Képzeld el, nemrég Ada lányunk férjhez ment egy rendes fiúhoz, aki nem éppen tehetős családból származik, de talpraesett és jó fej. Őszintén megmondom, mi, a férjemmel, nem voltunk túl boldogok az elején, de hát ez volt az ő választása.
A férjem, Zoltán, nászajándékként vett Adának egy szép kis lakást Budán, hogy ne kelljen albérletben nyomorogniuk a fiataloknak. Nagyon örültek az ajándéknak, pláne a vő szülei. Mindig istenítették a lakást, akárhányszor csak meglátogatták őket. Ada azóta sokszor panaszkodott nekem, hogy az anyósa állandóan ott lóg náluk, még barátnőivel sem tud rendesen beszélgetni.
Aztán jött a meglepetés: az anyós kitalálta, hogy írassák át az ő családját is abba a lakásba, hogy ő ki tudjon jelentkezni sajátjából, azt eladhassa, és a két család összedobhatna egy nagyobbra, amit aztán közösen birtokolnának. Szerinte a családban úgyis mindent meg kell osztani.
Ada persze udvariasan visszautasította, mert hát ez neki már túl sok volt. De anyósa nem hagyta annyiban: először naponta telefonált, könyörgött, majd jött a zsarolás, fenyegetés, és folyamatos hiszti. Az orra alá dörgölte, hogy Ada biztosan nem is szereti a fiát, sőt, azzal is fenyegetőzött, hogy elválik, és elveszi tőlük a lakást. Hiába próbálta a férje nyugtatni az anyósát, az csak a saját feje után ment.
Mi nem avatkoztunk közbe, gondoltuk, a fiatalok majd megoldják maguk között. Viszont amikor Ada már sírva hívott fel, nekünk is betelt a pohár, és úgy döntöttünk, lépünk.
Zoltán, akitől azért mindenki tart egy kicsit, elment beszélni az anyóssal, és megmondta neki, hogy elég volt, fejezze be a zaklatást, különben hívjuk a rendőrséget. Az anyós rögtön magába szállt, előadta, hogy félreértettük, és hogy csak a legjobbat akarta Adának.
Most már, szerencsére, Ada újra jól érzi magát, minden rendben van, és végre boldogan élhetnek a lakásukban, nyugalomban.
