A délibábos pusztai ég alatt történt egyszer, hogy amikor Tihamér hazatért a hosszúországi váltóműszak végeztével, nem jött egyedül: karjában egy egészen apró, idegen kisfiút hozott.
Ilka éppen kivette a sült pontyoskápos tésztát a villanysütőből, és pillanatok alatt végigömlött a konyhán a frissen sült hal illata. Pont, ahogy Tihamér szereti. A tűzhelyen gőzölgött a gulyásleves, már csak a kompótot kellett megkevernie, de azt majd csak akkor, ha Tihamér belép a házba.
Ilka hófehér vászonkendővel takarta le a halas pitét, s átvonult az ablakhoz. A házikó a debreceni kertes utcák egyikén üldögélt, szemközt pedig ott állt a sárga, lemezes buszmegálló, ahol perceken belül befordulhatott az a busz, amely Tihamért hozza haza.
Három teljes hónapja nem látta a férjét. Tihamér borsodi telepeken dolgozott, mindig három hónap kint, három hónap itthon. Ilka csontsoványra várta minden alkalommal. Meg hát, egy kertesház, az nem egészen olyan, mint egy panel minduntalan férfikézért sóhajt.
A ház Ilka nevén volt. Amikor öt éve összekeltek Tihamérral, a férfinak még volt egy panelja Miskolcon. Úgy döntöttek, vidéki kertes házban lesz igazi életük az a panel el is kelt, az árából Tihamér vállalkozásba fogott, de a sors örvényében azzal pórul járt. Azóta három éve váltóműszakra jár.
A pénz, amit Tihamér hazahoz, nem kevés, de Ilkának bizony nehéz magányosan egerészni három hónapon át. Mire a férfi hazatér, ő már egészen el is felejti, hogy asszony.
Gyermekük nem volt, Tihamér azt mondta, még nincs itt az ideje.
Ha magára maradsz három hónapokra, hogy bírsz majd a gyerekkel is? Gyűjtsünk még egy kis pénzt, aztán otthagyom a váltót, keresek valami melót Debrecenben. Akkor majd beszélhetünk családról is.
De hiába a pénz, mindig volt valami váratlan kiadás most éppen beázott a tető, a szoba mennyezetén folt terpeszkedett, Ilka lavórral fogta a vizet minden esőnél.
Tihamér tudott már róla, mert gyakran beszéltek, meg is ígérte, első dolga lesz ránézni a tetőre, bár az ilyen zabos javítás nem két garas.
A férje dolgos, figyelmes, aggódó ember, mindennap hívja, Ilka szerette nagyon. A férfi hazatérte előtt mindig szabadságot vett ki, szorgosan főzött, sütött, aztán órákat bámult az ablakon át.
A Tisza-tó felett járó gépük két órája landolt, már közeledett is a busz, amelyen Tihamér jött hazafelé… És ott is volt! Ilka szíve nagyot zuhant, amikor meglátta a terjedelmes táskával közeledő férfit.
Máskor Tihamér vidáman integetett a ház felé, tudta, hogy az ablakban várják. Ezúttal minden más volt. A férfi nem volt egyedül. A karjában egy mezítlábas kisfiút cipelt, alig néhány éves lehetett, talán kettő. Ilka zavartan, ijedten állt az ablaknál.
Kinek a gyermeke lehet ez? Valamelyik telepista? De akkor Tihamér miért hozza haza? Ki bízott volna ilyen picit arra, aki nem ért a gyerekekhez?
Tihamér belépett, ledobta a táskát s óvatosan letette a fiúgyermeket a porszőnyegre. A kisfiú riadtan Ilka felé tapadt, ujját a szájába dugta. Ilka zavartan állt, nem ölelte meg a férjét, csak némán nézte, mi lesz.
No, Ilka, nem csókolsz meg több hónap után? nyújtotta kezét Tihamér.
De a férfi arca tompán árnyalt maradt, örömnek nyoma se volt. Ilka megölelte bár, de fejében csak egyetlen kérdés forgolódott.
Ki ez a kisfiú, Tihamér? Mi történik?
A férfi mélyet sóhajtott, halkan szólt:
Zalán, gyere csak, mutatok valamit. Leveszed a cipőd, menjünk a szobába.
Elvitte a gyermeket, leültette a vendégágyra, a kezébe nyomta fából esztergált sárkányrepülőjét, pedig az mindig szigorúan őrizte.
Maradj itt most egy kicsit, nekünk Ilka nénivel beszélnünk kell.
A férfi becsukta az ajtót.
Megvacsoráztatod a férjed? próbált mosolyt erőltetni.
Persze, azonnal, tért észhez Ilka, s gőzölgő levest mert, pitét adott, szemben ült az asztalnál, várt, mikor törik meg a csend.
Tihamér kanalazott, lesütött szemekkel.
Az én fiam ő, vágta oda hirtelen, mintha a kishídi sebeket tépné fel. Az a gyermek, Zalán, az én fiam!
Ilka némán remegett, szívében dobogott a vihar. A férfi arcán semmi tréfa.
Így alakult. Három hónap rengeteg idő egy férfinak, hadarta Tihamér. Megesett, ott a pusztán, a szakácsnővel. Párszor csak, de aztán…
De hát te mindig azt mondtad, még ráérünk gyerekre, suttogta törékenyen Ilka.
Nem akartam ilyet, sosem! igazította ki Tihamér. Amikor megszületett, már csak tényként közölte. Az is világos, hogy a fiú az enyém nézz csak rá!
Ilka nem látott benne semmit. A gyerek csak idegen, félelmetes és taszító testté lett, az árulás eleven lenyomata. És mégis, valamit nem értett:
Miért hoztad ide? Hol van az anyja?
Már nincs vele. Egy medve támadta meg, amikor a telepen este átfutott. Híres borsodi medve, amit később ki is lőttek, de a fiúnak már árva maradt. Nekem hivatalosan bejegyezték apának. Nem is volt mit tenni, elhoztam.
És most? suttogta Ilka.
Tőled függ. Ha nem bocsátasz meg, elköltözünk. De tudd, mindig csak téged szerettem. Az egész csak véletlen volt, botlottam; ha adsz még esélyt, örökké hű leszek hozzád…
Ilka nézte a férjét, szívét maró fájdalommal, de látta: őszintén bánja. Az évek váltotte hosszú várás után nem tudta máshogy elképzelni az életét. Megbocsát majd Tihamérnak de mi lesz a gyerekkel?
És Zalán? Mi lesz vele?
Hova tegyem a fiamat? Ha elfogadsz engem, akkor ő is veled marad…
Ez már lehetetlennek tűnt hogyan lehet szeretni egy idegent, a férje vétkének élő bizonyítékát?
Ilka néma hagyta el a házat, hosszú órákon át bolyongott a deres utcákon, egyszínű víziókban. Feje lázban égett, szíve vacogott. Már-már a hajdúsági folyó hídjánál dobta volna magát a mélybe, de belül már tudta: nélküle nem lenne már élet. Megszokja majd a kisfiút.
Éjszaka tért haza. Tihamér a hálószobában aludt. Zalán, a másé, idegen testecskéje a fotelon húzódott össze; a koppanó éjjeli lámpa halvány fényénél Ilka próbált rámelegedni, de csak idegenkedést érzett. A kisfiú sápadt volt, sovány, reszketegen aludt, anyát vesztett már, az apja is csak félig az övé Ilka nem tudott sajnálattal közeledni, csak vetette rá a gyűlölet árnyékát.
Zalán két éves volt, halk és félénk, Ilka nem mutatta ki sosem az ellenszenvét. A fiú így is érezhette; minduntalan csak Tihamérhoz simult, de ott sem találta egészen a gyöngédséget. Tihamér csak a szükséges minimumot adta: megfürdette, megetette, vett játékokat, mintha távol akarta volna tartani magától is.
Az első hetet Ilka szótlanul töltötte mindkettővel. Mint egy elvarázsolt kísértet járkált a házban, kerülte Zalánt, mintha a légből suttogó hang Bosszúja volna.
Tihamér látta, hogy a nő tűr s amikor nem zavarta el őket, visszatért a szokott magatartásához: tetőt javított, festett, s a házimunka közös szükségből lassanként szót is csalt Ilkából. Lassú hónapok múltán megbékélt a férjével de Zalánhoz továbbra sem tudott közeledni.
Eltelt két hónap, Ilka szorongva gondolt férje újabb eltávozására. Mit kezd majd Zalánnal? Tihamér válasza egyszerű volt:
Nem vihetem magammal! Már benéztem neki a bölcsibe, te délelőtt elviszed, délután hazahozod. Ne aggódj, nem várom, hogy szeresd. Csak foglalkozz vele!
A magánakvaló Zalán nagy szemeivel hallgatta az ajtóból; hogy mennyit értett belőle ki tudja?
Úgy tűnt, Zalánnál több zajlik, mint hinné Ilka. Tihamér elutazott, a gyermek minden reggel magát öltötte, hallgatagon bólintott minden utasításra, alig szólt hozzá egész nap, magában játszott.
Egy délután Zalán otthagyta az ételt, s bezárkózott. Napokra elhallgatott, majd Ilka észrevette, hogy az arca rendellenesen piros. Hozzá sem akart érni, de aztán a homlokon forróságot érzett. Megijedt, rázta: Zalán kábán nyitotta ki szemét.
Régóta rosszul vagyok, a fejem és a torkom fáj motyogta. Tegnap a bölcsiben hánytam is.
Ilka gyorsan hívott mentőt 40 fokos volt a láza. Míg várt, vérre harapta száját.
Miért nem szóltál? simogatta kétségbeesetten. Mit vétettél te, hogy csak félsz, csendben szenvedsz itt mellettem? Egyetlen jólnevelt fiú!…
Asszonyom, kórházba kell vinni, hörög jelentette ki a mentős. Ilka takarót csavart a fiúra, ölbe kapta, rohant az időn kívüli mentőhöz.
A kórházban kérdezték, ki a gyermek:
A férjem fia, épp örökbefogadom, hamarosan az anyja leszek mondta, s ekkor mintha egy pillanat alatt elolvadna a szíve jeges kérge. A kis kar ölelésének melegében minden bánat kiolvadt, Ilka hirtelen már anyjának érezte magát.
Két hétig virrasztotta Zalán betegágyát, a legaggódóbb édesanya lett osztályonként. Ha a láz nem csökkent, egész személyzethez futott, s megnyugvás volt minden ölelés, minden mosoly.
Anya így szólította először a kisfiú is, amikor Tihamér legközelebb hazatért. Addigra Ilka hivatalosan is örökbe fogadta, anyjaként írathatta be. Most már nemcsak papíron, de szívében is az övé volt Zalán.
Eltelt másfél esztendő, Zalán boldog, eleven kisgyerekké vált, Ilkához ragaszkodott, Tihamér csak megkönnyebbülten figyelte.
Aztán történt a rémség: Tihamér elutazott, pár hét múlva jött a hír a borsodi váltóműszakosokat szállító busz lesodródott a Karszt-mély völgybe, a hótakaró alatt részben örökre eltemetve utasaival együtt. Tihamér is eltűnt köztük…
Ilka majd beleőrült a gyászba. De Zalán jelenléte kihúzta a fájdalom feneketlen kútjából végül belátta: miatta érdemes élni. Egy év múltán férjét eltűntnek nyilvánították, még egy év, és halottnak. Ilka napjai ismét megteltek, csak Zalánért élt már.
Két héttel a hivatalos elhalálozás előtt, egy esős hajnalon, mintha csak közlekedési rémálomból lépne elő, Tihamér egyszer csak ott ült az asztalnál, s ette Ilka reggeli mákos kalácsát. Ilka meglepett, szólni sem tudott.
Ne ijedj meg, Ilka, élek! kacsintott Tihamér, s zavartan állt fel. Akkor épp nem voltam a buszon. Egy régi ismerősöm hívott le a Balatonra, megvettem neki egy házat, aztán együtt maradtunk… Úgy döntöttem, veled lezárok mindent, eljöttem a válásért, Zalánért.
Mi van? Mit akarsz tőle?
Az új társam idősebb, nem lehet gyereke. Gondoltuk, hozzánk vesszük Zalánt, család leszünk.
Soha! sikoltott Ilka. Ő az én fiam! Hivatalosan, jogilag, lelkileg! Neked most kell, aztán ha megunod?
Ilka, tedd le azt a villát, húzta össze magát Tihamér, ahogy Ilka remegő ujjai vasvillát markoltak. Figyelj, nem magadnál vagy, csak féltékeny vagy, meg haragszol! Zalán nem a tiéd igazán.
Nem? Akkor menjünk, kérdezzük meg őt! Már elég nagy, tud választani!
De Zalán, aki mindent kihallgatott az ajtóból, akkor odaszaladt, Ilka ölébe bújt:
Anya, veled akarok maradni! Ne hagyj el neki!…
Már hogy is hagynálak! húzta ölébe Ilka a fiút. Ő az én kisfiam, nélküle semmit se érnék. Te pedig, Tihamér, menj, ahova akarsz! Papíron is, szívben is örökre mi vagyunk egy család!
Tihamér duzzogva rántotta magához a maradék kalácsot, csak zabált, aztán végül elindult.
Úgyis te jársz rosszabbul! Már senki nem vesz el titeket gyerekestül!
Nem bánom vágta rá Ilka. Nekünk így is jó, nálunk egymás a világ… s ahogy Tihamér kifordult a kapun, újra elszállt minden szorítás: csak a tavasz ködös fénye dereng tovább Debrecen felett.
