„Nem tetszik? Akkor aztán mehettek is – mondta Juli a hívatlan vendégeknek Harminc évig Juli csendben élt. Amit a férj mondott, bólintott. Ha az anyós betoppant, teát főzött. Ha a sógornő megérkezett csomagokkal, elszállásolta a sarokszobában. „Csak pár napra” – ígérte a sógornő, aztán három hónapig ott lakott. Mit csináljon? Ha veszekedik, mindenki azt gondolja, rossz feleség. Ha nemet mond, hidegnek tartják. Juli megtanult tűrni. Még azt is, ahogy lassan a saját élete mások kívánságainak teljesítésévé vált. Férje, Antal bácsi, egyszerű ember volt. Munkavezetőként dolgozott, szerette a családi lakomákat, és nagyokat káromkodott a főnökére. Julit „az én kis háziasszonyomnak” hívta, és sosem értette, miért sír néha éjjelente. Fáradt vagy – pihenj. Megjött a rokonság – etesd meg őket. Egyszerű az egész. A halála után Juli egyedül maradt a háromszobás lakásban a Kőbányai úton. Temetés rendben: asztal, pálinka, beszédek „jó ember volt”, rokonság összegyűlt, sírt, hazament. Juli gondolta: „Na, talán most végre megpihenek.” De nem így lett. Egy hét múlva csörgött a sógornő, Valika: – Julikám, holnap jövünk, hozom a bevásárolt cuccokat. – Nem kell semmi, Vali. – Dehogyisnem, nehogy már idegenek legyünk! Nem üres kézzel megyek. Két zacskó rizzsel jött, és egyetlen követeléssel: hadd költözzön be az unokaöccse, Kristóf, aki „épp Budapestre felvételizik”. Juli próbált finoman visszautasítani: – Hisz lesz kollégiuma. – Az majd később! Addig hol lakjon? A pályaudvaron? Juli beadta a derekát. Kristóf beköltözött a sarokszobába. Rendetlenül élt, zokni a folyosón, tányér a mosogatóban, zene éjfélig. Tanulni nem vették fel, viszont futár lett, Juli lakását pedig gyűjtőpontnak használta. – Kriszti, nem kéne már elköltöznöd? – kérdezte Juli egy hónap után óvatosan. – Hova mennék, Julika? Nincs pénzem albérletre! Két hét múlva beállított Antal bácsi első házasságából született lánya, Lilla, harmincéves sértettséggel és igénnyel: – Apa neked hagyta a lakást, nekem meg semmit? Pedig én is a lánya vagyok! Juli zavarban hallgatott. A lakás a férj nevére szólt, örökségként hozzá került. Törvényesen. De Lilla úgy nézett rá, mintha Juli lopta volna el. – Tudod, milyen nehéz nekem? – sorolta Lilla. – Egyedül vagyok gyerekkel, albérletben! Juli magyarázkodott, hogy ez az egyetlen otthona, nincs pénze és maga sem tudja, hogyan tovább. De Lilla nem értette. Nem megértésért jött, igazságért jött. És elkezdődött. A rokonság rendszeresen járt. Hol anyós jön azzal, hogy „add el ezt a lakást, vegyél kisebbet”. Hol sógornő újabb unokával. Hol Lilla újabb igénnyel. Minden alkalommal Juli asztalt terített, teát főzött, hallgatta a szemrehányást. Aztán egyszer rátértek a lényegre: – Julikám, minek neked egyedül három szoba? – szürcsölte a teát Valika. – Add el, vegyél egy garzont. A különbözetet meg oszd szét a gyerekek közt. – Milyen gyerekek közt? – kérdezte Juli. – Hát Lillának. Kristófnak. Nekik nehéz most. Juli nézte a vendégeket – Valikát, Lillát, az anyóst – és rájött: nem vígasztalni jöttek. Jöttek osztozni. – Nem tetszik valami? – mondta halkan. – Akkor aztán mehettek. A szoba néma lett. – Mit mondtál? – kérdezett vissza Valika lassan. – Mondtam, menjetek ki – ismételte Juli hangosabban. – A házamból. Mindenki úgy nézett Julira, mintha hirtelen kínaiul vagy káromkodva szólalt volna meg. – Hogy beszélsz?! – kapott elsőként észbe Valika. – Rokonok vagyunk! – Miféle család? – kérdezte Juli halkan. – Az, aki csak enni vagy tévézni jött? – Anyu, hallod mit mond?! – szólt Valika az anyóshoz. – Mondtam, hogy ez csak egy gőgös jöttment! Anyós csöndben ült. Szinte sosem szólt – csak nézett, mélyet sóhajtott. Mindenki tudta: hálátlan Julika már megint rosszat csinált. – Valika néni – szólította Juli. – Harminc éve tanít, hogyan éljek. Hogy szolgáljam a férjem. Hogy terítsek asztalt. És amikor éjjelente sírtam, maga mit mondott? „Tűrj csak! Minden asszony tűr.” Emlékszik? Anyós ajka megfeszült. – Hát én tűrtem. De most – vége. Elfogyott a türelem. Mint az olaj a flakonban. Volt – most már nincs. Valika felkapta a táskáját: – Mindent elmondok Kristófnak! Hadd tudja, milyen vagy valójában! – Mondja csak. De vigye is innen. Holnapra. Vagy én rakom ki a cuccait a lépcsőre. Ők elmentek. Olyan csattanással csapták be az ajtót, hogy megremegett a csillár. Juli ott maradt, kezében remegett minden. Vizet töltött magának, egy hajtásra lehúzta. És gondolta: „Istenem, mit tettem?” Majd: „De igazából mi rosszat tettem? Hívatlan vendégeket zavartam ki a saját házamból?” Éjjel nem aludt jól. Forgolódott, a gondolatok csak pörögtek benne, mintha egy régi magyar mosógép forgatna egyetlen kiálló inget. Talán tényleg ők voltak a jók? Tényleg önző vagyok? Talán mégis tűrni kellett volna…? De reggelre tisztán látott mindent. Olyan tisztán, mint az első hóesést. Tűrni – az ideiglenes. Ő pedig harminc évig tűrt. Az már nem tűrés. Az feladás. Kristóf két nap múlva kiköltözött. Valika érte jött, lesütött szemmel, szava nélkül. A fiú bosszankodott, motyogott valamit az „öreg boszorkányról”. Juli a folyosón állt, némán. Régen sírt volna, magyarázkodott volna – most már nem. Egy hét múlva hívta Lilla: – Anyuval megbeszéltük – kezdte óvatosan. – Melyik anyuval? – vágott közbe Juli. – Az édesanyád 1992-ben meghalt. Valika néni az én anyósom. Most már volt anyósom. Csönd. Lilla nem erre számított. – Nem akarok veszekedni – folytatta gyorsan. – Apu szeretett téged. – Szeretett – felelte Juli. – Ahogy tudott. De a lakás jogszerűen az enyém. Nem tartozom senkinek semmivel. – De igazság szerint… – Igazság? – Juli elmosolyodott. – Lilla, igazságos az lett volna, ha egyszer harminc év alatt felköszöntesz születésnapomon. Vagy legalább üres kézzel telefonálsz, nem pénzt kérsz. Na, az lenne az igazság. – Megkeményedtél – mondta Lilla hidegen. – Az egyedüllét megkeményít. – Nem. Egyszerűen nem játszom tovább. Hetek teltek, lassan, nyúlósan. Juli ment dolgozni – kórházi takarítónőként –, hazatért, egyedül vacsorázott. A szomszéd néni, Klári néni néha átszólt egy tál pogácsával: – Julikám, hogy vagy? Nem vagy egyedül szomorú? – Nem vagyok. – Jön még a családod? – Már nem. – Jól is van – bólintott Klári néni hirtelen. – Mindig néztem őket és gondoltam: mikor jössz végre észhez, te kis balga. Okos lány vagy. Juli elmosolyodott. Először őszintén, hosszú idő óta. De a legnehezebb nem az volt, hogy a rokonok megsértődtek. Hanem a csend lett szokatlan, estefelé senkihez se szólhatott, senkinek sem főzött teát. Juli rájött: egész életében nem magáért élt. És most? Most magának kell megtanulnia élni. Ez jobban ijesztett, mint az összes sógornői szemrehányás együtt. Egy hónap múlva újra megjelent Valika. Figyelmeztetés nélkül. Kristóffal, anyóssal, Lillával. Egyszerre mind. Kinyitotta Juli az ajtót – s ott voltak. Az előszobában álltak, mint egy delegáció. Valika elöl, a többi mögötte. – No, Julika, – mondta Valika – észhez tértél? – Miben? – kérdezte Juli. – A lakás miatt. Eladnád már? Juli lassan egyikről a másikra nézett. Komolyan jöttek. Azt hitték, hogy egy hónap egyedüllét után összetörik. Hogy majd ő hívja vissza őket. – Gyertek be, – mondta. – Már itt vagytok. Leültek a konyhába. Anyós azonnal a hűtőt ellenőrizte. Lilla telefonozott. Valika Julival szemben ült, karba tett kézzel. – Juli, tudod, egyedül nem fogod bírni ezt a lakást. A rezsi, a felújítás! Minek neked ekkora hely? – Nekem tetszik ez a hely – felelte Juli nyugodtan. – De hát egyedül vagy! – szólt bele Lilla. – Nézd, találtam egy jó kis lakást: eladod ezt, veszel egy garzont a külvárosban. Hárommillió marad tisztán. Nekem egy, a gyerekkel. Kristófnak egy a tanuláshoz. Neked marad egy idősebb korodra. Juli csendben nézte Lillát. Magabiztos arc, ápolt körmök, drága táska. – Szóval, – mondta lassan –, nekem a külvárosba kéne költöznöm, hogy nektek is jusson egymillió? – Hát, ez igazságos! – háborgott Lilla. – Apa egész életében erre költött! – Nem – mondta Juli halkan. – Az államtól kapta. 1984-ben. Mint fiatal szakember. A felújítást már én fizettem. – Ne szórakozz már, Juli! – szólt bele Valika. – Csak jót akarunk. Hisz család vagyunk. Valami akkor elpattant Juliban. Katt – mint egy villanykapcsoló. – Család? – kérdezte. – Hol volt ez a család, mikor három éve műtöttek? Ki látogatott meg? Vali, te eljöttél? Valika fészkelődött a széken: – Hát, elfoglalt voltam… – És maga, Valika néni? – fordult Juli az anyósához. – Maga felhívott egyszer is? Anyós hallgatott. Az ablakot nézte. – Lilla? – folytatta Juli. – Tudtad egyáltalán, hogy kórházban voltam? – Senki se mondta – motyogta az. – Persze hogy nem. Mert nem érdekel senkit. Most sem. Nem hozzám jöttetek, lakásért jöttetek. – Julika, mi bajod van?! – kezdte Valika. – Semmi – vágott közbe Juli. – Csak annyi: vége. Értitek? Elfogyott a türelem. Felállt, kiment az ajtóhoz, kinyitotta. – Menjetek. Most azonnal. És többet ne gyertek. – Megőrültél?! – csattant Lilla. – Te ki vagy te, mi? Hisz teljesen idegen vagy ebben a családban! – Igen – bólintott Juli. – Hála Istennek. Valika felugrott: – Ha ezt Antal tudná! – Ha tudná – bólintott Juli. – Akkor megint rám parancsolna. Mint mindig. De már nincs. Most én döntök. – Meg fogod bánni! – sziszegte Lilla. – Ha öreg meg beteg leszel, úgyis hozzánk fogsz könyörögni! Juli elmosolyodott – szomorúan, fáradtan. – Lilla, már ötvennyolc éves vagyok. Harminc évig hittem, hogy ha kedves vagyok, akkor szeretni fognak. Ha mindenkinek engedek, majd értékelnek. És rájöttem, pont fordítva van: minél többet engedtem, annál többet követeltek tőlem. Szóval nem. Nem fogok könyörögni. Soha. Elmentek, szó nélkül. Valika vörös arccal, anyós összeszorított ajkával, Lilla utoljára becsapva az ajtót. Juli ott maradt a folyosón. Keze remegett, a halántéka lüktetett. Kiment a konyhába, leült a székre, és sírt. De nem sajnálatból. Megkönnyebbülésében. Egy héttel később hívta Klári néni: – Julika, hallottam, összevesztél mindenkivel? – Nem veszekedtem. Csak kimondtam az igazat. – Jól tetted. Figyelj, van egy unokám, Kati. Harmincéves, otthagyta a férjét, egyedül van, nem találja a helyét. Összehozzalak vele? Jó kislány, szorgalmas. Megismerkedtek. Kati csendes, félénk, könyvelőként dolgozik, kollégiumi szobát bérel. Néha átlátogatott Julikához teázni, hosszasan elbeszélgettek. – Mi lenne, ha ideköltöznél? – javasolta Juli váratlanul. – Üres a szoba. Fizeted a rezsit – más nem kell. Egy hónap múlva Kati beköltözött. Kiderült, mennyivel könnyebb vadidegennel együtt élni, ha tiszteli a teredet, nem szól bele, nem tanít ki semmire. Juli beiratkozott a könyvtárba is – oda, ahol annak idején dolgozott. Most olvasóként járt oda, olyan könyveket vitt ki, amikre addig sosem volt ideje. Néha eszébe jutottak a rokonok. Vajon hogy vannak? Valika, Kristóf? Lilla? Anyós? De eszébe se jutott felhívni őket. Fél év múlva Klári néni mesélte: – Hallottad? A sógornőd a fiához költözött. Kollégiumba. Azt mondja, vidéken egyedül már nagyon unja magát. – Helyes – felelte Juli. – Lilla meg férjhez ment. Valami vállalkozóhoz. Állítólag most nagy lábon él. – Örülök neki. Klári néni kíváncsian nézte Julit: – Nem vagy rájuk mérges? – Mire lennék? – Hogy nélküled is boldogulnak. Juli elmosolyodott: – Klári néni, ők mindig boldogultak volna nélkülem. Csak eddig ezt én nem fogtam fel. Este Juli az ablaknál ült. Odakint alkonyodott, lámpák, emberek siettek haza. Kati főzött a konyhában, csendesen énekelt magában. Juli arra gondolt: ez az igazi boldogság. Nem a rokonság elismerése. Hanem hogy ki tudod mondani: „nem” – s nem halsz bele a bűntudatba. És Önöknek volt már dolguk ráakaszkodó rokonokkal? Barátaim, ne feledjétek követni az oldalt, hogy ne maradjatok le az új történetekről!

– Nem tetszik? Akkor menjenek szépen haza jelentette ki Ildikó a hívatlan vendégeknek.

Ildikó harminc éven át csendben élt. Mit mondott a férje bólintott. Jött az anyósa teát főzött. Megjelent a sógornője holmikkal beengedte a sarokszobába. Csak “pár napig”, ígérte a sógornő. Három hónap lett belőle.

Mit tehetett volna? Veszekedni akkor mindenki azt mondja, rossz feleség. Elutasítani szívtelennek tartanák. Ildikó megszokta, hogy tűr. Hozzászokott ahhoz is, hogy már fel sem tűnik neki, élete szép lassan mások elvárásainak való megfeleléssé torzult.

A férje, Árpád, egyszerű ember volt. Építésvezetőként dolgozott, szeretett hosszasan borozni a barátokkal és cifrán szidni a főnökeit. Ildikót “asszonykámnak” hívta, s soha nem értette, miért sírdogál néha az éjszaka közepén. Ha elfáradtál, pihenj! Jött a rokon, tessék megetetni! ennyivel le is zárta.

Árpád halála után Ildikó egyedül maradt a háromszobás lakásban a Teleki téren. A temetés a hagyományok szerint zajlott: asztal, pálinka, beszédek arról, milyen rendes ember volt az elhunyt. A család összegyűlt, sírt, majd elment. Ildikó megkönnyebbülten gondolta: “Na végre, talán most pihenhetek egy kicsit.”

De nem így alakult.

Egy hét múlva csörgött a telefon; a sógornője, Julianna szólt bele:

Ildi, holnap mennék, hozok egy kis bevásárlást.

Köszönöm, Juli, most nincs semmire szükségem.

Ugyan már, ne legyél már olyan idegen! Nem megyek üres kézzel.

Meg is érkezett két szatyornyi cukorral, rizzsel, meg egy kéréssel: engedje be a fiát, Mátét, hadd lakjon nála, mert “Pestre jelentkezik az egyetemre”. Ildikó próbált finoman ellenkezni:

De hát lesz neki kollégiumi helye.

Az mikor lesz?! Addig hol lakjon, az állomáson?

Ildikó végül engedett. Máté beköltözött a sarokszobába. Rendetlenül élt: zokni a folyosón, tányér a mosogatóban, zene éjfélig. Egyébként be sem jutott az egyetemre. Viszont talált munkát biciklis futárként, és most Ildikó lakását használta átrakodóhelynek.

Máté, talán ideje lenne keresni egy albérletet? kérdezte Ildikó óvatosan egy hónap múlva.

Ildi néni, hova menjek? Nincs pénzem lakbérre!

Aztán alig telt el két hét, a néhai Árpád első házasságából született lánya, Rózsa, kopogtatott be. Hozott magával harmincéves sértődöttséget és panaszt:

Apám rád hagyta a lakást, nekem meg semmit? Hát én is a lánya vagyok!

Ildikó tanácstalanul hallgatott. A lakás jogilag Árpádé volt, most örökölte meg. Törvény szerint. De Rózsa úgy nézett rá, mintha lopott volna valamit.

Tudod te egyáltalán, milyen nehéz nekem? folytatta Rózsa. Egyedül vagyok a gyerekemmel, albérletben!

Ildikó próbálta magyarázni, hogy ez az ő egyetlen otthona, nincsen másik lakása, pénze sem sok. De Rózsát nem érdekelte. Ő nem meghallgatni jött igazságot akart.

És itt kezdődött csak igazán.

A rokonság gyakrabban jött. Most az anyós lepte meg “jó tanáccsal”, hogy “el kéne adni ezt a nagy lakást, venni egy kisebbet”. Egyszer Julianna jött, máskor újabb rokont hozott. Vagy Rózsa jelent meg újabb követeléssel.

Minden alkalommal Ildikó terített, teát főzött, panaszaikat hallgatta.

Aztán egyszer a lakás került szóba.

Ildi, mire neked egyedül ez a háromszoba? jegyezte meg a sógornő, miközben kanalazta a teát. Add el, vegyél egy garzont. A maradékból segíthetnél a fiataloknak.

Kiket értesz a fiatalok alatt? kérdezte Ildikó.

Rózsát, Mátét. Nekik most nehéz.

Ildikó nézte vendégeit a sógornőt, Rózsát, az anyóst. A felismerés ekkor ért utol: ők nem vígasztalni jöttek. Osztozni jöttek.

Nem tetszik valami? szólalt meg halkan. El lehet menni.

Néma csend lett.

Mit mondtál? kérdezett vissza döbbenten a sógornő.

Mondtam, hogy menjenek el. Az én otthonomból.

Úgy néztek rá, mintha idegen nyelven szólalt volna meg.

Mit gondolsz magadról? kapott észbe elsőnek Julianna. Ez a család!

Miféle család? válaszolt csendesen Ildikó. Az, amelyik csak akkor jön, amikor enni vagy tévét nézni akar?

Anyu, hallod ezt? fordult Julianna az anyós felé. Mondtam neked, hogy beképzelt lett!

Az anyós csak ült és hallgatott, ahogy mindig nézett, aztán nagyot sóhajtott. Mindenki tudta: megint Ildikó a hálátlan.

Julianna néni kezdte csendesen Ildikó. Harminc évig tanított, hogyan kell engedni, asztalt teríteni, férjnek megfelelni És mikor éjjelente sírtam, mit mondott? “Tűrj, minden asszonynak tűrni kell.” Ugye jól emlékszem?

Az anyós csak szorította az ajkát.

Tűrtem. Most viszont vége. Elfogyott a türelem. Mint amikor a hordóból a bor elfogy több nincs.

A sógornő felkapta táskáját:

Mindent elmondok Máténak! Lássa ő is, milyen vagy valójában!

Ám mondja. Csak vigye el innen! Holnapra ne maradjon semmi cucca. Máskülönben én teszem ki a lépcsőházba.

Elmentek. A bejárati ajtó úgy csapódott, hogy a csillár is megzörrent. Ildikó állt a konyha közepén remegő kézzel, zakatoló szívvel. Vizet töltött, lehúzta egyhúzásra.

Elkezdett eltűnődni: “Jézusom, mit is tettem most?”

Aztán: “De hát mi rosszat is tettem? Kidobtam hívatlan vendégeket a saját otthonomból?”

Éjjel nem jött álom a szemére. Forgolódott, a plafont nézte. Gondolatai úgy kavarogtak, mint a régi Szaratov-mosógépben a ruha: körben, ugyanaz újra és újra. Mi van, ha igazuk van, tényleg önző vagyok? Tán tűrni kéne?

De hajnalban tiszta lett minden, mint amikor lehull az első hó. Tűrni azt lehet, ami átmeneti. Ő meg harminc évet tűrt. Az már nem türelem az már feladás.

Máté két nap múlva kiköltözött. Julianna jött érte, fagyos arccal, Ildikóra rá sem nézve. Máté morogva pakolt, valami “vén boszorkát” emlegetett. Ildikó csak állt a folyósón, néma maradt. Régen már sírva kérlelt volna, most csöndben volt.

Egy héttel később Rózsa telefonált:

Anyával úgy döntöttük kezdte óvatosan,

Melyik anyával? szakította félbe Ildikó. A te édesanyád 1992-ben meghalt. Julianna néni az én anyósom. Volt.

Csend a vonalban. Rózsa ilyesmit nem várt.

Jó, jó, hebegte, csak nem akartam veszekedni. Azért tudod: apám szeretett téged.

Szeretett, bólintott Ildikó. Ahogy tudott. De a lakás most az én nevemen van. Törvényesen. Nem tartozom senkinek semmivel.

De azért mégis

Igazságos volna? kacagott fel keserűen Ildikó. Rózsa, igazság lett volna, ha egyszer, csak egyszer köszöntöttél volna születésnapomon. Vagy felhívtál volna, nem csak akkor, mikor pénzt akartál. Ez lett volna igazság.

Megkeseredtél sziszegte fagyosan Rózsa. Megkeményített az egyedüllét.

Nem. Csak abbahagytam a színlelést.

A következő hetek lassan teltek. Ildikó napközben dolgozott, segédápolónőként a kórházban, este egyedül vacsorázott. A szomszédasszony, Klári néni néha bekopogott egy kis békebeli pogácsával:

Ildikém, hogy bírod? Nem hiányzik senki?

Nem hiányzik, válaszolta.

A családod többet már nem jár át?

Nem jár.

Jól is van ez így jegyezte meg Klári néni. Mindig néztem őket, gondoltam is: mikor veszed már a kezedbe a sorsod? Okos voltál.

Ildikó elmosolyodott. Először talán hosszú idő óta őszintén.

De a legnehezebb nem az volt, hogy megsértődtek rá. Hanem a csend. Esténként nem volt kinek köszönni, nem volt kivel teát inni. Ráébredt, hogy egész életét másoknak élte.

És most? Most meg kell tanulnia saját magáért élni. Ez jobban félelmet keltett, mint a sógornő szemrehányásai.

Egy hónap múlva Julianna váratlanul jött vissza. Mátéval, az anyóssal, Rózsával mind egyszerre. Mint egy hadsereg.

Ildikó kinyitotta az ajtót ott álltak összesen, egyszerre.

Na, Ildikém, kezdte a sógornő, meggondoltad már a dolgot?

Mit? kérdezte Ildikó.

A lakást. Eladod végre?

Ildikó végignézett rajtuk. Komolyan gondolták, hogy egy hónap egyedüllét után összeroppan, visszahívja őket.

Fáradjatok be, mondta. Ha már itt vagytok.

Az asztalhoz ültek. Az anyós rögtön a hűtőt nézte, Rózsa telefonozott, Julianna ellene ült le.

Ildikó, egyedül úgyse bírod ezt a lakást. Közös költség, javítás, minden. Minek neked ekkora hely?

Én így szeretem válaszolta higgadtan.

De hát egyedül vagy! szólt közbe Rózsa is. Itt találtam egy jó megoldást: eladod, veszel egy kis lakást a város szélén. Megmarad kilencmillió forint. Három elosztva: egymillió nekem, Máténak, egymillió neked időskorra.

Ildikó csak nézte Rózsát: mennyire biztos magában, milyen gondosan manikűrözött a keze, milyen drága a táskája.

Szóval nekem el kéne költöznöm valami kicsi lakásba, hogy nektek oszthassam a pénzt?

Ez az igazság! toporzékolt Rózsa. Apám egész életében erre a lakásra gyűjtött!

Nem válaszolt csendesen Ildikó. A lakást a városi tanácstól kapta 1984-ben, pályakezdőként. A felújításokat viszont én csináltattam. A saját keresetemből.

Ne kötekedj már, Ildikó, szólt közbe Julianna. Szépen meg lehetne egyezni, család az család.

És ekkor valami átkattant Ildikóban. Mint amikor a villanyt lekapcsolják.

Család? Hol volt a család akkor, amikor három éve megműtöttek? Ki jött akkor látogatni? Julianna, te jöttél?

Julianna zavartan mocorgott:

Akkor más dolgom volt

És maga, Julianna néni? Ildikó az anyóshoz fordult. Maga legalább telefonált?

Az anyós ablakon kifelé nézett.

Te, Rózsa? Tudtad egyáltalán, hogy kórházba kerültem?

Senki nem szólt mormogta az.

Persze. Nem is kellett tudni. Nem érdekelte magukat akkor sem. Most sem. Nem engem keresnek, a lakást.

Már miért lennél ilyen ideges? próbálta Julianna csitítani.

Nem vagyok ideges szólt vissza Ildikó. Csak vége. Megértették? Elfogyott a türelem.

Felállt. Az előszobába ment, kinyitotta az ajtót.

Menjenek el. Most. És többé ide ne jöjjenek.

Mi ütött beléd?! tört ki Rózsa. Te nem is vagy a családban.

Így van bólintott Ildikó. Hála Istennek.

Julianna felpattant:

Ezt, ha Árpád tudná!

Ha tudná mondta Ildikó halkan , ő biztos rábeszélne, hogy adjam be a derekam. Mindig így tett. De már nincs. Most én döntök.

Meg fogod még bánni! sziszegte Rózsa. Amikor öreg, beteg leszel, majd hozzánk könyörögsz!

Ildikó fáradtan, szomorkásan elmosolyodott.

Rózsa, ötvennyolc éves vagyok. Harminc éven át azt hittem, ha jó vagyok, jobb lesz. Ha mindent elviselek, hálásak lesznek. De rájöttem, pont fordítva van. Minél többet tűrtem, annál többet követeltek. Nem, nem fogok könyörögni. Soha.

Csendben távoztak. Julianna vörös fejjel, az anyós összeszorított szájjal, Rózsa még egy utolsót becsapta az ajtót.

Ildikó csak állt a folyosón, remegő kézzel, zúgó fejjel. A konyhában helyet foglalt, és elsírta magát.

Nem sajnálatból, csak mert megkönnyebbült.

Egy héttel később hívta Klári néni:

Ildikém, hallottam, veszekedtetek?

Nem veszekedtünk. Csak kimondtam, amit kellett.

Jól tetted. Figyelj csak, van nekem egy unokám, Eszter. Harminc éves, elvált, most egymaga tengődik. Megismerkednétek? Jó, dolgos lány.

Össze is hozták őket. Eszter csendes, szerény, könyvelőként dolgozott, kollégiumban bérelt egy szobát. Néha átjött Ildikóhoz, teáztak, beszélgettek.

Nem jönnél hozzám lakni? javasolta egyszer csak Ildikó. Van szabad szobám, elég, ha a rezsibe beszállsz.

Eszter egy hónap múlva átköltözött. Kiderült, idegennel könnyebb együtt élni, ha tiszteletet ad egymásnak, nem oktat, nem szól bele.

Ildikó beiratkozott a kerületi könyvtárba ugyanabba, ahol valaha könyvtárosként dolgozott. Most, mint olvasó, vette ki a régóta vágyott könyveket.

Néha eszébe jutott a család. Vajon mi van velük? Julianna és Máté? Rózsa a gyerekével? Anyós?

De már nem akart telefonálni. Egy cseppet sem.

Fél év múlva Klári néni hozta a híreket:

Hallod, a sógornőd összepakolt, odaköltözött a fiához. Mondja, egyedül nem bírja már a faluban.

Egészségére, felelte Ildikó.

Rózsa meg férjhez ment. Valami vállalkozóhoz. Állítólag fényűzik az életet.

Örülök neki.

Klári néni ránézett kíváncsian:

Nem vagy te ezért sértett?

Miért lennék?

Hát, hogy nélküled is megvannak.

Ildikó elmosolyodott:

Klári néni, mindig is megvoltak nélkülem. Csak én nem láttam be eddig.

Aznap este Ildikó az ablakban ült. Kint alkonyat, lámpafények, emberek sietnek haza. Eszter a konyhában főzte a vacsorát, halkan dúdolt.

Ildikó elgondolkodott: ez a boldogság. Nem a család jóváhagyásában. Hanem abban, hogy ki tudja mondani: “nem” és nem hal bele a bűntudatba.

És Önöknek volt már, hogy így kellett határvonalat húzniuk a rokonaikkal?