– Nem tetszik, hogy saját családot akarok? Elmenekültem tőletek, új életet kezdtem, ti pedig megint a régi nótát fújjátok – Zina, ne izgulj már! Tudom, hogy a városi lánynak nehéz lesz a faluban, de segítek! – próbálta bíztatni a lányt Dömötör. – Tudom, mit csinálok, megleszek egyedül is. Csak legyél mellettem! Zina teljesen össze volt zavarodva. Miért is szerettem bele egy falusi fiúba? Ráadásul annyira, hogy a térdem is beleremeg! Már huszonnyolc éves, sikeres karrierrel, a harmincéves Dömének pedig nagy családja és saját háza volt egy Budapesthez közeli magyar faluban. A Vidámparkban ismerkedtek meg, ahová Dömötör véletlenül tévedt be, amíg az anyukája boltolt, Zinát pedig a barátnői csalták oda. Egymásba botlottak, telefonszámot cseréltek, aztán beszélgetni kezdtek. Dömötör próbált tenni a lányért, gyakran járt fel hozzá Budapestre, mindig figyelmes és kedves volt, és Zina elolvadt. Ráadásul Dömötör, a többi ismerős fiúval ellentétben, őszinte, nyílt szívű és jóságos volt! Aztán a fiú megkérte a kezét, Zina pedig igent mondott. – Na lányom? Próbáld csak ki! Döme falusi fiú, dolgos, jólelkű – egyezett bele az anyuka. – Ha nem megy, visszajössz Pestre. Znának nem volt vesztenivalója. Dolgozni tudott otthonról is – most már ez is lehetséges volt a munkahelyén. Nem éppen tizennyolc éves, a faluban pedig, mondják, tiszta a levegő! Csakhogy… – Döme, én milyen minőségben menjek oda? – kérdezte Zina. – Mint a menyasszonyom. Egy év múlva lakodalom, aztán nászút – mondta kissé zavarban a fiú. – Addigra mindent összehozok, hogy a pénzen ne kelljen aggódnod. Tudom, hozzászoktál a jobbakhoz. Minden úgy tűnt, rendben van, mégis valami nyugtalanította Zinát. Hogy pontosan mi, maga sem tudta, ezért úgy döntött, belevág! Kivett egy hét szabadságot, bőröndbe pakolt, és bezárta a sok munkával kifizetett kétszobás pesti lakását, majd autóval elindult a faluba Dömötörhöz. Az első falusi este nagyon tetszett neki. Tombolt a nyár, együtt locsolták a kiskertet, vacsorát főztek, s mindent gyorsan elvégeztek. – Drágám, jönnek a szüleim! – mondta Döme péntek este, kicsit hamarabb hazaérve a munkából. – Minek? – szeppent meg Zina. – Megismerkedni veled, segíteni nekünk, és jön a bátyám is a feleségével – toporgott izgatottan a fiú. – Meddig maradnak? – kérdezte félve Zina. – Remélem nem sokáig! – Döme komolyan Zina szemébe nézett. – Ne aggódj, megoldjuk! Zina egyre jobban aggódott, de anyukája megnyugtatta: – Ne izgulj, kislányom! Ez egy próbának is jó lesz. Ha nem megy, van hová hazajönnöd! Csinálj mindent úgy, ahogy neked jó, a többiek vagy megszoknak, vagy nem. Ez már Döme dolga. „Tényleg, mit is aggódom? Még nem is vagyok feleség!” – nyugodott meg Zina. Aznap este, mire a család megérkezett, Zina már terített, mindenki asztalhoz ült, de a feszültség oldhatatlannak tűnt – volt itt minden! Fanyar, féltékeny jövendőbeli sógornő, szókimondó anyósjelölt, piszkálódás, villámcsapásszerű családi viták. Másnap hajnalban, még jóformán fel sem kelt, Dömötör anyukája rontott be a szobába: – Hát miért alszunk mi még? Falun ebédig nem alszik senki! Ideje reggelizni főzni! Zina csak próbálta tartani magát az ostrommal szemben, míg végül elege lett: – Dömö, én hazamegyek! Ha ez a cirkusz elmegy, hívj, ha komolyan gondolod, de ezt nem bírom! Erre persze anyósjelölt felháborodik: – Mit képzelsz, hogy tönkreteszed a családunkat? Minden időt és pénzt erre a nőre pazarolsz! Csak kihasznál téged! Dömötör végül egyértelműen az ő oldalára állt: – Ha nem tetszik, hogy a saját családomat akarom, menjetek haza! Csak meghívásra jöhettek hozzánk! Főleg te, Olgi! A család döbbenten kapkodta össze a cuccait, de végül az apja és a bátyja mellé álltak: – Mi veled vagyunk, Döme, tarts ki a boldogságod mellett! Az esküvőn végül mindenki együtt ünnepelt; anyós és sógornő ugyan nem lettek barátnők Zinával, de inkább hallgattak – így volt a legbiztonságosabb. Zina végül boldog volt – ők mindent együtt csináltak, támogatták egymást, és már nem féltek a váratlan vendégektől!

2024. május 12.

Nem tetszik nekik, hogy saját családot akarok? Elköltöztem tőlük, elkezdtem építeni a saját életemet, aztán idejöttek, és minden megy megint a régi kerékvágásban… Vajon mindenkinek ilyen nehéz önállóan boldogulni, vagy csak én érzem ezt ennyire?

Piroska is szólt, amikor felhívtam:
Ne izgulj már annyira! Tudom, hogy vidéken városi lánynak nem könnyű, de segítek! győzködött András. Mindent meg tudok csinálni, csak legyél mellettem!

Bevallom, teljesen összezavarodtam. Miért pont egy falusiba szerettem bele? Ráadásul úgy, hogy még a lábam is remegett, mikor megláttam! Huszonnyolc vagyok, egész jó munkám van, büszke vagyok arra a kis kétszobás lakásra, amit önerőből vettem Budapesten, de András harminc éves, rengeteg rokona van, saját háza a falu szélén, alig tíz kilométerre a várostól.

Mókás, hogy egy vidámparkban futottunk össze először. Ő épp arra járt, míg az anyukája a plázában vásárolt, engem pedig a barátnőim rángattak oda. Szóba elegyedtünk, telefonszámot cseréltünk, s onnantól jöttek a közös kávézások és séták. András mindig igyekezett meglepni, sokszor átjött hozzám Budapestre, figyelmes volt és kedves, teljesen elvarázsolt. A városi fiúkkal szemben őszinte, tiszta szándékú és nagyon jólelkű volt.

Végül megkérte a kezem, én pedig igent mondtam.

Anyám sem ellenezte:
Kislányom, próbáld meg. András dolgos, rendes srác. Ha nem működik, hazajössz.
Valójában nincs is mit vesztenem. A munkámat megcsinálom otthonról is, mostanában úgyis rugalmasak vagyunk. Huszonnyolc évesen már nem árt a friss levegő sem. Csak…

András, minek számítok én most ott vidéken? kérdeztem kicsit félve.
Menyasszonynak. Egy év múlva lakodalom, aztán elutazunk valami szép helyre, addigra össze is spórolok mindent, hogy ne kelljen a pénzen aggódnunk. kicsit elvörösödött, ahogy ezt mondta. Tudom, hogy te máshoz vagy szokva.

Minden stimmelt volna, mégis valami nyugtalanított. Talán csak túlgondolom? Ráadásul még feleség sem vagyok. Egyszer élek, hát ki kell próbálni, nem?

Vettem hát egy hét szabadságot, bőröndbe pakoltam a legfontosabbakat. Becsuktam a kis lakásom ajtaját, amin annyit dolgoztam, és elindultam az autómmal Andrásék falujába ő már izgatottan várt a ház előtt.

Az első este meglepően jól sikerült: nyár volt, együtt locsoltuk a kis veteményest, közösen főztünk vacsorát, mindenben segítettünk egymásnak. Mintha mindig is így lett volna.

Másnap pénteken András hazaért korábban:
Piroska, jönnek a szüleim! hadarta izgatottan.
Minek? kérdeztem meglepetten.
Megismernek téged, és segítenek is egy kicsit. Jön velük még a bátyám, Laci, meg a felesége, Tünde is.
Sokáig maradnak?
Remélem, nem! mondta András, látszott, őt is idegesíti.

Anyám este hívott telefonon:
Nyugodj meg, tekintsd ezt próbatételnek! Ha nem megy, hazajössz, de addig tedd azt, ami neked kényelmes. Ők majd megszoknak, vagy nem, az már Andráson múlik.

Ez valahogy megnyugtatott. Mitől félek ennyire? Végül is itt úgysem esznek meg…

Épp az asztalt terítettem, mikor megállt egy régi Opel az udvaron.

András vigyorogva szólt:
Megjöttek!

Kimentünk üdvözölni őket: András anyukáját, Éva nénit, nagy termetű, lélekmelengető asszonyt sötét rövid hajjal és vaskos szempillákkal, András apját, Sándor bácsit, és Laciékat. Tünde, szőke, magabiztos nő, rögtön végigmért. Gyanakodva villant rám attól, hogy én kicsit más vagyok, fiatalosabb, feltűnőbb, mint ő.

Mit ácsorogsz ott? Gyere segíteni! fordult Laci felé Tünde, és már csörtetett is a csomagokkal a ház felé.

Leültettem mindenkit az asztalhoz, magamban remélve, hogy talán lemegy a feszültség. Ráadásul főzni jól tudok!

Látom, odatetted magad dícsérte Éva néni.
Nagyon rendben van bólintott egyet Sándor bácsi.
Tünde viszont csak bökte a villájával a csirkét:
Ezeket a fancy újhullámos ételeket ki találja ki? Na mindegy…

Pedig nagyon finom! szólt rá Laci.
Ja, csak neked mindegy, mi kerül a tányérodra vágta oda Tünde, demonstratívan letéve az evőeszközt.

András ránézett a szomorkás arcomra:
Tünde, ne legyen már ennyire látványos a féltékenységed! Piroska mindent beleadott.

A nevét ki találta ki? Mint a tehén a szomszédban, azt is Piroskának hívják szúrta oda Tünde.
Ezen kicsit elmosolyodtam.

Mi az? kérdezte halkan András.
Csak eszembe jutott, hogy a barátnőm tengerimalacát Tündének hívják suttogtam vissza.
De mindeki hallotta az asztalnál.

Éva néni elhúzta a száját, Sándor bácsi majdnem nevetett, Laci röhögött, de Tünde vörös lett mérgében.

Képzeld, én Laci felesége vagyok, te nekem csak valami… együttélő vagy! vágta oda, mire Éva néni helyeslően hümmögött.
Legalább udvarias vagyok, ha vendégségbe megyek, igyekszem nem sértegetni a háziakat feleltem udvariasan.
Nem hozzád jöttem vendégségbe! vágta rá Tünde.
Én meg téged nem is hívtalak szólt közbe András, aki most már tényleg ideges volt. Egyébként mennyi ideig terveztek maradni?
A döbbent csend mindent elmondott.

A helyzet akkor fordult igazán feszültté, amikor Éva néni megszólalt:
Majd megtanítjuk ezt a kis ficsúrt vidéki életre, aztán megyünk is.
Anyu, ne fáradj! Mi elboldogultunk eddig, ezután is fogunk!
Na, meglátjuk, meddig tart a lelkesedésed mondta Tünde.
A családban csak egyvalaki lusta, és nem Piroska vágott vissza András. Köszönjük, hogy eljöttetek, most pihennétek meg, kérlek!

András kézen fogott, mi ketten leszedtük az asztalt. Közben arra gondoltam, milyen jó, hogy valakire ilyen magabiztosan támaszkodhatok. És ha bármi balul sülne el, még mindig hazamehetek.

Másnap hajnalban már zaj volt a házban.
Na mi az, itt még aludni akarunk? Vidéken nem alszunk délig! csörtetett be Éva néni a hálóba. Itt az ideje reggelit főzni!

Felnéztem a telefonra. Nyolc óra! Az éjszaka eseményei után szívesen maradtam volna még az ágyban.

Éva néni, reggelihez van minden a hűtőben húztam magamra a paplant. Mindjárt felöltözöm.
Micsoda úrnő! Gondoltam, hogy “ilyen” vagy legyintett Éva néni, majd kivonult.

Gyorsan összeszedtem magam, lementem a konyhába. András már ott sütött-főzött.
Drágám, felébredtél? köszönt rám kedvesen.
Fel kéne, ha nem zörögnétek ennyire! szólt be Éva néni.
Csikorgattam a fogam.

Anyu, miért kell neked bejönni a szobánkba? kérdezte András döbbenten.
Vidéken korán kelnek. Majd ha lesz tehenetek, ötkor felkelsz fejni! kuncogott Tünde.

Tényleg? És te mikor fejtél tehenet utoljára? kérdezte András.
Mikor Piroska megjelent, azóta ellustultál! vágott vissza Éva néni.
Ez már nekem is sok volt.
András, ha ezek elmennek, szólj, addig hazamegyek Pestre jelentettem ki.
Mit? Hogy haza akarsz menni? fakadt ki Éva néni. Amióta ez a nő bekerült a képbe, nincs időd a családra, nem segítesz! Ő csak a pénzedre fáj a foga!
Elég! csapott az asztalra András. Ha ennyire zavar, akkor menjetek haza! Ezentúl csak akkor jöttök, ha meghívunk főleg te, Tünde!

Míg Éva néni és Tünde szóhoz jutottak volna, András átfogta a vállam, és visszakísért a hálóba. Az apósa és Laci csak mosolyogva pakoltak.

Válassz, fiam! Vagy én, vagy ez a nő! jelentette ki Éva néni.
De hisz Tündét elfogadtátok mondta kiábrándultan András.
Őt? Ne viccelj! zsörtölődött Tünde.

Sándor bácsi és Laci mosolyogva figyelték a jelenetet.
Na, gyerünk! nógatta Éva néni.
A boldogságomat választom vágta rá András.
Akkor nekem nincs többé fiam! jelentette ki Éva néni, és elviharzott. Követte Tünde is.

Ha baj van, ránk mindig számíthattok mosolygott apósa, majd összecsomagoltak mind, és elutaztak.

Kicsit fura érzés maradt bennem, de András viszonya hozzám még komolyabbá vált. Mindent együtt végeztünk, én pedig igyekeztem mindenben mellette állni, tudva, milyen nehéz neki ez most.

Ezalatt Laciéknál átalakult az élet:
Anyu, Tünde! Vettünk nektek tehenet! jelentette be vidáman Laci.
Elment az eszed? Éva néni alig hitt a fülének.
Nem. Tünde ezentúl minden reggel fej és hajtsa ki a rétre.
Laci, na, ne viccelj! Tünde ideges lett.
Ti akartátok megtanítani Piroskát, hát most tessék! Sándor bácsi is bekapcsolódott. És anyu, reggel hétkor legyen meleg reggeli, nem szendvics, hanem igazi házias!
Elindult hát a “nőnevelés”. Minden, amit Piroskának mondtak, most visszakapták.

Éva néni lassan rájött, hogy túlzásba vitte a dolgot, de beletörődni, hogy maguknak kéne annyit dolgozni, már nehéz volt. A tanultság is más nagy gazdaságuk most lett, ideje sem volt semmire.
Végül Éva néni kibékült Andrással, de jönni inkább már nem mert hátha Piroska még jobban tud mindent?

András végül boldogan megkérte a kezem, csodaszép lagzi lett! Mindenki együtt ünnepelt, még ha Éva néni és Tünde nem is szerették meg teljesen az új menyeiket inkább csendben maradtak, az volt a biztos.
Én pedig boldog vagyok! Mindenben támogatjuk egymást, és már nem félek, ha váratlan vendégek toppannak be. Az életünket pedig úgy alakítjuk, ahogy nekünk a legjobb.