Üres pad
Péter bácsi leteszi a termoszt a térdére, ellenőrzi a kupakot, nem ereszt-e. Tart, de a megszokás nagyobb, mint a bizalom. Leül a suli bejáratánál, a pad távolabbi végére, ahol nem lökdösik a szülők, nem súrlódnak táskák. Dzsekijében egy kis zacskó szárított morzsa lapul a galamboknak, a másik zsebében papír, rajta az unokája órarendje: mikor van napközi, mikor zenél. Már kívülről tudja, de a papír megnyugtatja.
Mellette, szokás szerint, már ott ül András bácsi is. Szotyizacskót forgat a markában, egyesével kattintja őket, de nem eszi meg, csak átszámolja, mintha számolna. Péter bácsi leül, mire András bácsi biccent és odébb húzódik, helyet csinál. Nem köszönnek hangosan, mintha félnének felborítani a suli rendjét.
Ma matek dolgozatuk van mondja András bácsi, az emeleti ablakokat nézve.
Nálunk olvasás dolgozat feleli Péter bácsi, maga is meglepődik a nálunk szón.
Szereti, hogy András bácsi ezen nem nevet.
Nem volt nagy ünneplés, amikor megismerkedtek. Először csak ugyanakkor érkeztek, aztán kabátról, járásról, kéztartásról ismerték fel egymást. András bácsi mindig tíz perccel csengő előtt jön, ráül ugyanarra a padra, első dolga a kaput ellenőrizni, mintha megbizonyosodna, zárva van-e. Péter bácsi kezdetben csak állt távolabb, egy nap elfáradt, leült mellé. Ettől fogva közös lett a hely.
Az iskolaudvaron mindig ugyanaz minden, és ettől biztonságos. Portás ül a bódéban, néha kimegy dohányozni, vagy visszasétál, fejét le sem veszi a telefonról. Tanító néni siet el mappával, valakinek telefonon mondja: Igen, órák után. Szülők vitáznak szakkörökről és háziról. Gyerekek szaladnak ki szünetben, leintegetnek a földre. Péter bácsi rájön, nem csak az unokáját várja, hanem ezt a rendszerességet is.
Egyszer András bácsi hoz egy második poharat, leteszi Péter bácsi termosza mellé.
Én nem iszom, mondja mentegetőzve. Magas a vérnyomásom.
Nekem szabad, felel Péter bácsi, lassan tölt kétujjnyit. Legalább illatolni akarja?
András bácsi száján apró mosoly.
Illatolni lehet.
Így lett rituálé: Péter bácsi teát tölt, András bácsi tartja a poharat, hogy ne loccsanjon, visszaadja üresen. Néha közösen rágcsálnak kekszet, néha hallgatnak. Péter bácsi észreveszi, hogy András bácsi mellett a csend nem nyomasztó inkább olyan, mint egy beszélgetésben tartott szünet, amely után folytatni lehet.
Az unokákról óvatosan, mint az időjárásról beszélnek. András bácsi mondja, hogy az ő Marci nem szereti a tesi órát, mindig kifogást keres. Péter bácsi nevet, mondja, hogy az ő Zsófi épp ellenkező, úgy fut, hogy a tanár már kéri, ne rohanjon. Aztán egyre többet beszélgetnek. András bácsi elárulja, felesége halála után sokáig nem bírt kimozdulni, csak a suli, a kell húzta ki. Péter bácsi akkor még nem mondja el saját történetét, de este, mosogatás közben rájön, most már ő is szeretne beszélni.
Két és félszobás lakásban él egy panelben lányával és unokájával. A lánya könyvelő, fáradtan jön, röviden szól. Az unoka hangos, de gyerekhangos, nem bántó. Péter bácsi mindig törekszik hasznosnak lenni, nem zavarni. Néha úgy érzi, ő csak plusz szék a konyhában ott van, nem akadályoz, de mégis szűkebbé teszi a teret.
A padnál érzi először, hogy nem csak funkcióként várják. András bácsi mindig megkérdezi: Mi van a vérnyomással?, Voltak-e orvosnál? és ez nem udvariasság. Péter bácsi válaszol, és észreveszi, őszintén beszél.
Egyszer András bácsi kis zacskó madáreledelt hoz.
A galambok már megszokták mondja. Nézze, ahogy jönnek.
Péter bácsi szór egy maréknyit az aszfaltra. A galambok, mintha jelt kaptak volna, azonnal körbe gyűlnek. A lábuk surrog a homokon, Péter bácsi furcsa megkönnyebbülést érez: egy apró cselekedet, amitől valakinek jobb lesz.
Idővel sajátjának érzi a találkozásokat nem amíg az unoka suliban van, nem amíg ráér, hanem a nap elengedhetetlen része. Már nem az utolsó pillanatban ér oda: előbb indul, hogy legyen ideje helyet foglalni, figyelni, ahogy András bácsi leül, lehúzza a kesztyűt, felnéz az ablakokra.
Hétfőn szokott időben érkezik, de a pad üres. Megáll, mintha nem jó helyre jött volna. Az ülőke csupa víz az éjjeli esőtől, rajta egy sárga, rá taphadt falevél. Zsebkendővel letörli a szélét, leül. Leteszi a termoszt, az apró zacskót morzsával a térdére. A portás a telefonjába mélyed, fel sem néz.
Késik, gondolja, András bácsi néha elhúzódik, ha patikában sor van. Péter bácsi teát tölt, kortyot iszik, vár. Amikor becsengetnek, András bácsi nem érkezik.
Másnap újra üres a pad. Már nem törli le, száraz újságot tesz alá. Kapura figyel, minden idős férfiban reményt lát de senki nem közeledik.
Harmadik nap düh önti el. Nem András bácsira haragszik, hanem magára, mert magyarázat nélkül hagyták. Sebaj, úgysem hiányzik annyira gondolja, de szégyen is egyből jön. Nincs joga követelni. De belül mégis követel.
András bácsinak gombos telefonja van. Péter bácsi látta, ahogy néha előveszi, hunyorogva keres számot. Egyszer, amikor a taxi hívását beszélték, Péter bácsi leírta a számát a füzetébe. Otthon előkeresi, tárcsázza. Kicsörög majd egy rövid hang, aztán csend. Próbálja újra, ugyanaz.
Negyedik nap Péter bácsi odaáll a portáshoz.
Elnézést, András bácsi Marci nagyapja, mindig itt ült. Nem látta mostanában?
Portás felnéz, úgy, mintha jelszót kérne.
Sok az öreg mondja. Nem jegyzem meg.
Magas, bajuszos mondja Péter bácsi, maga is érzi, mennyire szánalmas.
Nem tudom, portás újra a telefonját nézi.
Péter bácsi megszólítja a gyakran várakozó hölgyet, aki mindig a tanítókat szidja a házifeladatok miatt.
Nem ismeri, András bácsi
Senkit se ismerek, vágja rá. Nekem a saját gyerekem kell.
Fiatal anyukához fordul, babakocsival, néha mosolyog rá.
Elnézést, ismeri Marcit, harmadik B-s kisfiú?
Marci? tűnődik. Talán csendes fiú. Miért?
Nagyapja már nem jön.
Az anyuka vállat von.
Lehet, beteg. Most mindenki beteg.
Péter bácsi visszaül a padra, érzi, ahogy a szorongás felszalad torkáig. Próbálja győzködni magát, nem az ő dolga. De mikor a hiányzó helyre néz, úgy érzi, elárult valami fontosat, csak ül és tettet, mintha semmi sem lenne.
Otthon elmondja a lányának, miközben az salátát aprít.
Papa, ki tudja mondja a lánya, fel sem nézve. Lehet, rokonokhoz ment.
Szólt volna mondja Péter bácsi.
Honnan tudod, sóhajt a lánya. Ne aggódj. Magas a vérnyomásod is.
Az unoka, Zsófi, a munkafüzet mellett ül.
Koli nagyapa? kérdezi. Ő egyszer mondta, hogy gyorsabban olvasok, mint ő gondolkodni tud.
Péter bácsi mosolyog, de a mosoly rögtön fájdalmas lesz.
Látod, mondja Zsófi. Talán csak dolga van.
Péter bácsi bólint, de éjszaka mégis felébred, hallgatja, ahogyan lánya halkan telefonoz a másik szobában. Fel akarna kelni, újra hívni András bácsit, de fél, hogy idegen hangot vagy semmit hall.
Másnap unokára várva meglátja Marcit. Utolsónak jön ki, túl nagy hátizsákkal. Mellette egy negyven körüli, rövid hajú, komoly nő. Péter bácsi rájön, ő lehet az anyja.
Nem megy oda rögtön. Pár lépést hagy nekik, aztán utoléri őket.
Elnézést, ön Marci anyukája?
Nő gyanakodik.
Igen. Maga kicsoda?
Én András bácsival együtt vártuk a gyerekeket. Péter bácsi vagyok. Ő már nem jön, aggódok érte.
Nő alaposan végigméri, eldönti, bízhat-e?
Kórházban van, mondja végül. Stroke. Nem súlyos vagyis, ahogy nézzük. Most bent van. Telefont elvették, el ne vesze.
Péter bácsi érzi, megrogy a lába. Táskája szíját szorítja.
Hol? kérdezi.
Városi, az Erdő utcában, mondja a nő. Csak család mehet be. Ugye érti?
Értem, mondja Péter bácsi, bár nem érti, hogy ha valaki egyedül van, miért nem engedik be.
Köszönöm, hogy érdeklődött, teszi hozzá lágyabban a nő. Jó lesz neki tudni, hogy emlékeznek rá.
Kézen fogja Marcit, elindul a megállóhoz. Péter bácsi pedig marad a kapunál. Valami megkönnyebbülést érez, mert van magyarázat, de az a magyarázat zavaróan nehéz is.
Otthon elmondja lányának is. Lánya gyanakodva néz rá.
Papa, oda ne menj mondja. Még biztonsági őrnek is beírnak. Végül is, ki ő neked?
Péter bácsi nem haragot hall, hanem félelmet. Félelmet, hogy apja új gondot talál, elveszti az egyensúlyát.
Senki, feleli. És mégis.
Következő nap elmegy a rendelőbe, ahol néha maga is laborvizsgálatokra jár. Tudja, van szociális munkás, olvasta a hirdetőtáblán. Szagos, klóros előtér, vizes lábzsák, dossziékkal várakozók, valaki veszekszik a recepcióval. Péter bácsi sorszámot húz, vár, behívják.
Az asztalnál ülő nő nem szól közbe, arca fáradt.
Rokona? kérdezi.
Nem, mondja őszintén Péter bácsi.
Akkor nem adhatok információt, mondja gépiesen. Személyes adat.
Nem diagnózist kérek, Péter bácsi hangja magasabb lesz. Csak egy üzenetet. Egyedül van, tudja? Mi minden nap
Értem, lágyul kicsit a nő. Üzenetet csak családon át adhat át. Vagy az osztályon, ha beengedik. De család beleegyezése nélkül nem lehet.
Péter bácsi kimegy, leül a folyosón. Szégyelli magát, mintha alamizsnát kért volna. Hát ennyi. Bolond öreg lettem, aki nem tudja, hol a határ. Legszívesebben hazamenne, bezárkózna, nem járna többé az iskolába.
Aztán eszébe jut, ahogy András bácsi tartotta a poharat, hogy Péter bácsi ne öntse ki a teát. Ahogy a zacskót tolta elé, ha Péter bácsi elfelejtette a sajátját. Apró gesztusok, mégis jobbá tették a napot. Péter bácsi rájön, most rajta a sor, hogy tegyen valamit.
Felhívja Marci anyukáját. Nincs meg a száma, de következő nap a sulinál újra odamegy, megkéri. Először tiltakozik, aztán, látva az öreg makacsságát, lediktálja, Péter bácsi leírja.
Csak ne önállóskodjon, mondja. Szigorú a rendszer.
Este felhívja.
Péter bácsi vagyok. Szeretnék András bácsinak pár szót átadni. Megoldható?
A vonal másik végén csönd.
Most nehezen beszél, mondja a nő. De hall. Holnap megyek hozzá. Mit mondjak?
Péter bácsi az asztalra, jegyzetfüzetére néz. Előre írt pár mondatot, most idegennek hatnak.
Mondja neki, hogy a pad a helyén van, mondja halkan. Hogy várom. És hogy a teát majd viszem, amikor lehet.
Rendben, átadom, mondja a nő.
A beszélgetés után sokáig ül a konyhában. Lánya mosogat, úgy tesz, mintha nem hallana. Később berakja a tányért a szárítóba, mondja:
Papa, ha szeretnéd, egyszer elkísérlek. Ha egyszer engedik.
Péter bácsi bólint. Nem az a lényeg, hogy elmegy vele, hanem hogy veled mondta, nem azt, hogy minek.
Egy hét múlva Marci anyukája megint odamegy a sulinál.
Elmosolyodott, amikor mondtam a padról, mondja. És kezével mintha hívna. Az orvos szerint hosszú lesz a rehabilitáció. Lehet, hozzánk költözik, nem lesz egyedül.
Péter bácsi érzi, hogy belül megremeg valami. Tudja a napi találkozások aligha térnek vissza. Üresség marad, mint amikor leemelnek egy kabátot a fogasról.
Írhatnék neki levelet? kérdezi.
Lehet, mondja a nő. Röviden. Nehéz neki sokáig figyelni.
Este Péter bácsi elővesz fehér papírt. Nagy betűkkel írja: András bácsi, itt vagyok. Köszönöm a teát és a szotyit. Várom, mikor kijöhet. Péter bácsi. Hozzáteszi: Marci ügyes fiú. Elolvassa, nem javít semmit. Borítékba hajtja, ráírja a vezetéknevet, amit egyszer a lakás rezsiszámlájáról jegyzett meg.
Másnap elviszi a borítékot, átadja Marci anyukájának. A papír tiszta, száraz, úgy tartja, mintha törékeny lenne.
Becsengetnek, gyerekek kifutnak az udvarra, Péter bácsi szokás szerint feláll. Zsófi odarohan, átöleli a derekát, azonnal mesél a tanóráról. Péter bácsi hallgatja, közben a padra néz. Üres, és az üresség már nem dühít. Az a hely jelent valami fontosat, még ha most nem is van ott.
Távozás előtt előveszi a morzsazacskót, szór az aszfaltra. A galambok gyorsan jönnek, mintha ők is tudnák a menetrendet. Péter bácsi rájuk néz, hirtelen megérzi: ide nem csak várni járhat, hanem azért is, hogy ne zárkózzon magába.
Papa, min gondolkodsz? kérdezi Zsófi.
Semmin, mondja, megfogja a kezét. Gyerünk. Holnap is jövünk.
Nem ígéret ez már valaki másnak hanem saját döntés. És a léptei ettől kiegyenesednek.
