2024. december 12., kedd
Hát, ez a negyvenedik születésnapom. Kerek szám, igazán fontos mérföldkő, legalábbis számomra mégis úgy érzem ma este, mintha csak egy átlagos nap lenne. Délután óta azon gondolkodom: vajon miért nem csörren meg a telefonom? A tágas, tiszta nappalinkban, a szépen megterített asztal mellett ülök, pohár vörösborral a kezemben, és a telefonom sötét kijelzőjét nézem. Az ünnepi vacsoraillat a sült kacsa, a mézeskalács és az ablakon túl kavargó hó mind azt kiáltja: “Ünnep van!”. Én pedig csak várok, hátha hívnak. Hátha eszükbe jutok.
Zoltán, a férjem, csendben majszolja a kacsahúst. Próbál úgy tenni, mintha nem venné észre, hogy figyelem, de érzem neki is kellemetlen. Ő legalább igyekezett, szép ajándékkal: egy wellness-utalvány, pont olyan, amiről mindig is álmodtam. Ez jól esett, tényleg. De most valahogy mégsem tudok örülni, hiszen ő az egyetlen, aki ma egyáltalán megállt mellettem.
Talán áramkimaradás van valahol mondom halkan, félig magamnak, félig Zolinak , vagy összekeverték a napokat. Vagy végülis… lehet, hogy csak elfelejtettek. De hogy? Negyven éves vagyok! Ez nem akármilyen szülinap. Hiszen a férjem családja tizenöt éve minden ünnep, családi találkozó, vagy épp baj esetén én rohantam, főztem, segítettem, gyerekükre vigyáztam, pénzt adtam kölcsön, mindig ott voltam.
Tudod, milyen anyám próbál mentegetni Zoltán, eltolva a tányérját. Ilona néni mostanában fáradékony. Biztos elfoglalta magát a kerttel vagy a gyógynövényeivel… vagy csak elaludt tévézés közben. Ági meg… tudod, hó vége van az irodában, leadási határidők, egész hónapban túlórában van…
Felkacagtam, de nem a jókedvtől. Áginak, a férjem húgának, sosincs ideje rám, kivéve, ha a gyerekeivel kell valaki otthon maradjon, vagy éppen pénzre van szüksége hónap végén. Olyankor mindig csodával határos módon rám ér rá.
Az ablakhoz sétáltam, néztem a fehér hópelyheket, s eszembe villant: lehet, hogy túl sokáig voltam mindenkinek a “mindenes”, az önzetlen, mindig rendelkezésre álló sógornő. Egy éve, amikor Ilona néni, az anyósom, 65 éves lett, én szerveztem a vacsorát az éttermet kinéztem, tortát sütöttem, menüt írtam, és még megható videót is összevágtam a régi családi képekből. “Lehetett volna krémesebb a torta” fanyalgott akkor, és a bolti tusfürdőjét kapta tőlem ajándékba, amiről rajta felejtették az akciós matricát.
Ági? Ő természetesnek vette, hogy “Erikám, ugorj már el a bölcsibe a fiúkért, nem érek oda”, vagy: “Tudnál segíteni a beadandómmal, elakadtam…” És én mindig segítettem.
Most úgy érzem, elfáradtam ebben.
Eltelt egy hét. Egyetlen üzenet, hívás, semmi. Majd, pontosan hét nap múlva Ági neve villant fel a kijelzőn. Harsány, vidám hang:
Hahó, névnaposom! Hát, most szóltak, hogy elutaznánk hétvégére Bécsbe, annyi, hogy a Samut valahová el kellene helyezni. Tudod, milyen nehéz most kutyapanziót találni, ráadásul drága is! Elvinnéd magadhoz? Úgyis szereti nálad!
Samu egy rosszcsont, nagy testű vizsla, múltkor szétrágta a cipőmet, és szétkaparta a folyosói falat. Ágival telefonáltam.
Ági, mondtam lassan nem mondanál inkább valamit a múlt hétről?
Ja, a szülinapodra gondolsz? Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, rengeteg volt a meló, tudod, hogy nem haragszol, ugye, drága vagy! Na, szóval pénteken visszük Samut.
Nem, feleltem higgadtan.
Tessék? Mi az, hogy nem?
Nem viszem el a kutyádat.
Néma csend. Majd, éles hangon:
Komolyan megsértődtél? Negyven vagy, nem kéne duzzogni… szerintem kicsit túlreagálod. Elmondom anyunak, milyen vagy, így bánsz velünk.
Nyugodtan mondtam, majd letettem a telefont.
Kicsit remegett a kezem, mégis, valami furcsa könnyedség töltött el. Először mertem nemet mondani. Semmi katasztrófa, a világ nem dőlt össze.
Este Zoltán szomorúan jött haza anyja és húga nyilván már kioktatták.
Erika, anyu teljesen ki van bukva miattad, Ági sír, a kutya miatt mehet panzióba… Miért nem vállalod el?
Ránéztem, nyugodtan.
Zoli, ők elfelejtették a negyvenedik születésnapomat, pedig mindig én vagyok az, aki körbeugrálja az egész családot. Ne érzed, hogy ez mennyire egyoldalú játék?
Érzem, de hát mégiscsak a családunk
Pont ezért. Egy családban egymást tisztelni kéne, nem kihasználni. Engem pedig csak használni akarnak, mint a porszívót. Elég volt.
Samut végül Ágiék panzióba vitték, azóta hetekig csak hátam mögött dühöngtek, pletykáltak, hisztisnek meg önzőnek tartottak.
Közben közeledett Ilona néni hetvenedik születésnapja. Hatalmas családi esemény: minden rokont, régi kollégát, szomszédot meghívott a vidéki házba, amit Zoltán építgetett évek óta. Máskor minden előkészület rám hárult: én hoztam a húst, zöldséget, tortát sütöttem, salátákat készítettem. Hosszú lista mindenkinek a kívánságai szerint, aztán én kuktálkodtam, ők pedig szépfogban, csinosítva fogadták a vendégeket.
Január közepén csörgött a telefon, anyósom volt az.
Erikám, aranyom, hát hogy vagytok? Tudod, hamarosan itt a nagy nap, már írjuk a bevásárlólistát: három doboz jó minőségű kaviár, füstölt lazac, tíz kiló sertés nyak, öt féle saláta… Szóval, jegyzeteld!
Nem jegyzeteltem. Inkább kevergettem a kávémat.
Ilona néni vágtam közbe , bocsánat, hogy félbeszakítom, de ki fog ilyen mennyiségben főzni?
Naná, hogy együtt csináljuk, de tudod, nekem már fáj a lábam, sokáig nem bírom. Majd te főzöl, én meg segítek, Ági meg segít tálalni, ha ráér.
Sajnálom, de sem tudok ott lenni főzni. Vendégként megyek, ahogy meghívót is kaptam.
Halálos csend. Hideg, számonkérő hang:
Hogyhogy nem érsz rá? Mi lehet fontosabb az anyósod hetvenedik születésnapjánál?! Még hogy vendég… Hát mikor romlott el köztünk minden? Tudod mit, pénteken várlak, ott a lista, csináld végig, legyél kedves.
Este Zoli letört arccal jött haza.
Erika, anyu annyira kivan, kiabál, listát küldött húszezer forint értékben, mindent meg kell vennünk. Mit csináljunk?
Megveheted, ha szeretnéd mondtam nyugodtan, és visszafordultam a magazinomhoz. De én pénteken nem megyek előkészíteni, főzni, egész héten dolgoztam.
De hát akkor üres asztal lesz, mindenki minket fog szidni!
Zoli, emlékszel, hogy nézett ki a szülinapom? Az asztal meg volt terítve, kaja volt bőven, csak emberek hiányoztak, akik fontosak nekem. Most én is csak vendég leszek.
Végül Zoli vette meg az alapanyagokat, de főzni nem tudott, Ági pedig kijelentette, hogy ő a frissen készült műkörmei miatt nem fog krumplit pucolni. Eljött a szombat. Nyugodtan, későn keltem, arcmaszkkal, szépen, nyugodtan készülődtem, ahogy egy igazi ünnepelt tenné. Felvettem a sötétkék, földig érő ruhám, rendbe raktam a hajam. Taxival indultam, útközben vettem egy csokor krizantémet nem nagy, de szép, stílusos. A boltban egy ajándékot is választottam: egy egyszerű, cuki falinaptárt cicákkal.
A házhoz érve már ott álltak a vendégek, bent kiabálás, kapkodás hallatszott. Ilona néni kötényben, csavarókkal a fején, vörös arccal rohangált a konyhában. Ági sértetten, de ünneplőben éppen konzerves borsót próbált kinyitni, körmét féltve. Zoli az udvaron, szenes arccal, a grill mellett veszekedett a tűzzel. A vendégek a nappaliban, az asztalon csak ásványvíz, üres tányérok.
Na, végre! csattant az anyósom. Csak most jössz, mikor mindenki vár, mi szétizzadtuk magunkat, te meg kiöltözve vonulsz! No, irány a konyha, lehet pucolni, húst sütni!
Jó napot kívánok, Ilona néni mosolyogtam szélesen, átnyújtottam a virágot. Boldog születésnapot kívánok, egészséget, örömet! Ezt a kis ajándékot szeretettel hoztam.
Ez minden? Menj, segíts, főzzél már valamit!
Én vendégként jöttem válaszoltam hangosan, hogy a nappaliban is hallják. Két hete szóltam, hogy nem vállalom a főzést. Sajnálom, ha a terv nem sikerült, de minden nagy ünnep így működik, csak eddig mindig én oldottam meg helyettetek.
Ilona néni majdnem sírva fakadt, Ági dühösen vágta le a dobozos borsót az asztalra. Zoli szénné égett grillhússal jött be:
Odaégett az egész. A hús vége, saláták nem készültek el…
Állt a csönd. A vendégek meghökkentek. Végül Ilona néni remegő kézzel bontotta ki az ajándékot. Benne egy cuki cicás naptár minden családtag születésnapja pirossal bejelölve, az enyém is. Mellette filctoll, ha valaki még ki akarná egészíteni.
Mélyet sóhajtottam.
Tudja, Ilona néni, azért hoztam, hogy jövőre már ne felejtődjenek el a fontos dátumok. Tudja, mennyi egy háziasszony, egy “ingyenes családi szakács” munkabére? Most megtapasztalta. Legyünk egymással méltányosak.
Egy seregnyi vendég között ültem, kolbászt és konzervborsót ettünk, megbecsülve minden apróságot. Amikor letelt az illendő idő, felálltam.
Elindulok, nem érzem magam igazán jól ebben a hangulatban mondtam Zolinak. Ha végeztél, gyere haza, rendelek egy igazi pizzát, majd együtt megeszük.
A skandalum utóélete egy hónapnyi szótlanság és szemrehányás volt. De Zoltán látta először, milyen az, amikor nem vagyok a családi “rabszolga”: milyen káosz marad utánam, és mit jelent, ha nincs, aki fenntartsa a rendet, a melegséget.
Egy hónap múlva szerda este, váratlanul Zoltán rózsacsokorral jött haza.
Csak úgy, Erka. És… Anyunak megmondtam: idén a májusi kerti munkák helyett wellnessbe megyünk. Kettőnknek vettem utat.
Felnevettem, megöleltem végre úgy éreztem, egyenrangú társa lettem, nem csak valaki, aki két ünnep közt is mindent elintéz.
Ilona néni és Ági kelletlenül, de szépen lassan beletörődtek. Március 8-án egy üzenet várt: “Boldog nőnapot! Tavaszi hangulatot kívánok!” Ágitól, egy piros tulipán emojival.
Nem lettünk legjobb barátnők, anyósom sem ölelget, de végre megértették: ezt a boltot bezártam. Ezután csak annak nyitom, aki emlékszik rám, és megbecsül.
A cicás naptár, mondta Zoli, a legfeltűnőbb helyen lóg most Ilona néninél, pirossal bekeretezve az én születésnapom is. Biztos, ami biztos.
Ha valaki magára ismerne: ne féljen kiállni magáért, és nem kell mindent magára vállalni csak azért, mert “így szokás a családban.” Ki tudja, lehet, épp most lesz minden jobb.
