Az öcsém úgy döntött, hogy a felesége anyósánál lakik – máig nem értjük, miért tette ezt saját akaratából… Az öcsém nagyon fiatalon, mindössze 18 évesen házasodott meg, mintha sietett volna bebizonyítani, hogy önálló. Mióta hazahozták a kórházból, én gondoskodtam róla – a gyerekkorom akkor ért véget. Amikor felnőtt, megnősült és elköltözött, az élete nagyon megváltozott, de sajnos nem a jó irányba. A felesége, aki szintén nagyon fiatalon ment hozzá, erős, de kellemetlen személyiség volt – már az első találkozásnál nem kedveltük. Nem volt se tapintatos, se udvarias, a megjelenése sem volt megnyerő. Sosem értettem, mit lát benne az öcsém. Egy panellakásba költöztek, ami a felesége anyja, az anyós közelében volt. Az após csendes, magának való ember, szinte csak bólogatott beszélgetés helyett. Az anyós viszont szeret főnökösködni, mindenről ő dönt, mindenkinek parancsol, mindenkit irányítani akar. Folyamatosan kritizálta és elítélte az öcsémet, a felesége is állandóan elégedetlen volt vele. Nagyon dühített, ahogy az öcsémet bántották. Próbáltam vele beszélgetni, de ő váltig állította, hogy minden rendben, szereti a felesége, boldogok így együtt. Idővel azonban észrevettem, mennyit változik: pont olyan lett, mint az após – szinte sohasem mondott véleményt, csak ritkán bólintott. De végül elfogyott a türelme – egyszer csak összepakolt, és szó nélkül elment. Még sosem láttam ilyennek – összetörve, lehangolva… Nagyon bánta, hogy ilyen fiatalon megházasodott. Mindenkinek megvan a maga tűréshatára, és amikor azt átléped, lehet, hogy csendben, egy szó nélkül mész el egy elviselhetetlenné vált helyzetből.

A kishúgom úgy döntött, hogy az anyósával él együtt, és még most sem értjük, miért tette ezt

Az öcsém már 18 évesen megházasodott, nagyon fiatalon. Úgy tűnt, mintha bizonyítani akarná, hogy felnőtt, és képes önálló életet élni.

Már a születése óta vigyáztam rá, az én gyerekkorom akkor ért véget, amikor őt hazahozták a kórházból. Ahogy felcseperedett, megházasodott, elköltözött teljesen megváltozott az élete, de sajnos nem jó irányba.

A felesége, Endréné Mirtill, szintén nagyon fiatal volt a házasságkor, de elég nehéz természetű lány. Már az első találkozáskor sem kedveltük meg, hiányzott belőle a tapintat, az illemet sem ismerte igazán, megjelenése sem hagyott mély nyomot bennünk. Nem értettem, mit talált meg benne az öcsém. Egy kis panellakásba költöztek Mirtill anyjához, Zuglóban. Az apósuk, bácsi Ferenc, csendes, mogorva ember volt; ritkán szólt, inkább csak bólogatott. Az anyós, Berta néni, szeretett dirigálni, folyamatosan utasításokat osztogatott, mindenki kötelezőnek érezte, hogy engedelmeskedjen neki. Az öcsémet folyton kritizálta, megjegyzéseket tett, sőt, Mirtill is állandóan elégedetlenkedett vele.

Nagyon dühített, ahogy bántak vele. Próbáltam beszélni erről az öcsémmel, de mindig csak azt hajtogatta, hogy minden rendben van; hogy a felesége szereti, és boldogok így együtt, náluk. Idővel azonban azt láttam, hogy egyre jobban megváltozik. Elkezdett hasonlítani az apósához: alig mondott véleményt, néha csak bólintott. Egyszer csak elfogyott a türelme már nem bírta tovább. Egy nap csendben összepakolt, felállt, és szó nélkül elment.

Ilyet még soha nem láttam rajta teljesen összetört. Nagyon megbánta, hogy ilyen fiatalon lépett házasságra.

Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga tűréshatára, és ha azt valaki átlépi, akkor az illetőnek joga van csendben kisétálni egy élethelyzetből, amikor az már elviselhetetlen.

Ahogy visszagondolok, számomra az a legnagyobb tanulság, hogy a saját boldogságunkért néha fájdalmas döntéseket is meg kell hoznunk, még ha az forintba, időbe vagy könnyekbe is kerül. Mert más életét nem élhetjük helyette mindenkinek a saját útját kell járnia.