall. Lehet, csak szomjas, te pedig rögtön mérges vagy! próbáltam csillapítani.
Vendég? Ez a Nóra a faluból! Mindenki ismeri! Kóborol a nyaralók között, férfiakat hálóz be! Pfuj! A semmirekellő! Hozzád is el akar jutni! Nem engedem! Zavard el, míg nem késő! fakadt ki anyám.
Anyám nem tudta, hogy már túl késő volt. Nóra bizony beitatott valamivel, valami varázsos likőrrel. Nem a saját akaratom irányított hozzá. Tudtam, nem szeretem, nem hozzám való, mégis utána jártam, mint az árnyék.
Emesét teljesen elfeledtem. Nóra pedig, mikor szóba hoztam az eljegyzettet, csak ennyit mondott:
Marci, az első szerelem úgysem igazi.
Az eltervezett esküvő kútba esett.
Anyám elhívta Emesét magához, és mindent elmondott neki.
Kislányom, bocsásd meg Marcinak, ostoba gyerek. Maga sem tudja, mit csinál, a romlásba rohan. Mire észbe kap, késő lesz. Elvész ezzel a nővel, fabatkát sem ér vele. Rendezd be a saját életed, ne várj rá! kért anyám Emese nevében.
Emese szépen férjhez ment.
Anyám, remélve, hogy eltávolít Nórától, bement a hadkiegészítő irodába, és megkérte, hogy az elhalasztott katonai behívásomat sürgessék meg. Bevettek, sőt Afganisztánba soroztak. Nem részletezem, min mentem keresztül… Csak három ujjamat veszítettem a jobb kezemen. Enyhébb sérülés.
A lelkem azonban érezhetően megrendült. Rettegés és közöny vált az uralkodó érzésem. Nóra várt haza. Már megszületett a kisfiunk is. Odaindulva Afganisztánba, nem voltam biztos benne, hazatérek-e, gondoltam, legalább legyen leszármazottam. A háborúban öt gyermekről ábrándoztam.
Anyám továbbra is gyűlölte Nórát. Emesét viszont szerette, kötögette a babaruhákat kislányának. Anyám biztos volt benne, hogy Emese kislánya tulajdonképpen az unokája vajon igaza volt-e? Én örültem volna neki, de nem így lett
Emese boldog volt a férjével. Néha betért anyámhoz, érdeklődött rólam. Anyám csak sóhajtott:
Jaj, Emese, Marci még mindig ezzel a nővel van. Sosem fog szabadulni tőle. Nem értem, mit talált benne
Ezeket később maga Emese mesélte el nekem.
Később fölmentem északra dolgozni. Nóra, meg a három gyerek követtek. Ott született még két gyermekünk. Megvalósult az álmom, lett öt gyerekem. Csakhogy két év múlva meghalt a legkisebb lányom tüdőgyulladásban. Az északi klíma kegyetlen. Hazaköltöztünk Budapestre, hiszen otthon, a Duna mellett könnyebb volt elviselni a veszteséget.
Egyre többet gondoltam Emesére, az elhagyott menyasszonyomra. Vad, elfojthatatlan hiány gyötört. Anyámtól elkértem a telefonszámát, sőt, a címét is. Anyám intett, ne akarjak a családjába beleavatkozni.
Telefonáltam, rögtön találkoztunk. Emese megszépült. Meghívott magukhoz: bemutatott a férjének, mint gyerekkori barátot. A férje gond nélkül magunkra hagyott, elment éjszakai műszakba, mi kettesben maradtunk.
Az asztalon bontott pezsgő és gyümölcs. Emese kislánya a nagymamánál aludt.
Na, végre, szervusz, Marci! Mindent tudok rólad anyámtól. Mesélj, hogy vagy? nézett rám hosszan Emese.
Bocsáss meg, Emese. Így alakult. Már nem lehet változtatni. Négy gyerekem van hebegtem.
Nem is kell semmin változtatni, Marci. Találkoztunk, felidéztük az ifjúságot, ennyi elég. Csak az anyádat sajnálom, szenved miattad. Légy hozzá gyengédebb kérte Emese.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Mintha az idő semmit sem változtatott volna rajta. Szép volt, ott volt benne a vágy, mint régen. Megfogtam a kezét, lágyan megcsókoltam.
Emese, szeretlek, mint egykor, fiatalon. Csak a szerelemünk elsuhant mellettünk. Mindent úgysem mesélhetek el, nem írhatom újra az életet. Bocsáss meg! törtek fel belőlem a szavak.
Marci, menned kell. Későre jár zárta le a beszélgetést Emese.
De hogy hagyhattam volna csak úgy ott?
Vad érzések rohantak meg, szinte eszemet vesztettem a vágytól.
Reggel csendben kiosontam. Emese édesen aludt.
Titokban találkozgattunk három évig. Aztán Emese családostul elköltözött az agglomerációba, örökre megszűnt a kapcsolat.
Nórától elváltam, mikor a gyerekeink felnőttek. Anyámnak igaza volt: aki kergeti a kalandot, sosem változik. Végigment a sorsomon, megtaposta, összetörte a szívem.
Akárhányszor főzöl vizet, az víz marad.
Egy gyermekem volt igazán sajátom. Az első kisfiamAztán, ahogy teltek az évek, maradt nekem öt gyerek, egy üres ház, anyám rég nincs, Emese messze, Nóra is elillant csak egyetlen dolog maradt megváltoztathatatlanul: minden reggel magam rakom fel főni a vizet. Néha, ahogy a gőz kavarog, mintha látom benne mindazokat, akik szerettek, vagy akiket én szerettem: anyámat, aki mindig féltett, Emesét, akinek csendes, megbocsátó tekintetét sosem feledem, Nórát, akinek varázslata magával sodort, és öt gyermekemet, akik bennem élnek tovább.
Csak ilyenkor, a hajnali csendben értem meg az anyám szavait. A víz mindig ugyanaz, csak az üst, amiben felforr, különböző. Minden sóhaj, minden bánat, minden szerelem ugyanaz a régi forrásból fakad. Az élet is csak addig forr benned, amíg van, aki melegíti. S ha egyszer már nincs, marad egy üres konyhaasztal, egy csészényi múlt és a gőzben ott a remény, hogy ha holnap újra felteszem főni a vizet, talán mindannyian velem lesznek még egy percre.
