Elvittem az apósom lányát és a kisfiát nyaralni a Balatonhoz. Ezerszer megbántam.
A férjemmel már évek óta barátainkkal járunk a Balaton partjára nyaralni, autókkal, sátorozással. Igazi tapasztalt táborozók vagyunk már. Mindig kiválasztunk egy öblöt, ott verjük fel a sátrakat. Nappal fürdünk, strandolunk, hosszú sétákat teszünk, este pedig tábortűznél gitározunk, pohár száraz vörösborral, közös nóták mellett elálmodozunk. Idén csatlakozott hozzánk az apósom lánya, Piroska, a két és fél éves fiával együtt. Sokáig hezitáltunk, elfogadjuk-e őket.
Sajnos rávettük magunkat. Visszatekintve, a gyerek nem is okozott gondot, hanem Piroska. Már az úton elkezdődtek a bonyodalmak. Piroskának minden órában meg kellett állnunk. Fáradt volt, ki akarta nyújtani a lábait. Így értelemszerűen sokkal később értünk le, a barátaink rég elfoglalták már a placcot, sőt, fürödtek is egyet, mire megérkeztünk. Végre leértünk, kezdődhetne a pihenés gondoltuk. De csak akkor indult el igazán a fura álomjáték.
Piroska dühösen tört ki:
Itt nem maradok!
Miért? Mondtam, hogy sátorozunk!
Azt hittem, ez azt jelenti, hogy keresünk majd szállást a helyszínen, nem hotelben, hanem valami vendégházban.
Akkor minek hoztuk a hálózsákokat és sátrakat? morgott a férjem.
Úgy értettem, a sátorral csak szófordulat…
Végül szobát kellett bérelnünk neki a közeli faluban, forintért most már nem is emlékszem, mennyi volt. Ezután a férjem ingázott esténként, hogy Piroskát odavigye, majd visszahozza hozzánk másnap. Sőt, folyton kávézókba, piacokra kellett vinnie, volt, hogy átadta a fiát nekem, miközben ő kipihente magát.
A fiatal kisfiúval egyébként senkinek nem volt baja. Édes és szófogadó volt, futkározott a parton, vidáman pancsolt a vízben, bármit megevett, sőt, a sátorban is békésen aludt délidőben. Anyja viszont teljesen más volt mintha egy álom és valóság közt lebegne végig.
Jövőre tuti, hogy nem hozzuk Piroskát. De a kisfiára szívesen igent mondunk, ha kérik a szülei. Ő igazi magyar táborlakó.







