A SEMMIBE NÉZVE Dimi és Anna tizenkilenc évesen házasodtak össze. Nem tudtak meglenni egymás nélkül, levegőt is csak együtt kaptak. Őrült, mindent elsöprő szerelem volt ez. A szülők azonnal úgy döntöttek, hogy hivatalossá teszik gyermekeik kapcsolatát – nehogy valami tiltott dolog történjen… Pazar, emlékezetes lakodalmat tartottak. Minden megvolt, ami egy igazi magyar menyegzőhöz kell: babakocsis autó, virágözön, tűzijáték, lakodalmas terem, és a hangos „Keserű!” kiáltások… Anna szülei nem tudtak anyagilag hozzájárulni a lányuk ünnepéhez, keresetük csak szerény étkezésre és némi italra futotta. Minden költséget a vőlegény anyja, Sándorné vállalta magára. Őt, Sándorné Sándornak hívták, de mindenki csak „Szanikának” szólította, mert a rendes nevét nehéz volt kimondani. Szanika igyekezett lebeszélni a fiát Annáról, mert tudta, hogy annak szülei nagyivók. Dimi azonban hajthatatlan maradt, és bizonygatta, hogy a szerelmük minden rossz hajlamot felülír. Szanika figyelmeztette: – Fiam, a fűzfa alatt sem terem narancs! Csak nehogy a szerelmetek rövidebb legyen egy veréb orránál… Anna és Dimi a boldogság küszöbén álltak. Azt gondolták, előttük az élet, végtelen öröm, kacagás. Az egész magyar világ a lábuk előtt hevert. Az élet persze egészen más mesét írt. Szanika és férje nászajándékként egy lakást adtak a fiataloknak: „Éljetek boldogan, gyerekek!” A házasság elején minden békés és szép volt, mintha a sors is jókedvű lett volna. Anna két kislánynak adott életet: Tündének és Szilvinek. Dimi imádta őket, férfiúi büszkeséggel irányította a családot. Ám még öt év sem telt el, amikor Anna titokzatos módon kezdett el eltűnni otthonról. Amikor hazatért, Diminek megcsapta az orrát az alkohol szaga. Dimi magyarázatokat kért, Anna pedig először hallgatott, majd közölte: sosem szerette igazán Dimi – csak kamaszkori fellángolás volt az egész. Most végre megtalálta álmai férfiját, akihez elköltözik – nem számít, hogy az illető nős és három lánya van. Dimi összeomlott. A lelke tompa ködbe merült. Szeretett nője csúnyán elárulta őt. Anna eközben kedvesével valami eldugott faluba költözött, mondván: „Ha jó emberrel vagy, még a nád között is paradicsom, de ha nem kedveled, akkor a mezőn is szűk.” A gyerekek sorsára hagyva. Szanika, aki élettel teli, harcias magyar asszony volt, magához vette az unokákat, Tündét és Szilvit. Férjével szerették és kényeztették őket. Dimi magányban, gyászban, egy barát tanácsára belépett egy vallási közösségbe, ahol hamarosan összeboronálták egy özvegyasszonnyal, Klárával, két fiúval. Dimi életében többé nem fért bele, hogy saját lányaira gondoljon – Klára minden ügyével Dimihez fordult, s ha a férfi a lányokat emlegette, Klára rávágta: – Van nekik anyjuk, gondoskodjon ő! Te meg vidd Olit iskolába, etesd meg Petit… Dimi mindent tűrve teljesített. Még mindig szerette Annát, de vissza már nem vezetett út. …Hét év telt el, amikor Anna váratlanul megjelent Szanikánál, kezében egy négyéves kislánnyal. – Mi történt veled, Anna? – nézte végig szigorúan Szanika. – Ő Mesi, a lányom. Maradhatunk itt? – kérte Anna feszengve. – Nem számítottam ilyen vendégre. Kidobtak? – firtatta Szanika. – Magamtól jöttem el. Nem bírtam tovább. A férjem ver, folyton iszik – panaszolta Anna. – Magadnak választottad azt az embert! Miért nem a szüleidhez mész? – szúrt oda Szanika. – Hiányoztak a lányaim. Azért jöttem. Hadd lássam őket, ne sajnálja tőlem! – Na tessék, eszedbe jutottak a gyerekek! Kukukmadár vagy, Anna! – nem hagyta annyiban Szanika. De ebben a pillanatban csöngettek. Megjöttek a lányok. Tünde és Szilvi már kamaszodtak. Félve néztek a vendégre. Érezték, hogy ő az anyjuk, de nem voltak anya-lánya érzéseik. Haragot őriztek iránta. Szanika végül megsajnálta Annát és Mesit – nem tette ki őket az utcára. Egy hónap múlva azonban Anna eltűnt, visszaszökött „édes kínzójához” a faluba, Mesit a nagyszülőknél hagyta. Így most már három unokára vigyáztak Szanikáék. A házban szeretet, tisztesség, egymás iránti tisztelet uralkodott. Az évek rohantak. Előbb Szanika, majd a férje távozott az élők sorából. Tünde férjhez ment, de gyereke nem lett. Szilvi őszbe csavarodó hajjal magányosan élte napjait. Mesi tizenhét évesen szült gyermeket ismeretlen apától, s visszament az anyjához falura. …Az ifjúság elillant, az öregség köszönés nélkül toppant be. Anna egyedül élt, mert élettársát súlyos betegsége miatt a lányai vitték be a városba, majd tolókocsiba került. A lányok Annát okolták apjuk állapotáért. – Ne avatkozz a mi családunk ügyeibe! – vágták a fejéhez. A falubeli asszonyok szégyentelen piásnak tartották Annát, a suttogások állandók voltak. Dimi végül elszökött Klárától, a szektát is elhagyta, magányosan, három macskával tengette életét az anyja lakásában. Ez volt hát a szerelem nagy meséje… Pedig valaha a boldogság is bekopogott Anna és Dimi ajtaján…

A SEMMIBE NÉZVE

Dániel és Réka 19 évesen házasodtak össze. Nem tudtak egymás nélkül sem élni, sem lélegezni. Valami eszelős, vad szerelem volt ez. Így aztán a szülők nem is vacakoltak sokáig: gyorsan törvényesítették gyermekeik kapcsolatát, hogy valami ne járjon ki nem járható útra…

Az esküvő hatalmas és feledhetetlen lett. Minden ott volt, ami csak kell: menyasszonyi babázás az autó elején, virágok tömkelege, tűzijáték, ünnepi vacsora, zenekar, és persze az asztalnál visszhangzó kiáltás: Csókot, csókot!.

Réka szülei anyagilag nem tudtak beszállni a lakodalomba, mert egyszerűen nem tellett nekik. A keresetükből épphogy kijött a szerény mindennapi koszt és el kell ismerni az italra való. Minden kiadást a vőlegény anyja, Sándorné Ágnes viselt. Tudta magáról, hogy hangzatos a neve, így egyszerűen csak Ági néninek hívatta magát.

Ági néni kezdetben óvta a fiát, Dánielt, hogy komoly kapcsolatot tartson egy lánnyal, akinek a szülei túlzottan is szeretik a poharat. De hát kinek lehet megtiltani a szerelmet? Dániel erősködött: Réka semmit sem örökölt a szülei hajlamából, és az övéké, a kettejük szerelme mindent felülír, elűzi az öröklött árnyakat is.

Ági néni csak ennyit mondott:
Fiam, tudod jól: az alma sem esik messze a fájától. Vigyázz, nehogy a szerelmetek rövidebb legyen, mint a veréborra.

Dániel és Réka úgy érezték: életük előtt nincs felhő. Szerelmük, vidámságuk, boldogságuk végtelennek tűnt. A világ a lábuk előtt hevert.

De az élet más mesét kezdett írni.

Ági néniék nászajándékként egy lakást adtak a fiataloknak: Éljetek boldogan, gyerekeim!

A házasság első éveiben minden szépnek és nyugodtnak látszott. Réka két kislánynak adott életet: Tímeának és Virágnak.

Dániel rajongott a lányaiért, otthon igazi családfőnek érezte magát, büszke volt mindarra, amit elért. De öt év sem telt el, és Réka titokzatosan el-eltűnt otthonról. Mikor késő este hazajött, Dániel mindig megérezte rajta az alkoholszagot.

Kérdőre vonta a feleségét, magyarázatot várva, de Réka eleinte hallgatott, később azonban, mintha semmi sem lett volna, kijelentette: sosem szerette igazán Dánielt, az egész csak ifjonti fellángolás volt. Most viszont megtalálta a férfit, akiről mindig is álmodott, hozzá költözik. És az sem szempont, hogy a férfi nős, három lánya van.

Dániel összeomlott. Minden fényt elnyelt a köd, amely ellepte a szívét. Úgy érezte, szeretett asszonya hátba szúrta.

Réka közben egy eldugott falu szélén húzta meg magát az új szerelmével. Úgy gondolta, ha szerelme igaz, akár a legszűkebb kunyhó is mennyország, de ha egy kapcsolat kiüresedik, nincs az a mező, ahol el férnének ketten.

A gyerekek sorsa viszont senkit sem érdekelt. Ági néni élénk, erős asszony volt, igazi falusi ezermester. Hozzá vették magukat a lányunokák. Ági néni és a férje nagyon szerették, és kényeztették is őket.

Dániel magányában, a bánatban, egy vallási közösségben keresett vigaszt egy barátja tanácsára. Ott hamar összehozták egy özvegyasszonnyal, Katalinnal, akinek két fia volt. Hamarosan meg is esküdtették őket a közösség szabályai szerint.

Saját lányaira Dánielnek már jóformán sem ideje, sem ereje nem maradt. Katalin mindig elhalmozta őt újabb gondokkal. Minden mondata végén újabb feladattal látta el: Dániel, Olyót vidd el az iskolába, Márkot etesd meg Ha a férfi szóba hozta a saját lányait, Katalin mindig így felelt:
Van nekik anyjuk is, Dániel! Hagyjuk, hogy ő gondoskodjon róluk. Te most velünk foglalkozz!

Dániel belenyugodott. Rékát mindmáig szerette, de elfogadta, hogy visszaút nincs.

Eltelt hét év. Egy este váratlanul megjelent Réka Ági néni házában. Egy négyévesforma kislányt vezetett maga mellett.
Ági néni végigmérte a korábbi menyt:
Hát téged bizony összetört az élet Fel se ismerni. Ez itt a lányod? kérdezte élesen.
Igen, ő Margit. Maradhatunk egy ideig nálatok? szeppent meg Réka.
Na szép. Kijöttél a faluból? Kidobtak? faggatta Ági néni.
Nem, magamtól jöttem el. Már nem bírtam tovább. A férjem iszik, el se józanodik, sokszor ver is panaszkodott Réka.
Te választottad! Senki sem kényszerített. Miért nem mentél a saját szüleidhez? élesítette a szavát Ági néni.
Hiányoztak a lányaim. Azért jöttem. Hadd lássam őket, legalább próbálkozott Réka, tudva, hogy volt anyósa alapvetően jószívű.
No lám, eszedbe jutottak a gyerekeid! Bisztróban hagyott kismama vagy, Réka! csattant fel Ági néni.

Ekkor azonban csengettek, és megérkeztek Tímea és Virág, már mindketten kamaszodók. Tartózkodva néztek a vendégre világos volt, hogy ő az anyjuk, de semmilyen melegség nem volt a szívükben. A múlt emlékei keserűséget szültek, és gyakran hallották Ági nénit sóhajtozni: Árvák lettek a gyerekeim, pedig az anyjuk is él!

De természetesen Ági néni befogadta Rékát és a kis Margitot. Csak nem hajít ki senkit az utcára!

Ám egy hónap múlva Réka eltűnt. Mint utóbb kiderült, visszament a faluba a kedves, de bántalmazó férfihoz. Margitot oda sem vitte magával a kislányt a volt anyósára hagyta.

Így aztán három unokáról gondoskodott Ági néni és férje. A lányok szerették és óvták nagyszüleiket, a házban szeretet és kölcsönös tisztelet uralkodott.

Az idő múlását senki nem állíthatja meg…

Elröppentek az évek.

Előbb Ági néni, majd férje is elhunyt, a lányok magukra maradtak. Tímea férjhez ment, de gyermektelen házasságban élt. Virág éveket töltött magányban, ősz hajjal, végül teljesen egyedül maradt. Margit tizenhét évesen gyermeket szült, apját senki sem ismerte, majd visszaköltözött anyjához a faluba.

Az ifjúság szó nélkül távozott, az öregség nem köszönt, csak betoppant.

Réka már régóta magányosan élt, hiszen a társa súlyosan megbetegedett, végül mozgáskorlátozott lett, lányai pedig magukhoz vitték a városba. Ők Rékát hibáztatták apjuk egészségi állapotáért, és így szóltak elbúcsúzóul:
Ne avatkozz más dolgába!

A faluban Rékát mindenki szánalmas, szégyentelen italozónak tartotta. Ott aztán nincs titok, a pletyka gyorsabban terjed, mint a tavaszi szél. Szomorú hírneve lett a lecsúszott nőnek.

Dániel végül elmenekült Katalin mellől, és alig élve, de kilépett a közösségből is. Egyedül maradt, mint a kisujj. Anyja lakásában húzta meg magát, hol itt, hol ott kapott valami vacakot az ebédre, hideg ágyban aludt, s hogy meg ne bolonduljon, három macskával osztotta meg a lakását.

Ez maradt a nagy szerelemből…

Pedig valaha a boldogság kopogtatott Réka és Dániel ajtaján.

Életünk értelme nem abban rejlik, mennyit kapunk, hanem abban, mennyit tudunk adni főként azoknak, akiket szeretnünk kellene. Az ember jövője sosem biztos; a megbecsülés, a felelősség és a hűség mégis állandó értékek maradnak, amik oldalunkon állnak, ha róluk sosem feledkezünk meg.