Három gyermekével az utcán maradt anyukánk! Édesapánk elvitte anyánk lakáseladásból származó pénzét és megszökött Anyukánk 38 éves koráig hiába várt a gyermekáldásra, az orvosok is tanácstalanok voltak. Végül feladta, beletörődött, hogy gyermektelen marad. Apánkat látszólag nem zavarta a dolog, mindig azt mondogatta: „Ne aggódj, nem gond.” Mintha nem is akart volna gyereket. Anyukánk reménytelenül, de mégis kérte Istent, adjon neki legalább egy gyermeket – és akár isteni csoda, akár véletlen, végül megszülettem én. Édesanyám határtalanul boldog lett, ám addigra apánk már egyre elviselhetetlenebb volt, éjszakai sírásaimra is ideges lett. Egy évvel később megszülettek az ikeröcséim is, anyu pedig hangosan dicsérte Istent: végre anya lett! És apukámat? Már nem érdekelték a gyerekek, inkább csalásra szánta el magát. Anyut rábeszélte a lakás eladására: „Kell a nagyobb, majd részben hitelből veszünk másikat” – anyu hitt neki. De ahogy apu a pénzhez jutott, eltűnt. A mai napig nem tudjuk, hol van. Így maradt az anyukánk három gyermekkel fedél nélkül. Hová is mehetett volna? Visszaköltöztünk a nagyszülőkhöz: négyen két szobában a mamáékkal. Anyánk ezután elvesztette minden hitét a férfiakban, és keményen dolgozott, hogy három gyereket eltartson – nem volt egyszerű. Így telt az életünk, majd évekkel később meghalt a nagymamánk, aztán a nagypapánk is – lett egy kis hely. Egy parkban, nyáron odament anyuhoz egy korban hozzáillő férfi, ő azonban eleinte mindig visszautasította. Sok parkbéli találkozás után végül anyu beadta a derekát: telefonszámot cseréltek, randizni kezdtek. Két hónappal később átköltöztünk egy tágas, háromszobás lakásba az új apukánkkal, Ádámmal. Szó szerint egyik napról a másikra lettünk boldog gyerekek – Ádám igazi apaként örömben-bánatban mellettünk állt. Mostanra felnőttek vagyunk, Ádámot apának szólítjuk. Egy anya gyerekkel sem teher; mindig van esély a boldogságra. A valódi apánk elmenekült, de a nevelőapánk igazi férfiként magához ölelt minket, és boldoggá tette életünket.

Anyukám három gyerekkel maradt az utcán! Apánk zsebre vágta anyu lakásának árát és felszívódott.

Egészen 38 éves koráig anyukám és apukám nem tudtak gyereket vállalni. Az orvosok csak széttárták a karjukat, senki sem tudta, mi lehet a gond. Egy idő után anyukám feladta, beletörődött, hogy bizony neki nem lesz gyereke. Apám meg nem igazán izgatta magát emiatt, folyton csak azt hajtogatta: Ne aggódj már, nem nagy ügy. Lényegében tökéletesen elvolt gyerek nélkül is.

Mégis, anyukám mélyen, egy utolsót sóhajtva, kérte a Jóistent: Csak egy gyereket, kérlek! Hogy a Jóisten hallgatta-e meg, vagy csak a véletlen hozta így, de hát megszülettem én.

Anyukám boldogsága akkor tényleg határtalan volt. Apám viszont addigra már kifejezetten kiállhatatlan lett, és amikor éjjel felsírtam, pánikba esett. Egy év múlva aztán megszülettek az ikeröcséim is. Anyu ott már nagy hangerővel kezdte dicsérni a Jóistent, hogy végre igazán anyává válhatott. És apám? Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy továbbra sem ragaszkodott a családi élethez. Ekkor eldöntötte, hogy egy kis trükkel él.

Kigondolta, hogy nagyobb lakásra lenne szükségünk, és rábeszélte anyát, hogy adjuk el a mostanit. Azt mondta, eladja a két szobás panellakást, vesz egy nagyobbat, és a hiányzó részt majd hitelből kipótolja. Anya hitt neki. Amint azonban apám megkaparintotta a pénzt huss, meglépett. Mai napig nem tudjuk, merre jár.

Így maradt anyukám három gyerekkel az utcán. Hogy merre tovább? Felkerekedtünk a nagyiékhoz, ott húztuk meg magunkat. Öten laktunk a két szobában: anyu, mi három gyerek, nagyi és nagypapa. Anyu ettől totál elveszítette az összes illúzióját a férfiakról és a szerelemről, viszont annyit dolgozott, mint a güzü. Három gyereket etetni, öltöztetni Hát, nem volt sétagalopp.

Valahogy éltük a kis magyar valóságot. Pár évre rá meghalt a nagyi, aztán a nagypapa is. Így már több helyünk lett. Egy nyári nap anyu kivitt minket a közeli parkba játszani. Ott egy nap meglépte azt az élet csodája egy korban hozzáillő férfi odalépett hozzá, ismerkedni akart. Anyu persze sorra pattintotta le szerencsétlent, de a fickó minden alkalommal ott volt, aranyosan kitartóan. Jártunk még jó párszor abba a parkba, míg végül anyu beadta a derekát, megadta a telefonszámát, sőt, randira is elment vele.

Két hónap sem telt el, és beköltöztünk a háromszobás lakásba, Ádámhoz. Ő lett a mostohaapánk. Na, innen aztán vérlázító lenne azt állítani, hogy csak szimplán boldog gyerekkorunk lett. Ádám tényleg pótolta apánkat együtt örültünk sikereknek, néha együtt bőgtünk kudarcokon. Most már mind felnőttek vagyunk, és Ádámot hívjuk apának. Hát, lám, nem minden gyerekes nő jelent baj van úgy, hogy épp így lesz mindenki igazán boldog. Saját apám lelépett anyámmal és velünk, de Ádám, igazi magyar férfi módjára, magához vett minket, és a legnagyobb örömet adta: egy boldog családot.