Utolsó szerelem – – Irokám, nincs pénzem! Tegnap mindent odaadottam Natkának, tudod, két gyereke van! Anna Fedorovna elszomorodva letette a telefont. Amit most a lánya mondott, arra nem akart emlékezni. – Hogy lehet ez? Három gyereket neveltünk fel apáddal, mindig mindent értük tettünk. Mind sikeres emberek lettek, diplomások, jó állásokkal. És most, öregkoromra se nyugalmam, se segítségem. – Ó, miért mentél el olyan hamar, Laci? Veled mégis könnyebb volt! – gondolta Anna Fedorovna az elhunyt férjére. Szíve összeszorult, megszokásból a gyógyszerekhez nyúlt: – Már csak egy-két kapszula maradt. Ha rosszabbul leszek, nem tudok magamon segíteni. El kéne menni a patikába. Anna Fedorovna fel akart állni, de visszahuppant a fotelbe: szörnyen szédült. – Semmi baj, mindjárt hat a tabletta, és elmúlik – gondolta. De teltek a percek, és nem lett jobban. Felhívta a legkisebb lányát: – Natikám… – csak ennyit sikerült kimondania. – Anya, értekezleten vagyok, később hívlak! Felhívta a fiát is: – Kisfiam, rosszul vagyok, elfogytak a gyógyszereim. Munka után… – a fia félbeszakította. – Anya, nem vagyok orvos, és te sem! Hívj mentőt, ne várj rám! Anna Fedorovna sóhajtott: Igaza van fiamnak! Ha fél óra múlva se leszek jobban, hívom az ügyeletet. Óvatosan hátradőlt a székben, becsukta a szemét, és gondolatban számolni kezdett százig, hogy megnyugodjon. Hirtelen távoli hangot hallott: telefon csörgött. – Halló! – szólt bele nehezen. – Annuska, szia! Peti vagyok! Valahogy aggódom miattad, gondoltam, felhívlak. – Peti, nem vagyok jól. – Azonnal jövök! Ki tudod nyitni az ajtót? – Peti, mostanában mindig nyitva van nálam… Anna Fedorovna kiejtette a kezéből a telefont. Már nem volt ereje, hogy utána nyúljon. – Mindegy, – gondolta, – úgyis minden mindegy már. Előtűntek a fiatalkori képek a szeme előtt: ott volt gimnazista, pénzügyi főiskolás. Két helyes, daliás katonatiszt lufikkal. Nevetett magában: milyen furcsa, ilyen nagyok, mégis lufikkal! Ja igen, május 9-e… Felvonulás, ünnepség, két fiú két oldalt, közte két lufi. Akkor Vilit választotta. Ő határozottabb volt, Peti félénkebb. Aztán az élet közéjük állt: Vilivel a főváros környékére költöztek, Peti Németországba ment szolgálni. A nyugdíj után találkoztak újra a szülővárosban. Peti mindvégig egyedül maradt, nem volt családja. Kérdezték tőle, miért… Csak legyintett és viccelődött: – A szerelemben nincs szerencsém, talán kártyázni kellett volna! Anna Fedorovna hallott idegen hangokat – orvos beszélt. Sikerült kinyitnia a szemét: – Peti! Mellette orvos volt. – Semmi baj, most már jobban lesz. Maga a férje? – Igen, igen — mondta Peti. Az orvos tanácsokat adott Petinek. Peti fogta Anna kezét, amíg jobban nem lett. – Köszönöm, Peti, már sokkal jobban vagyok! – Az remek, igyál egy kis citromos teát! Peti nem ment haza, főzött, gondoskodott Annáról. Bár Anna már jobban volt, Peti mégsem akarta egyedül hagyni. – Tudod, Anna, én mindig csak téged szerettem. Ezért nem nősültem meg soha. – Ó, Peti, Vilivel jól éltem, ő nagyon szeretett. De te sosem mondtad, mit érzel. Most már mindegy, az ifjúság elillant… – Anna, amit most kaptunk vissza az élettől, hát éljük át együtt, amíg lehet! Akkor is boldogan! Anna Fedorovna Peti vállára hajtotta a fejét. – Legyen így! – nevette el magát boldogan. Egy hét múlva végre hívta Natka: – Anya, mi volt? Hívtál, de elfelejtettem visszahívni… – Már minden rendben. De ha már jelentkeztél, elárulom, ne legyen meglepetés: férjhez megyek! Csend a vonalban, csak lélegzetvétel és csattogás. – Anya, jól vagy? Régen a temetőbe kellene járnod, és most mész férjhez?! És ki ez a szerencsés kiválasztott? Anna Fedorovna könnyezett, de higgadtan megszólalt: – Ez az én magánügyem! Majd letette a telefont. Petire nézett: – Na, ma jön mind a három, felkészülünk! – Megoldjuk! – nevetett Peti. Este valóban mindhárman megjelentek: Peti, Iri, Nati. – Na, anya, mutasd azt a hódolót! – ironizált a fia. – Ismertetni nem kell, ismertek, – jött ki a szobából Peti. – Szeretem Annust gyerekkorom óta, és amikor egy hete megláttam ilyen rossz állapotban, tudtam, nem veszthetem el. Megkértem a kezét, ő pedig igent mondott. – Maga idős bohóc, teljesen elment az esze? Milyen szerelem ekkora korban?! – sivított Iri. – Miféle „ekkora korban”? – kérdezte nyugodtan Peti. – Most lettünk hetvenévesek, még élünk, és az anyátok gyönyörű! – Gondolom, a lakására fáj a foga, mi? – kérdezte Natka ügyvéd hangon. – Gyerekek, mit számít a lakásom? Mindegyikőtöknek saját otthona van! – De azért ebben is benne van a részünk! – tette hozzá Nati. – Nekem semmi nem kell, lakásom mindig lesz! – válaszolta Peti. – De az anyukátok orránál fogva ne vezessétek, szégyelljétek magatokat! – Maga kicsoda, vén playboy? Hogy mer pofázni itt? – fújt Iri a fiúval együtt. De Peti nyugodt maradt, egyenesen a fiú szemébe nézett: – Én vagyok az anyukátok férje, akár tetszik, akár nem. – Mi meg a gyerekei! – kiabált Iri. – Akkor holnap intézetbe vagy diliházba adjuk! – kontrázott Nati. – Na, ebből nem lesz semmi! Gyere, Annuska, elmegyünk! Kéz a kézben mentek el, vissza se néztek. Rájuk nem számított, ki mit gondol – ők boldogok és szabadok! Egy öreg ház sarkánál fényük világított. A gyerekek csak nézték utánuk: – Miféle szerelem hetvenévesen?

UTOLSÓ SZERELEM

Zsóficám, nincsen már pénzem! Tegnap mindent Emesének adtam, tudod, neki két gyereke van! mondtam, és letettem a telefont, teljesen levert állapotban.

Az, amit most mondott nekem a lányom, nem akartam még csak vissza sem idézni. Hogy lehet ez így? Hárman voltak testvérek, a férjemmel mindent megtettünk értük. Mindegyiküket taníttattuk, mind felsőfokú végzettségük lett, jó állásokban dolgoznak. És mégsem jut nekem öreg napjaimra sem nyugalom, sem segítség.

Jaj, Laci, miért hagytál itt ilyen hamar, veled olyan könnyebb volt! gondoltam szomorúan férjemre.

A szívem összeszorult, kezem rutinosan nyúlt a gyógyszeres dobozhoz: már csak egy-két kapszula maradt. Ha rosszabbul lennék, nem tudnék magamon segíteni. El kellene menni a patikába.

Megpróbáltam feltápászkodni, de azonnal visszahuppantam a fotelbe: erősen szédültem.

Semmi baj, mindjárt hat a tabletta és rendbe jövök próbáltam magam nyugtatni.

De csak telt-múlt az idő, és egyre rosszabbul lettem.

Felhívtam legkisebb lányomat:

Emesém csak ennyit bírtam mondani.

Anya, megbeszélésen vagyok, később visszahívlak! hangzott a vonal túloldaláról.

Felhívtam a fiamat is:

Fiam, nincs jól valami. Elfogyott a gyógyszerem. Nem tudnál munka után el se hagyta szám a mondat, már félbeszakított:

Anya, én nem vagyok orvos, te sem vagy orvos! Hívj mentőt, ne késlekedj!

Nehéz sóhajt hagyott el, Hát, igaza van a fiamnak! Ha fél óra múlva sem leszek jobban, tényleg hívom a mentőket.

Óvatosan hátradőltem a fotelban, becsuktam a szemem. Hogy elvonjam a gondolataimat, elkezdtem magamban százig számolni.

Valahonnan, nagyon távolról hallottam egy hangot. Mi lehet ez? Ja, telefon!

Halló! szóltam bele nagy nehezen.

Anna, szia! Itt Péter! Hogy vagy? Valahogy nem hagyott nyugodni a gondolatod, fel kellett hívjalak!

Péter, rosszul vagyok nyögtem ki.

Jövök rögtön! Ki tudod nyitni az ajtót?

Péter, az mostanában mindig nyitva áll.

Elcsúszott a telefon a kezemből. Nem volt erőm utána nyúlni. Hát mindegy gondoltam.

Előttem, rendes filmként peregtek fel a múlt képei: ott vagyok fiatalon, elsőévesként a pénzügyi főiskolán. Ott a két jó kiállású, helyes katonatiszt-hallgató valamiért lufikkal a kezükben.

Vicces! gondoltam akkor, nagy férfiak és lufikkal futkoznak!

Ó, hát persze! Ez május elseje! Felvonulás, népünnepély! Két lufi között, Péterrel meg Lacival állok. Akkor Lacit választottam. Talán, mert ő vagányabb volt, Péter visszahúzódóbb, csendesebb típus.

Azután elsodort bennünket az élet: Lacival együtt mentünk szolgálni Debrecenbe, Pétert Németországba vezényelték.

Később, nyugdíjasként újra összefutottunk itthon, Miskolcon. Péter egész életét egyedül élte le, sem feleség, sem gyerek.

Jól ismerjük, kérdezték tőle miért így alakult

Ő csak legyintett, félig tréfásan mondogatta:

Nekem a szerelemben sosem volt szerencsém, lehet, inkább kártyázni kellene!

Hallottam valami zajt magam körül, aztán ismerős hangot:

Péter! suttogtam.

Mellette ott volt egy mentőorvos is.

Most már rendben lesz, ápolásra szorul mondta a doktor. Maga a férje?

Igen, igen felelte Péter.

Az orvos eligazítást adott neki, de Péter végig ott ült, szorította a kezemet, amíg csak jobban nem lettem.

Köszönöm, Péter, már sokkal jobban érzem magam!

Ez örvendetes! Itt egy kis tea citrommal, igyad meg!

Péter egész este maradt, vacsorát készített, ápolt. Annak ellenére, hogy már jobban voltam, féltem is, hogy egyedül maradok.

Tudod, Anna, én egész életemben csak téged szerettelek. Ezért maradtam mindig egyedül.

Jaj, Péter, mi Lacival jól éltünk. Mindig tiszteltem, ő szeretett. Fiatalon hallgattál, sosem tudtam, mit érzel. De most már mindegy, minden elmúlt, az évek, az élet tovatűnt.

Anna, éljük boldogan együtt, amennyi még megadatik! Legyen, ahogy az Úr akarja, de éljünk boldogan!

Fejem Péter vállára hajtottam, megfogtam a kezét: Legyen így! és boldogan nevettem fel.

Egy hét múlva, végre hívott Emese!

Anya, mi volt, múltkor hívogattál, nem tudtam beszélni, aztán el is felejtettem

Semmi, most már minden rendben van. Ha már hívsz, inkább elmondom, nem akarom, hogy meglepetésként érjen: férjhez megyek!

A vonalban csend. Hallani lehetett, ahogy a lánya veszi a levegőt, tördeli a szavakat.

Anya, elment az eszed? Már régóta írják neked a hiányzásokat a temetőben, most meg férjhez készülsz? Ki az a boldog kiválasztott?

Egész testem megfeszült, könny szökött a szemembe. De erőt vettem magamon, és nyugodt, egyenletes hangon mondtam:

Ez az én magánügyem!

Majd letettem a telefont.

Odasétáltam Péterhez: Na, most mindhárman itt lesznek estére! Készüljünk, tartani kell a frontot!

Megoldjuk! Nem most kezdjük! nevetett Péter.

Este tényleg megjelent mindhárom gyerek: Gergő, Zsófi és Emese.

Na, mutasd be nekünk ezt az új szerelmed, mama! kezdte gúnyosan Gergő.

Nem kell bemutatni, ismertek jött ki Péter. Annát fiatal korom óta szeretem. A múlt héten, mikor ilyen rossz állapotban volt, rájöttem, nem tudom elveszíteni. Megkértem a kezét, ő pedig boldogan igent mondott.

Hát maga meg ki, öreg bohóc? Meghibbant? Miféle szerelem hetvenévesen? csattant fel Zsófi.

Milyen “hetvenévesen”? kérdezte nyugodtan Péter. Épp, hogy túl a hetvenen, még előttünk az élet! Anyátok ma is gyönyörű!

Úgy értem, maga így akar hozzájárulni a lakásunkhoz, nem igaz? vetette közbe ügyvédi hangján Emese.

Gyerekek, istenfélők legyetek már! Mi köze hozzá a lakásnak? Néktek mindegyiknek már saját otthonotok van!

De ettől függetlenül, ebben a lakásban nekünk is részünk van! tette hozzá Emese.

Engem nem érdekel a lakás! szólt közbe Péter. Nekem mindig jut valahol hely! De azt kérem, ne bántsátok az anyátokat! Szégyen, ahogy beszéltek vele!

Maga meg, hová képzeli magát, aggastyán szerelmes? Húzza be fülét, farkát! rontott neki Gergő Péternek.

Péter azonban mozdulatlan maradt, szembenézett Gergővel.

Én vagyok édesanyátok férje akár tetszik, akár nem!

És mi vagyunk a gyerekei! kiabált Zsófi.

Igen! És holnap már visszük is öregotthonba vagy diliházba! vágott vissza Emese.

Ne vicceljetek! Gyere, Anna, megyünk innen!

Kéz a kézben mentünk el, meg sem álltunk az utcai lámpáig. Nem érdekelt, mit gondolnak. Szabadok és boldogok voltunk! Az utcai lámpa kísérte lépteink.

A gyerekeim csak álltak, és nem értették, létezhet-e még szerelem hetvenévesenPéter a kezemben tartotta a meleg, remegő ujjait, ahogy végigmentünk a parkon. A holdfény puha ezüstszalagként kísért minket, és egy pillanat alatt feledtette velem a lakás gondját, meg a gyerekek önzését.

Megálltunk a hídnál, néztük a vizet. Péter oldalról rám mosolygott, vonásai kisimultak, szeme ravaszul csillogott, mint egy csínytevő fiúé úgy, ahogy ötven évvel ezelőtt.

Látod, Anna, ezt a pillanatot fiatalon is irigyeltem volna súgta halkan.

Lehunytam a szemem, hagytam, hogy átjárjon a béke. Aztán egyszerre éreztem: a múlt sebeit elvitte a szél, s új élet kezdődött. A gyerekeim felőlem mondhattak bármit nekik önálló életük, nekem pedig jogom van a boldogsághoz most, mikor úgy megtanultam becsülni minden percét.

Péter, gondolod, hogy ezután lesz még május elseje, amikor együtt megyünk lufit venni?

Elnevette magát, karját lazán a vállam köré fonta.

Hát, ha nem is lesz felvonulás, de lufit bármikor veszek neked!

Nevettünk. S ahogy Péterre néztem, tudtam: az utolsó, igazi szerelmem mellett végre igazán élni kezdek. Felszabadultan léptünk be új közös napjainkba, ahol a szerelem már nem a fiatalság kiváltsága hanem a bátorságé, hogy az ember még egyszer kinyissa a szívét.

És az utca fényei, akárhány évet is mutatott a naptár, valahogy fiatalabbnak látszottak. Akár a szerelmeseké.