Ne haragudj, anyu, most inkább ne gyere át hozzánk, jó? mondta a lányom halkan, szinte félvállról, miközben a folyosón épp felhúzta a sportcipőjét. Köszönök mindent, komolyan, de most… most jobb lenne, ha otthon maradnál és pihennél.
Már a táskámat fogtam, a kabátomat húztam fel, készültem ahogy minden héten , hogy elmenjek Zsuzsihoz, az unokámhoz, amíg a lányom jógázni megy. Ez mindig olajozottan ment én érkeztem, vigyáztam, majd hazabuszoztam a kis garzonomba, aminek a fala már lassan magányból is hámlik. De ma valami más volt. A szavai után ott álltam dermedten, mint egy kőszobor a Hősök terén.
Mi történt? Tettem valamit? Rosszul fektettem le a gyereket? Nem a megfelelő bodyt adtam rá? Rosszkor etettem? Vagy csak nem néztem eléggé anyásan?
Á, dehogy, sokkal egyszerűbb és bántóbb volt az ok.
A férje szülei, akik tehetősek, befolyásosak és úgy általában mindenhol ott vannak, hirtelen eldöntötték, hogy mindennap meglátogatják kisunokájukat. Ünnepélyes arccal adtak át ajándékokat, és elfoglalták a nappalit természetesen azt a bútort ők vették. A lakás is tőlük van.
A szekrény, az instant kávé minden tőlük. Most is hoztak bécsi habos kakaót, és otthon érezték magukat, mintha a saját Veresegyházi kúriájukban lennének. Az unoka is már az övék. Én én meg csak zavartam.
Én, a MÁV-nál dolgozó, harminc éve szolgáló egyszerű asszony, se titulus, se karórák csillogása, se divat, csak praktikus pulóverek, meg az örök mozdulatos kezek.
Nézz már magadra, anya, sóhajtott a lányom. Meghíztál egy kicsit, az ősz hajad is elborít mindent. Kicsit… trehány vagy. Ezek a pulóverek, hát mintha a Józsefvárosi piacon vetted volna. És még mindig árad belőled a vasúti szag. Érted?
Hallgattam. Mit mondhattam volna erre?
Miután elment, a tükörhöz léptem. Egy nő nézett vissza rám álmos szemekkel, száj körül pár nevetőránccal, bojtos, formátlan pulcsiban, pirosló csepp formájú arccal. Egy pillanat alatt elöntött az önutálat, mint amikor a Balaton partján vihar tör ki semmiből. Lementem a sarki büféig friss levegőért, közben úgy szorult a torkom, mint amikor a régi piacon alkudtam, és a könnyek is elárultak csaltak, mint a májusi zápor.
Hazamentem a kis zugomba panel, külső kerület, egyszobás, de az enyém. Lehuppantam a szakadt kanapéra, elővettem a régi butaNokiam, amin ott voltak még a régi képek. Lányom első napja az iskolában, vastag masnival, a ballagás, a diploma, az esküvő, és ott az unokám mosolyog a kis rácsos ágyban.
Az egész életem képekben. Minden, amiért hajtottam, dolgoztam, főztem, tologattam a babakocsit a vizes Múzeum körúton. És most, itt volt a ne gyere át. Hát, vége az én időmnek. Eljátszottam a szerepem. Most már csak ne zavarjak. Ne legyek teher a pesti élet közepén az én szerény, magyarnak túl magyar arcommal. Ha kellek, úgyis hívnak majd. Talán egyszer hívnak.
Eltelt némi idő. Aztán egyszer, csörög a telefon.
Anyu szólt a hang, olyan fojtottan, mint amikor valaki túl sok lecsót evett. Át tudnál jönni? A bébiszitter lelépett, az örökifjú apósék hát, előbújt a sárkányoldaluk. András elment haverokkal sörözni, én teljesen egyedül vagyok.
Egy szívdobbanásnyi csend után higgadtan szóltam:
Sajnálom, drágám. Most nem tudok menni. Dolgom van saját magammal, méltóvá kell válnom ahogy mondtad. Ha majd sikerül, talán átugrok.
Letettem. Először mosolyogtam hosszú idő óta. Szomorúan, de büszkén.
