Ötvenéves vagyok, és egy éve a feleségem elment otthonról a gyerekeinkkel. Akkor költöztek ki, amikor én nem voltam otthon, így mikor hazaértem, már senki sem volt ott. Pár hete kézhez kaptam a hivatalos levelet: gyermektartásdíjat fognak levonni tőlem. Azóta automatikusan, minden hónapban levonják a fizetésemből az összeget. Nincs választásom. Nincs alku. Nem késhetek. A pénz egyből eltűnik a bankszámlámról. Nem fogok magamból szentet csinálni. Megcsaltam őt. Többször is. Soha nem tagadtam le teljesen, de be sem ismertem igazán. Ő azt mondta, hogy túlzásokat lát, vagy csak beképzeli a dolgokat. Ráadásul nehéz természetem volt. Gyakran kiabáltam, könnyen elvesztettem a fejem. Otthon mindig minden úgy volt, ahogy én mondtam — és ha valami nem tetszett, a hangomból mindenki azonnal érezte. Néha tárgyakat is dobáltam. Úgy sosem bántottam őket, de félelmet sokszor keltettem. A gyerekeim féltek tőlem — ezt csak későn értettem meg. Amikor hazaértem munkából, elhallgattak. Ha felemeltem a hangom, elbújtak a szobájukba. A feleségem is óvatosan mozgott, minden szavát meggondolta, elkerülte a vitákat. Azt hittem, ez tisztelet. Most már tudom: félelem volt. Akkoriban nem érdekelt. Úgy éreztem, én keresem a pénzt, én vagyok a főnök, az én szabályaim érvényesek. Mikor elköltöztek, úgy éreztem, elárultak. Azt hittem, fellázadnak ellenem. És ekkor még egy hibát elkövettem: nem adtam nekik pénzt. Nem azért, mert nem volt — hanem büntetésből. Hittem, hogy így majd visszajönnek. Hogy majd belefáradnak, és rájönnek, nélkülem nem megy. Azt mondtam, ha pénz kell, jöjjenek vissza. Nincs gyerektartás annak, aki nincs velem. De nem jöttek vissza. A feleségem ügyvédhez ment. Mindent beadott: bevételeket, kiadásokat, bizonyítékokat. Minden jóval gyorsabban történt, mint hittem — a bíróság azonnali levonást rendelt el. Azóta csak a “megvágott” fizetésemet látom. Semmit sem tudok eltüntetni, nem tudok kiskaput keresni, a pénz már le is vonták, mielőtt hozzányúlnék. Ma már nincs feleségem, nincsenek otthon a gyerekeim — csak ritkán látom őket, és akkor is távolságtartóak. Nem beszélnek velem, és érzem, hogy nem vagyok kívánatos társaság. Anyagilag is jobban megszorultam, mint valaha: bérlet, tartásdíj, tartozások — és alig marad valami. Néha dühít, máskor szégyenletesnek érzem. A nővérem azt mondta: ezt magamnak csináltam.

Képzeld, ötven éves vagyok, és tavaly a feleségem elvitte a gyerekeket, miközben nem voltam otthon, és mire hazaértem, üres volt a lakás. Pár hete jött a papír, hogy gyerektartást kell fizetnem, azóta automatikusan levonják a fizetésemből. Nem tudok alkudozni, nem lehet késlekedni, egyből levonódik a pénz, amint megkapom.

Nem fogok úgy tenni, mintha hibátlan lennék. Volt, hogy megcsaltam. Nem egy-két alkalom, de sose mondtam ki nyíltan, bár nem is titkoltam teljesen. A feleségem mindig érezte, de mondtam neki, hogy csak túlreagálja, meg hogy csak képzelődik.

Az se segített rajtunk, hogy elég hirtelen haragú vagyok. Néha kiabáltam, gyorsan felment bennem a pumpa, és nálunk az volt, amit én mondtam. Ha valami nem tetszett, mindenki megérezte a hangomon. Volt, hogy tárgyat dobtam. Soha nem ütöttem meg őket, de sokszor megijedtek tőlem.

A gyerekeim féltek tőlem ezt csak akkor jöttem rá, mikor már késő volt. Mikor hazaértem a munkából, elhallgattak. Ha egy kicsit felemeltem a hangom, már húzódtak is vissza a szobájukba. A feleségem óvatosan járt a lakásban, kimérte a szavait, inkább kerülte a vitát. Azt hittem, ez tisztelet, most már tudom, hogy félelem volt.

Akkoriban nem igazán foglalkoztam ezzel. Úgy éreztem, én hozom haza a pénzt, én vagyok az úr a háznál, én szabom a szabályokat.

Mikor végül elment, először úgy éreztem, elárultak. Úgy éreztem, mintha fellázadna ellenem. Akkor követtem el még egy hibát: eldöntöttem, hogy nem adok neki pénzt. Nem azért, mert nem tudtam volna, hanem büntetésből.

Azt reméltem, hogy így majd visszajön. Hogy belefárad. Hogy ráébred, hogy nélkülem nem megy. Megmondtam neki, hogy csak akkor kap pénzt, ha hazajön. Hogy nem fogok eltartani senkit, aki nincs velem egy fedél alatt.

De nem jött vissza. Egyenesen ügyvédhez ment, beadta a gyerektartási pert, mindent alátámasztott bevételek, kiadások, bizonyítékok. Sokkal gyorsabban végzett a bíróság, mint vártam, és a bíró elrendelte a közvetlen levonást.

Most azt látom, hogy a fizetésemet “megnyesegetik”, rögtön lemegy a pénz, sose jut el hozzám. Nem titkolhatok el semmit, nem tudok kibújni alóla. Mire megkapom a fizetést, a forint már rég eltűnt a számlámról.

Ma nincs mellettem a feleségem, a gyerekek sem laknak velem. Ritkán látom őket, és akkor is távolságtartóak. Nem mondanak semmit, nem érzem, hogy szükség lenne rám.

Soha nem voltam ilyen szorult helyzetben pénzügyileg. Lakbért, gyerektartást és régi adósságokat fizetek, és alig marad valamim. Néha dühít a helyzet, máskor szégyellem magam.

A húgom megmondta nekem: ezt mind magamnak köszönhetem.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

19 − 1 =

Ötvenéves vagyok, és egy éve a feleségem elment otthonról a gyerekeinkkel. Akkor költöztek ki, amikor én nem voltam otthon, így mikor hazaértem, már senki sem volt ott. Pár hete kézhez kaptam a hivatalos levelet: gyermektartásdíjat fognak levonni tőlem. Azóta automatikusan, minden hónapban levonják a fizetésemből az összeget. Nincs választásom. Nincs alku. Nem késhetek. A pénz egyből eltűnik a bankszámlámról. Nem fogok magamból szentet csinálni. Megcsaltam őt. Többször is. Soha nem tagadtam le teljesen, de be sem ismertem igazán. Ő azt mondta, hogy túlzásokat lát, vagy csak beképzeli a dolgokat. Ráadásul nehéz természetem volt. Gyakran kiabáltam, könnyen elvesztettem a fejem. Otthon mindig minden úgy volt, ahogy én mondtam — és ha valami nem tetszett, a hangomból mindenki azonnal érezte. Néha tárgyakat is dobáltam. Úgy sosem bántottam őket, de félelmet sokszor keltettem. A gyerekeim féltek tőlem — ezt csak későn értettem meg. Amikor hazaértem munkából, elhallgattak. Ha felemeltem a hangom, elbújtak a szobájukba. A feleségem is óvatosan mozgott, minden szavát meggondolta, elkerülte a vitákat. Azt hittem, ez tisztelet. Most már tudom: félelem volt. Akkoriban nem érdekelt. Úgy éreztem, én keresem a pénzt, én vagyok a főnök, az én szabályaim érvényesek. Mikor elköltöztek, úgy éreztem, elárultak. Azt hittem, fellázadnak ellenem. És ekkor még egy hibát elkövettem: nem adtam nekik pénzt. Nem azért, mert nem volt — hanem büntetésből. Hittem, hogy így majd visszajönnek. Hogy majd belefáradnak, és rájönnek, nélkülem nem megy. Azt mondtam, ha pénz kell, jöjjenek vissza. Nincs gyerektartás annak, aki nincs velem. De nem jöttek vissza. A feleségem ügyvédhez ment. Mindent beadott: bevételeket, kiadásokat, bizonyítékokat. Minden jóval gyorsabban történt, mint hittem — a bíróság azonnali levonást rendelt el. Azóta csak a “megvágott” fizetésemet látom. Semmit sem tudok eltüntetni, nem tudok kiskaput keresni, a pénz már le is vonták, mielőtt hozzányúlnék. Ma már nincs feleségem, nincsenek otthon a gyerekeim — csak ritkán látom őket, és akkor is távolságtartóak. Nem beszélnek velem, és érzem, hogy nem vagyok kívánatos társaság. Anyagilag is jobban megszorultam, mint valaha: bérlet, tartásdíj, tartozások — és alig marad valami. Néha dühít, máskor szégyenletesnek érzem. A nővérem azt mondta: ezt magamnak csináltam.
Od zlatne medalje do zaokruženog trbuha: kako je povučena Jela šokirala gradić odbivši otkriti tko je otac djeteta (iako su svi već upirali prstom u njegov predavački stol)