Te, mond csak, miért a legolcsóbb majonézt tetted bele az Olivier salátába? Mondtam, hogy Provence-i kell, az zsírosabb, azzal krémesebb az íz! Ez meg, szó szerint, víz meg keményítő, csak elpazaroltad a hozzávalókat.
Boróka dermedten állt a salátás tál fölött, kezében a fakanállal, és úgy érezte, hasüregében valahol a gyomorszájnál lassan forrni kezd a bosszúság. Mélyet lélegzett, hogy véletlenül se csattanja el az összes böfögő véleményt, aztán Derék Rózának, az anyósának, szó nélkül a szemébe nézett. A konyhában Róza néni, karba tett kézzel, főinspektori tekintettel úgy vizslatta a salátát, mintha fertőtlenítő helyett a legrosszabb főbűnt gyanítaná benne. Róza ünneplőt viselt: ezüst szálas műanyag estélyi ruhát, amit csak legeslegnagyobb magyar ünnepekre szedett elő; az arcán pedig olyan fájdalmas fennköltség, mintha az egész magyar nemzet sérelmét hordozná vállán.
Pedig ma igazán nagy nap volt. Boróka betöltötte a harmincat. Kerek születésnap. Egy olyan nap, amit egy budapesti étteremben szeretett volna ünnepelni Zenével, tánccal, estélyiben, nem pedig kötényben, a gáztűzhelynél forrósodva. Csakhogy bő egy hónapja Feri, a férje, bejelentette, hogy a kocsijukat javítani kell s a javítás annyiba került, hogy három szülői prémium is ráment volna. Családi kupaktanácsot tartottak, Feri rá is licitált: Borókám, te úgyis olyan nagy konyhatündér vagy, ahogy főzöl, azt bármelyik étterem megirigyelhetné. Ő meg bőszen bólogatott (még ha a veséjében penészedett is a séfek iránt érzett öröm).
Rózika néni, ez ugyanaz a majonéz, mint mindig, csak új csomagolása van felelte visszafogottan Boróka, miközben monoton mozdulatokkal keverte át a zöldségeket. Inkább segítsen megkenni az ikrás szendvicset, mert mindjárt beesnek a vendégek.
Az ikrát is akciósan vetted, ugye? nem engedett az anyós, s már ragadta is a konzervet. Lám, lám, kicsi, töppedt szemek. Ej, Borókám, spórolsz a vendégeken, nem illendő dolog ez ám! Bezzeg a mi időnkben egy rendes születésnap asztala tele volt finomsággal, nem ilyen pótszerekkel!
Feri benézett a konyhába. Már ki volt csípve: hófehér ing, vasalt nadrág, illatos arcszesz.
Jaj, lányok, ha már főzések, ne vitatkozzatok! kacsintott, és letépett egy szelet sajtot a tálról. Ilyen illatoknál éhen halok! Mama, ne ugráld szegény Boróknak a születésnapját, jó?
Én csak tanítom az életre húzta csücsörre száját Róza néni. Ki mondja el neki, ha nem én? Az anyja vidéken, én vagyok helyben! Na, hol van az a kenyér, hadd kenem!
Boróka a tűzhelyhez fordult, hogy a csalódottságtól könnyes szemét eltakarja. Élettapasztalatot kapott. Öt éve, mióta férjnél volt, ez a tapasztalat, akárcsak valami kitartó poloskafaj, rendszeresen visszatért hozzá. Róza néni a régi, takarékoskodós iskolát járta meggyőződése volt, hogy az ő világképe az egyetlen helyes. Minden tejfölös poharat elmosott, műanyag zacskókat tárolt, és őszinte meggyőződéssel hitte, hogy Boróka minden fillért elherdál Feri keresetéből hisz képes körömlakkra vagy minőségi cipőre költeni!
A ház közben megtelt az ünnepre készített fogások illatával: sült csirke, fokhagyma, frissen sült kalács. Boróka cikázott a konyha és az étkező között, mindent tökéletesre akart. Elővette a legszebb étkészletet, keményre vasalt szalvétákat, poharakat. Ellenszél és szurkálódás ide vagy oda, a lelkében reménykedett egy jó estében. Harminc év mégis nagy szó!
Ötre gyűltek a vendégek: barátnők, kollégák, Feri unokatesója a feleséggel. A társaság hangosan nevetett, pezsgőt pattintott, virágokat, borítékot, meg kozmetikumokra váltható utalványokat ajándékozott. Meleg, közvetlen hangulat volt.
Róza néni csücsült az asztalfőn, mint valami matriarcha, és mindenkit szigorúan figyelt, ki mennyit eszik és iszik. Időnként megszólalt: Kicsit túl sós az uborka, A franciasalátában kellett volna alma, vagy Ez a bor savanyú, nálam a szilvapálinka tízszer jobb! A társaság illedelmesen bólintott, igyekezett nem venni magára az anyósi aggódást.
Jött a tószt, Feri felállt, poharat emelt ragyogó, érzelmes beszédet mondott Borókáról mint feleségről, barátról, háziasszonyról. Boróka kicsit elolvadt, mintha a fáradtság is elpárolgott volna. Megérte.
Most én jövök! harsogta egyszer csak Róza néni, hangos villacsörgetéssel csendet csinált. Feri, hozd ki az ajándékomat, ott van a folyosón, abban a nagy zacskóban!
Feri besietett, majd egy hatalmas, tarka szalaggal átkötött csomagot cipelt be. Az nehéz volt, zörgő valami. Mindenki kíváncsian, némán várta. Boróka megfeszülten figyelt. Róza néni hagyománymániás, előző születésnapon törülközőszettet hozott egyszerű, használható, azért jól esett. Most mi lehet benne? Talán meleg takaró? Vagy a robotgép, amit Boróka egyszer szóba hozott?
Róza néni fenséges mozdulattal a lány ölébe tette a csomagot, és ünnepélyesen mondta:
Borókám, harminc évesen nő vagy ideje komoly öltözékben járnod! Nehogy már abban a te rövid szoknyádban, meg abban a szakadt farmerodban flangálj! Házias asszony vagy már, anya is leszel egyszer. Sokat gondolkodtam, mit adjak: a pénzt elszórod, a gép elromlik. De van, ami örök: ezek az én féltve őrzött ruháim, amiket évtizedek alatt gyűjtöttem. Úgy mondanám, családi örökség, igazi kincs! Viseld egészséggel, s gondolj majd szeretettel az anyósodra!
Azzal kicsapta a szalagot, a csomag tartalmát Boróka ölébe és a földre borította.
Csönd lett a szobában, még a zene is elhalkult. Boróka ledöbbenve nézett a gyanús ruhahalomra, amely elárasztotta. Olyan átható, molyirtószag, cammogó dohos pára áradt belőle, hogy minden más illatot elnyomott.
Az ölében ott egy bársonyka kabátka, ismeretlen barna-szürke árnyalatban, ormótlan, kopott műszőrmével, amit itt-ott ki is rágott a moly. Mellette egy egész torony hetvenes évekbeli szintetikus krimplin ruha: harsány zöld, iszamos narancssárga, óriási pöttyökben. Fent jobbra néhány fodros blúz, csúnyán elsárgulva. A végén egy kockás gyapjúszoknya, ráadásul olyan merev és kócos, hogy már a látványtól is viszketni kezdett Boróka bőre.
Boróka lassan kiemelt egy blúzt, a hónalja alatt sárga folt éktelenkedett úgy festett, ez évtizedek alatt sem tűnt el belőle. A gombok lógtak, ahogy kell.
Rózika néni… Boróka hangja megremegett, de végül elég hangosan szólalt meg, hogy mind hallják. Ez… MI?
Hát ruhák, szívem! ragyogott Róza néni, dagadva saját nagylelkűségétől. A kabát például a Skálában vettem 82-ben öt órát álltam sorba! Kifogyhatatlan, csak egy kicsit ki kell tisztítani. A ruhák meg mind import jugoszláv, aranyat ér! Manapság mindenhol csak kínai gagyi van, ezek igazi minőségi holmik. Hidd el, ezekben hódítottam el Feri apját is! Most rajtad a sor, hogy felvonulj benne!
Az ünnepi társaság feszengve nézett egymásra. Boróka barátnője, Csilla, markolta a száját, nehogy felkacagjon vagy sikítson. Feri unokatesója, Pali, vörösre pirulva bámult maga elé. Csak Feri álldogált anyja mellett, olyan képpel, mintha nem tudná, sírjon-e vagy nevessen.
Ez ám a retró, mama! próbált Feri menteni, Most épp divat is…
Boróka érezte, ahogy az arca ég. Ez már nem sima csalódás, hanem nyilvános megszégyenítés volt. Az anyós a jeles évfordulóra hozott egy szatyornyi bűzlő, elhasznált, molyos, szemétre való ruhát kisöpörte a szekrényt, s úgy adta át, mintha komoly örökség volna.
Felállt, letaszította magáról a kabátot. Az puffanva zuhant a padlóra, felkavart egy adag port.
Tudod, Feri, a retró attól retró, hogy eszmei értéke is van jelentette ki hűvösen. Ez viszont selejt. Használt, büdös selejt, molyirtóval és verejtékkel.
Boróka! Róza néni a mellkasához kapott. Hogy mondhatsz ilyet? Tiszta szívből, szeretetből hoztam ide! Ez emlék, múlt, és te szemétnek nevezed?
Mondja, Róza néni, ön szerint az, hogy valaki harmincadik születésnapjára ilyen foltos, molyrágta ruhát kap, az megtiszteltetés? Ez valóban így, komolyan ajándék számba megy? Viselném én ezt valaha?
Te csak finnyás vagy! sikította az anyós torokra váltva. Nézzenek oda, hogy beszél! Pötty a blúzon, aztán mi van? Kimosni nem tudod? Csak flancos akarsz lenni! Feri, hallod, mit művel a feleséged?
Feri közéjük ugrik.
Most már elég, mindkettőtöknek! Boróka, mama tényleg jót akart, neki értékek ezek… De mama, neked is lehetett volna rákérdezni…
Mire kérdezzek rá?! háborgott Róza néni. Hogy illik-e odaadni ezt a kabátot, ami újonnan három fizetés lenne?! Hálátlan! Most összepakolok, soha többé be sem teszem a lábam ide!
Az lenne csak igazán jó ajándék szólt csendesen Boróka.
A szobában tű levegő lebegett, csak az óra ketyegését lehetett hallani.
Mit mondtál? suttogta Róza néni, hófehérré válva.
Azt, hogy nem engedem, hogy ti szemétteleppé tegyétek a születésnapom felelte Boróka. Vigye el, kérem, ezt a pakkot. Nem kérek belőle. Soha.
Anyós fuldoklott az indulattól. Kapkodva tömte vissza a göncöket a zacskóba, a kabát sehogy se fért, ezért dühében még a körmét is letörte.
Feri! kiáltotta. Kísérj ki! Egy perccel tovább nem maradok! Ha igazi fiúnak tartod magad, most azonnal jössz velem!
Feri tanácstalanul bámulta párját és az anyját.
Mama… most mégis… Borókának szülinapja van… Inkább hívok neked taxit.
Így? Áruló! Papucsférj! Anyád helyett ezt választod!
Róza néni felkapta a batyut és méltóságteljes sértődöttséggel kihátrált. A lépcsőházajtót úgy csapta be, hogy majd kiugrott a sarka.
A társaság dermedten kussolt. Minden öröm a kukában végezte. A molyirtó szaga úgy keveredett a botrány szagával, hogy lemoshatatlanul beleivódott a nappali légkörébe.
Hát… igyunk Borókára… próbálkozott valaki óvatosan.
Hiába próbálták újraindítani az estét, a beszélgetés kínos volt, mindenki Borókát figyelte, ki vörös foltokkal, vigyázzban ült. Egy óra múlva el is oszlott mindenki, halkan magyarázkodva.
Mikor az utolsó pár is elment, Boróka dühödten pakolt, tányérokat csapott össze. Feri a kanapén ült, fejét a kezei közé temette.
Boróka, nem kellett volna így, ennyire… próbálta. Megoldhattad volna később is, kis idő múlva kidobod, vagy kiviszed a telekre. Miért kellett ekkora cirkuszban nekiugrani?! Most mama egész biztosan ágynak dől!
Boróka úgy tette le a tányérokat, hogy azok kicsit össze is koccantak.
Te még mindig nem látod a különbséget, mi? kérdezte. Ha ezt négyszemközt tette volna, talán szó nélkül elvettem volna. De ő ezt mindenki előtt csinálta, nyilvánosan akarta bizonyítani, hogy nekem csak az ő levetett rongyai is öröm. Ez nem törődés volt, Feri. Ez megalázás, leereszkedés.
Csak nem érti! Más világban nőtt fel! Hiánygazdaság volt!
Mindenki ismerte a hiányt, Feri. Anyám is. Ő fél évig gyűjtött, hogy aranymedált adjon. A te anyádnak, aki ráadásul takarékbetéttel rendelkezik, bezzeg volt pofája molyszagú göncöket tolni elém. Te meg szó nélkül nézted. Ez neked is oké, hogy bohócot akart belőlem csinálni az egész asztaltársaság előtt?
Nem akartam veszekedést…
Én meg nem akarok megalázottságban élni. És tudod, mi a legsúlyosabb? Lassanként fel sem tűnik neked, ha valaki arcon köp. Neked ez csak retró, nekem meg megaláztatás.
Boróka elvonult a hálóba. Feri a konyhában maradt, a piszkos edények között. Sokat ült csak úgy, és először látott rá a helyzetre nem anyafiúként, hanem kívülállóként. Felrémlett Csilla döbbent arca, eszébe jutott, Boróka mennyire undorral tartotta a blúzt. És elöntötte a szégyen, perzselő, csontig ható szégyen.
Másnap Boróka korán kelt, Ferihez sem szólt. Elpakolt, ivott egy kávét. Az előszobában megtalálta Róza néni ott felejtett, szúrós, régi gyapjúsálját.
Elmegyek anyukádhoz mondta Ferinek, aki álmosan jött ki a hálóból.
Bocsánatot kérni? kérdezte reménykedve.
Nem. Visszaadni a sálat. És tisztázni. Nem akarok többé nyavalygó félmondatokat.
Veled megyek mondta határozottan Feri.
Nem kell. Ez köztünk marad.
Boróka meg is jelent egy órán belül anyósánál. Róza néni nem siette el az ajtónyitást fején nedves törölköző, levegőben valeriana illat.
Jöttél még hadd dörzsöld bele? szipogta panaszosan. Na, gyere csak, nézd meg, hová vitt az utatok!
Boróka besétált a konyhába, letette a sálat.
Nem kérek színdarabot, Róza néni szólalt meg higgadtan. Korrekt leszek, remélem, érthető leszek. Tisztelem az életkorát és hogy Feri édesanyja. De azt is elvárom, hogy engem is tiszteljen.
Tisztelet? Ahhoz képest nyilvánosan megszégyenítettél!
Épphogy magától és tőlem elvette a méltóságot azzal, hogy kidobásra ítélt vacakot ajándékként adott. Pontosan tudta, hogy az a holmi viselhetetlen. Ez nem ajándék, hanem sértés.
De hát én…
Kérem, hallgasson meg mondta Boróka erélyesen. Nincs szükségem a hozományára. Mi Ferivel magunkat tartjuk el, mi vásároljuk, ami kell. Ajándékozni is lehet de akkor kérdezze meg, mire vágyom. Ha nincs rá pénz vagy kedve, jöjjön virággal, egy jó szóval. De soha, ismétlem, soha többé ne próbálja rám sózni a régi gönceit. Én nem lomtalanító vagyok, hanem a fia felesége. Ha egyáltalán szeretné unokáit látni és a vendégeként fogadni, ezt tiszteletben kell tartania.
Róza néni szinte köpni-nyelni nem tudott. Soha nem mondott még neki senki ellent, Boróka eddig mindig csak nyelt.
Ha nem? fújta ki végül mérgesen.
Akkor maradunk a kötelesség-körtelefonoknál ünnepekkor. Ön dönt.
Boróka odáig is ment, aztán visszanézett.
Ja, azt majd elfelejtettem: a francia salátát mindenki imádta! Még ezzel a vízízű majonézzel is. Tudja, az a szeretettől lesz igazi, nem a zsörtölődéstől.
Kilépett a lépcsőházba, végre fellélegezhetett. Öt év elteltével először nem érezte magát áldozatnak.
Este Feri óriási rózsatömeggel tért haza.
Mama hívott mondta lesütött szemmel.
És?
Azt mondta, kemény fejed van, de ő is hirtelen volt tegnap. Meg azt üzeni, hogy a kabátot beadja a turiba, ha te már ilyen büszke vagy.
Boróka elnevette magát. Ez győzelem volt apró, de igazi.
Jól teszi. Talán valakinek tényleg kell. Mi pedig hétvégén elmegyünk végre étterembe ünnepelni. Olyanban, amit én választok.
Úgy van! nevette magát Feri, átölelve Borókát. És spórolni TILOS! Ezt most teljesen kiérdemelted.
Ezután új korszak jött a családba. Róza néni nem lett angyal, azért tanítgatta tovább az életet, de már óvatosabban. És az ajándékok? Pénz, borítékban, mindig megjegyezve, hogy ezeknek a mai fiataloknak olyan különös az ízlésük… Boróka már nem bánta. A legfontosabb, hogy soha többé nem került molyszagú múlt a szekrényébe.
Ha tetszett a történet, nyomj egy lájkot, s iratkozz fel, hogy ne maradj le a mindennapok abszurd kis magyar pillanatairól!
